Miért hazudjuk magunknak, hogy most áruljuk el Afganisztánt?

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2021.08.17. 16:45

Húsz éve folyamatosan eláruljuk az országot és tényleges szuverenitását azzal, hogy a magyar kormány jóváhagyásával a mi országunk is részt vett egy klasszikus imperialista háborúban, mégpedig a megszállók oldalán – ahogy egyébként korábban is tettük, 1979-től 1989-ig, akkor még a szovjet birodalmi érdekeket kiszolgálva.

Mintha a romlás szagára odagyűlt muslicák sokasága akadna fenn a világpókhálón, úgy jönnek tömegesen a reakciók arról, hogy most épp milyen csúful árulja el Amerika a szegény afgán népet. Pedig mindazok velük együtt árulják el az afgánokat már húsz éve, a beavatkozás kezdete óta, akik alapjában azonosulnak a megszállást legitimálni hivatott „demokratizációs” jelszavakkal.

Ahogy most helyi szövetségeseinket eláruljuk Amerika oldalán, abban láthatjuk legtökéletesebb cáfolatát annak a demokratizációs propagandának, amivel egy nettó birodalmi célokat szolgáló megszállást igazolt az amerikai adminisztráció Barack Obamától Joe Bidenig.

A magyar kormány által jóváhagyott magyar intervenciós részvétel tényét nem illene utólag kihazudni a történetből, úgyhogy hiába is próbálnánk elhatárolódni az amerikai „túlkapásoktól” mintha nekünk magyaroknak ehhez kollektíve semmi közünk nem lenne.

Mert nagyon is van. 

A 2001. szeptember 11-i World Trade Center-merénylet után masszívan belpolitikai érdekeket is szolgáló amerikai terrorpropagandán túl a beavatkozás valódi oka nagyrészt egy geostratégiailag jelentős ország elfoglalása volt (mint már Afganisztán szovjet megszállása esetében is), nem mellesleg pedig a dzsihadista kiképzőközpontok és a piacvezető ópiumtermelő területek feletti kontroll. Hivatalosan persze ezek felszámolásának céljával mentek oda a megszállók, aminek nyilván merő véletlenségből pont az ellenkezője történt a gyakorlatban – a globális „designed to fail” modellt követve ezúttal politikai téren.

2001-ben, az októbertől indult amerikai intervenció évében az afgán ópiumtermést 180 tonnára taksálták a Guardian adatai szerint, ami egy évvel később 3000 tonnára, 2007-re már 8000 tonnára ugrott. Ennyire hatékonyan „számolták fel” a megszállók a heroinpiac alapját is képező drogtermelést – sőt, a Guardian kiváló elemzése szerint a szovjetektől épp az afgán-pakisztáni drogmaffiák masszív segítségével tudták átvenni az országot. A csúnya tálibok rendszere pedig akkor azért is roppant meg olyan gyorsan, mert azidőtájt még elkövették azt a stratégiai hibát, hogy szembeszálltak a droghasználattal.

Azóta persze a tálibok is felismerték a drogmaffia kulcsszerepét és reálpolitikailag sokkal hatékonyabb álláspontot alakítottak ki e kérdésben. Leginkább ez lehetett sikeres térnyerésük titka. Az ópiumtermelés dinamikus növekedése máig töretlen: az ENSZ honlapján található adatok szerint csak a tavalyi évben 37 százalékkal növekedett az ópiáttermelő afgán mákföldek területe.

Ehhez képest meglepő, hogy milyen kevés szó esik még most is a sajtóban a drogmaffia meghatározó szerepéről Afganisztán sorsának alakulásában – mintha ez nem kis mértékben tabu lenne. Néha megemlítik ugyan, de inkább mellékszálként, pedig akár az egész történet kulcsaként is leírhatnánk az afgán ópiumtermelés és a drogkereskedelem felletti kontrollt, mivel az utóbbi két évtizedben (vagyis az amerikai intervenció kezdetétől) jelentős mértékben ebből finanszírozhatták az iszlamista terrorizmust és annak afgán-pakisztáni kiképzőközpontjait is.

Nemcsak az ópiumpiac alakulásával kapcsolatban sikerült kimaxolni a nyugati közvélemény képmutatását. Ugyan miért csak most mondják olyan sokan, hogy a nyugattal együtt eláruljuk Afganisztánt – ahelyett, hogy belátnánk, hogy leginkább magával a megszállással árultuk el az ország szuverén fejlődéshez való alapvető jogait? Dehogy csak a katonai beavatkozás tiporta lábbal az ország függetlenségét –

legalább ilyen destruktív az, ahogyan a demokratizációt és a nyugatosítást úgy állította be a „művelt” nyugati világ, mint egy elmaradott, középkori viszonyok közt ragadt ország civilizálását.

Illene ráismerni ebben a gyarmatosítás sztenderd sémájára és fő ideológiájára. Korábban még a keresztény vallást is világszerte a gyarmatlakókra kényszerítették, a neokolonialista korszakban ez persze már nem divat – immár „csak” a nyugati civilizáció teljes elfogadását követeljük meg más népektől. Mert aki netán mást gondolna, az ugyebár eleve csak barbár lehet. Mindez akkor is a gyarmatosítás leggyalázatosabb örökségének kritikátlan folytatása, ha sokkoló példák sorát lehet felhozni arra, hogy a tálibok miként veszik semmibe a női egyenjogúságot vagy más alapvető emberi jogokat.

Ha etikailag és politikailag nyilvánvalóan tévút, sőt valóságos csődtömeg, amit a reakciókban most láthatunk, lélektanilag részben talán meg lehetne érteni azokat, akik nem tudják feloldani ezt a kiáltó ellentmondást és a benne feszülő kognitív disszonanciát és egyszerű egybites válaszokba menekülnek inkább az egyik nagy táborral azonosulva, ami esetünkben egyértelműen a fősodratú nyugati narratívával való azonosulást jelenti. Schiffer András posztját leszámítva úgyszólván nem találtam olyan reakciókat, melyek markánsan eltérnének ettől a sémától.

Még azok is azonosítják az Afganisztánt ismételten és immár végleg sorsára hagyó Amerika szerepét a nyugati civilizáció értékrendjével, akik egyébként próbálnak kritikusan fellépni ezzel szemben – de úgy, hogy alapvetően mégiscsak azonosulnak vele.

Pedig épp ez a legtragikusabb hiba, a régi görög tragédiákat idéző civilizációs hübrisz megnyilvánulása. Egyszerre kéne tudnunk most megtagadni bármiféle azonosulást vagy szolidaritást a gyarmatosító „demokratizációval” és civilizatorikus célzatú megszállással, miközben elemi emberi kötelességünk abszolút szolidárisnak lenni a két évtizedes nyugati beavatkozás minden áldozatával.

Dehogy csak most árultuk el Amerika oldalán Afganisztánt, már húsz éve folyamatosan eláruljuk az országot és tényleges szuverenitását azzal, hogy a magyar kormány jóváhagyásával a mi országunk is részt vett egy klasszikus imperialista háborúban, mégpedig a megszállók oldalán – ahogy egyébként korábban is tettük, 1979-től 1989-ig, akkor még a szovjet birodalmi érdekeket kiszolgálva.

Ha tényleg a lelkiismeretünk hangját akarjuk hallani és hallatni ebben a témában, akkor elsősorban ezekkel a ténykérdésekkel kellene tudnunk elszámolni, álságosan humanista neokoloniál szólamok puffogtatása vagy egy cinikusan migránsellenes propaganda szajkózása helyett, ahogy azt ma balról vagy jobbról halljuk. 

Hozzászólnál? Vitáznál? Válaszolnál? Írj!

Kardos Gábor

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől
Kardos Gábor

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek