Miért hazudjuk magunknak, hogy most áruljuk el Afganisztánt?

Húsz éve folyamatosan eláruljuk az országot és tényleges szuverenitását azzal, hogy a magyar kormány jóváhagyásával a mi országunk is részt vett egy klasszikus imperialista háborúban, mégpedig a megszállók oldalán – ahogy egyébként korábban is tettük, 1979-től 1989-ig, akkor még a szovjet birodalmi érdekeket kiszolgálva.

Mintha a romlás szagára odagyűlt muslicák sokasága akadna fenn a világpókhálón, úgy jönnek tömegesen a reakciók arról, hogy most épp milyen csúful árulja el Amerika a szegény afgán népet. Pedig mindazok velük együtt árulják el az afgánokat már húsz éve, a beavatkozás kezdete óta, akik alapjában azonosulnak a megszállást legitimálni hivatott „demokratizációs” jelszavakkal.

Ahogy most helyi szövetségeseinket eláruljuk Amerika oldalán, abban láthatjuk legtökéletesebb cáfolatát annak a demokratizációs propagandának, amivel egy nettó birodalmi célokat szolgáló megszállást igazolt az amerikai adminisztráció Barack Obamától Joe Bidenig.

A magyar kormány által jóváhagyott magyar intervenciós részvétel tényét nem illene utólag kihazudni a történetből, úgyhogy hiába is próbálnánk elhatárolódni az amerikai „túlkapásoktól” mintha nekünk magyaroknak ehhez kollektíve semmi közünk nem lenne.

Mert nagyon is van. 

A 2001. szeptember 11-i World Trade Center-merénylet után masszívan belpolitikai érdekeket is szolgáló amerikai terrorpropagandán túl a beavatkozás valódi oka nagyrészt egy geostratégiailag jelentős ország elfoglalása volt (mint már Afganisztán szovjet megszállása esetében is), nem mellesleg pedig a dzsihadista kiképzőközpontok és a piacvezető ópiumtermelő területek feletti kontroll. Hivatalosan persze ezek felszámolásának céljával mentek oda a megszállók, aminek nyilván merő véletlenségből pont az ellenkezője történt a gyakorlatban – a globális „designed to fail” modellt követve ezúttal politikai téren.

2001-ben, az októbertől indult amerikai intervenció évében az afgán ópiumtermést 180 tonnára taksálták a Guardian adatai szerint, ami egy évvel később 3000 tonnára, 2007-re már 8000 tonnára ugrott. Ennyire hatékonyan „számolták fel” a megszállók a heroinpiac alapját is képező drogtermelést – sőt, a Guardian kiváló elemzése szerint a szovjetektől épp az afgán-pakisztáni drogmaffiák masszív segítségével tudták átvenni az országot. A csúnya tálibok rendszere pedig akkor azért is roppant meg olyan gyorsan, mert azidőtájt még elkövették azt a stratégiai hibát, hogy szembeszálltak a droghasználattal.

Azóta persze a tálibok is felismerték a drogmaffia kulcsszerepét és reálpolitikailag sokkal hatékonyabb álláspontot alakítottak ki e kérdésben. Leginkább ez lehetett sikeres térnyerésük titka. Az ópiumtermelés dinamikus növekedése máig töretlen: az ENSZ honlapján található adatok szerint csak a tavalyi évben 37 százalékkal növekedett az ópiáttermelő afgán mákföldek területe.

Ehhez képest meglepő, hogy milyen kevés szó esik még most is a sajtóban a drogmaffia meghatározó szerepéről Afganisztán sorsának alakulásában – mintha ez nem kis mértékben tabu lenne. Néha megemlítik ugyan, de inkább mellékszálként, pedig akár az egész történet kulcsaként is leírhatnánk az afgán ópiumtermelés és a drogkereskedelem felletti kontrollt, mivel az utóbbi két évtizedben (vagyis az amerikai intervenció kezdetétől) jelentős mértékben ebből finanszírozhatták az iszlamista terrorizmust és annak afgán-pakisztáni kiképzőközpontjait is.

Nemcsak az ópiumpiac alakulásával kapcsolatban sikerült kimaxolni a nyugati közvélemény képmutatását. Ugyan miért csak most mondják olyan sokan, hogy a nyugattal együtt eláruljuk Afganisztánt – ahelyett, hogy belátnánk, hogy leginkább magával a megszállással árultuk el az ország szuverén fejlődéshez való alapvető jogait? Dehogy csak a katonai beavatkozás tiporta lábbal az ország függetlenségét –

legalább ilyen destruktív az, ahogyan a demokratizációt és a nyugatosítást úgy állította be a „művelt” nyugati világ, mint egy elmaradott, középkori viszonyok közt ragadt ország civilizálását.

Illene ráismerni ebben a gyarmatosítás sztenderd sémájára és fő ideológiájára. Korábban még a keresztény vallást is világszerte a gyarmatlakókra kényszerítették, a neokolonialista korszakban ez persze már nem divat – immár „csak” a nyugati civilizáció teljes elfogadását követeljük meg más népektől. Mert aki netán mást gondolna, az ugyebár eleve csak barbár lehet. Mindez akkor is a gyarmatosítás leggyalázatosabb örökségének kritikátlan folytatása, ha sokkoló példák sorát lehet felhozni arra, hogy a tálibok miként veszik semmibe a női egyenjogúságot vagy más alapvető emberi jogokat.

Ha etikailag és politikailag nyilvánvalóan tévút, sőt valóságos csődtömeg, amit a reakciókban most láthatunk, lélektanilag részben talán meg lehetne érteni azokat, akik nem tudják feloldani ezt a kiáltó ellentmondást és a benne feszülő kognitív disszonanciát és egyszerű egybites válaszokba menekülnek inkább az egyik nagy táborral azonosulva, ami esetünkben egyértelműen a fősodratú nyugati narratívával való azonosulást jelenti. Schiffer András posztját leszámítva úgyszólván nem találtam olyan reakciókat, melyek markánsan eltérnének ettől a sémától.

Még azok is azonosítják az Afganisztánt ismételten és immár végleg sorsára hagyó Amerika szerepét a nyugati civilizáció értékrendjével, akik egyébként próbálnak kritikusan fellépni ezzel szemben – de úgy, hogy alapvetően mégiscsak azonosulnak vele.

Pedig épp ez a legtragikusabb hiba, a régi görög tragédiákat idéző civilizációs hübrisz megnyilvánulása. Egyszerre kéne tudnunk most megtagadni bármiféle azonosulást vagy szolidaritást a gyarmatosító „demokratizációval” és civilizatorikus célzatú megszállással, miközben elemi emberi kötelességünk abszolút szolidárisnak lenni a két évtizedes nyugati beavatkozás minden áldozatával.

Dehogy csak most árultuk el Amerika oldalán Afganisztánt, már húsz éve folyamatosan eláruljuk az országot és tényleges szuverenitását azzal, hogy a magyar kormány jóváhagyásával a mi országunk is részt vett egy klasszikus imperialista háborúban, mégpedig a megszállók oldalán – ahogy egyébként korábban is tettük, 1979-től 1989-ig, akkor még a szovjet birodalmi érdekeket kiszolgálva.

Ha tényleg a lelkiismeretünk hangját akarjuk hallani és hallatni ebben a témában, akkor elsősorban ezekkel a ténykérdésekkel kellene tudnunk elszámolni, álságosan humanista neokoloniál szólamok puffogtatása vagy egy cinikusan migránsellenes propaganda szajkózása helyett, ahogy azt ma balról vagy jobbról halljuk.