Mire kell az EU-nak Szerbia?

Szerbiában mára kialakult egy olyan politikai rendszer, amely saját érdekből ugyanúgy tud a Kelettel barátkozni, mint EU-barát arcot mutatni. Illúziók és vágyálmok a két fél kapcsolatában legfeljebb az EU-nál lehetnek. Vagy már ott sem?

Akar-e egyáltalán Szerbia csatlakozni az Európai Unióhoz? Vagy úgy viselkedik, mint egy vonakodó szerető, aki ugyan félreérthetetlen jeleket ad vágyairól, ám számítgatva húzza-halasztja, elodázza az együttlétet? Úgy kell gondolkodnunk, hogy a köztársasági elnök, Aleksandar Vučić által vezérelt szerb elit a zavarosban halászik?

Amennyiben a nyilvánosságban tapasztalható retorika alapján ítélkezünk, úgy azt tapasztaljuk, hogy a szerb hatalmi elitek már régóta kinyilvánították óhajukat, hogy társulni szeretnének az EU intézményegyütteséhez. Kiterjedt infrastruktúrát hoztak létre ennek érdekében, és alkalomadtán fejezeteket nyitnak meg, amelyek az országot a csatlakozáshoz közelítik.

A korai rajongás azonban már régen a múlté, bekövetkezett a varázstalanítás.

Ám ez nem perdöntő: szinte már sehol sem szólnak az ünnepélyes áhítat nyelvén az EU-ról. És még azok a pro-Európa-jellegű helyi szervezetek is, amelyek riadóztatva lamentálnak azon, hogy az elmúlt évben Szerbiának nem sikerült egyetlen újabb vonatkozó fejezetet sem megnyitnia, azaz hogy kátyúba került a csatlakozás folyamata, csak úgy helyezhetik mérlegre a szerb hatalom teljesítményeit, hogy az már bejárt egy utat.

És kialakult, mint ahogy mindenütt, egy szabványosított EU-frazeológia is, olykor még ténykedő aktivisták is feltűnnek az utcákon, akik arról győzködik az embereket, hogy az EU a haladás és – a posztjugoszláv háborúkba való belebonyolódás okán az eleddig megkurtított – jólét záloga.

Továbbá, nincs kétségünk afelől, hogy megmutathatók olyan jelentékeny társadalmi csoportok a már említett nem-kormányzati szervek és más pro-európai alanyok mellett, amelyek érdekeltek az európai csatlakozásban. Vélhető, hogy

azok a szerb tőkések, akik mintegy két évtizeddel ezelőtt azért lázadtak fel az akkor uralkodó Slobodan Milošević rendszere ellen, mert bezárta őket a szerb piac karámjába, továbbra is fogékonyak az egységesített európai piac kínálta lehetőségekre.

Viszont tény és való, hogy a közvéleménykutatás görbéje szakadatlanul ingadozik, és számtalan esetben – az utóbbi időben szinte folyamatosan – arra utal, hogy a megkérdezetteknek kevesebb mint fele igényli az európai hajóra való felkapaszkodást. Természetesen a közvélemény kategóriája konstrukció, és közvetítéseken keresztül jut érvényre. Eszem ágában sincs túlértékelni vélt egzaktságát. És nagyon is elképzelhető, hogy az imént említett görbe mozgását a hatalom modulálja. Ráadásul megfontolandónak tartom a spekulációt, hogy

Aleksandar Vučić érdekháztartásához hozzátartozhat, hogy alacsonyabb szinten tartja az európai csatlakozást igenlők nagyságrendjét, mint a valódi elfogadottság – tudniillik ez az állapot felértékeli az ő küldetéses szerepét az európai ügyintézők szemében.

Pontosabban külön jelentőséget kölcsönöz annak a politikusnak, aki heroikus alakjával ellenséges anti-európai környezetben energiáját nem spórolva küzd a haladásért. Mindenesetre a közvéleménykutatások alapján az európai integráció ügye nem áll jól, és az intuició is ezt súgja.

Persze a társulás tényleges szerbiai szándéka kapcsán feltett kérdés istenkáromlást jelent azok számára, akiknek az a kiindulópontja, hogy az EU a lehetséges világok legjobbika. Lerázta már magáról az erőszakteli, gyarmatosító múlt bűneit, és ésszerű önkorlátozást testálva azokra az újfajta alanyokra, amelyeket „tagállamoknak” nevezünk, afféle posztszuverén, területhez nem rögzíthető, deterritorializált alakulattá vált. A liberális kozmopolitizmus szelleme testesül meg benne, létrehozva a „kényszermentes kényszer” európai társadalmát, amelyben a hatalom „puha”. Kötőanyaga pedig a jog normarendszere, a jog által formált integráció szabályszisztémája.

Miért is vonakodna tehát Szerbia, pontosabban a Vučić által dirigált párt – amely amúgy „haladóként” határozza meg magát – attól, hogy belépjen az európai szentélybe? Miért is ne akarná élvezni az európai bőségszaruból csorgó javakat?

A jugoszláv legendárium része: visszautasítani az európaiak ajándékát. Eszerint közvetlenül az1990-91-es felbomlás előtt egy európai bizottság kereste fel az egymásnak feszülő jugoszláv feleket, és rendkívül kedvező társulási lehetőséget lebegtetett meg az egyben maradásért cserébe. De ez sem magyaráz meg mindent.

Egy darabka történelem: a szerb nemzet-ideológusok szerint a 20. század „elvesztegetett időt jelent” a szerbek számára. Dobrica Ćosić, a nemzetatyaként tisztelt író, egy rövid ideig Jugoszlávia elnöke, azt sugallta, hogy a szerbek a háborúban mindig győzelmet jegyeznek, a békében viszont rendre-módra a vesztesek oldalára kerülnek. Az Európa-pártiak számára ebben a megfogalmazásban bennefoglaltatik a nacionalizmus lényege, és felér egy háborús csatakiáltással.

Az állítás valóban fonák vonatkozásokat tartalmaz, de valamit mégis felidéz: a hátrálást, a területzsugorodást és az öröklődő diaszpóra-létezést, amely minden ellenkező kísérlet ellenére fennmaradt. És a posztjugoszláv háborús helyzet ezt megerősíteni látszott:

a vérgőzös jugoszláv konstelláció atlantista rendezésének része, hogy a NATO által megalázó módon szórt bombák vájtak utat az EU kelet felé mozgó, kiszélesített integrációjának.

Tetézte mindezt, hogy a szerbek úgy érezték, Európa és Amerika nem tanúsított semmilyen megértést a Szerbia Achilles-sarkának is minősíthető Koszovó-kérdés iránt, ellenkezőleg: minden erővel támogatta a területek szétdarabolását és a rebellis koszovói albánok szeparatizmusát. És van itt még egy és más: a szerbek úgy vélték, hogy példa gyanánt szolgálnak arra, hogy belássuk: márpedig a világ sora ilyen, azaz arra, hogy az igazságosság kritériumát a NATO fegyveres ereje által megtámogatott atlantizmus szolgáltatja. Nem is véletlen, hogy Putyinék a Krím-félsziget kontextusában (2013/14) mindig az unilaterálisan kimondott koszovói függetlenség esetét hozták szóba  ̶  lám, a nyugati magatartás gyalázatos módon igazságtalan.

2000 után azok a figyelmeztetések, hogy „ne hallgassunk az európaiak szirénhangjára”, legalábbis egy időre háttérbe kerültek. A poszt-miloševići korszak véget vetett a korábbi elszigeteltségnek, de a dilemmákat nem tudta eltüntetni, sőt mi több, Koszovó önállóságának kikiáltása pontosan akkor következett be, amikor lendületet kellett, hogy vegyen a csatlakozás menete.

Az elmúlt évtizedben a szerb elit mindenekelőtt úgy igazította az EU felé való mozgás lépésrendjét, hogy e folyamatokról leválasztotta a NATO-t. Deklarálta, hogy semmilyen szín alatt nem óhajt a NATO tagja lenni – az időközben duzzadó, Putyin és Lukasenka katonaságával együtt gyakorlatozó, ezekkel kereskedő/csereberélő szerb fegyveres erők szempontjából ez nem érdektelen mozzanat.

Különös nehézséget jelentett aztán – a belpolitikai transzformáció mellett – a külpolitikai lépések szakadatlan egybehangolása is. Szerbia afféle jelöltként kénytelen volt külpolitikáját az európai ügyvitelhez igazítani, amely maga is hektikus volt. Deklarációk, állásfoglalások fogalmazódtak meg az európaiak részéről bizonyos problémák kapcsán, és ezt illő volt követni.

Együtt lépni: ez egy ideig viszonylagosan könnyű feladatot jelentett, ám az utóbbi majdnem tíz év újabb és újabb megpróbáltatásokat hozott. Krím, Honkong, Koszovó –ezen jelenségekre fűzhetnénk fel a gócpontokat. De a lényeg mégis a háttér: közeledni a Koszovó függetlenségét elutasító oroszok és kínaiak felé, akár az európaiak rovására is, egy követ fújni megannyi kérdésben az Egy Övezet Egy Út programját követő Kínával és a Lev Gumiljovi, eurázsiai eszmékkel hangszerelt putyini Oroszországgal. Ez állandó cikk-cakk mozgást, kompromisszumkeresést jelentett.

Néhány példát említek: az orosz gáztól függő Szerbia 2014-ben nem ismerte el Krím elcsatolását, de az oroszokra kirótt szankciók alkalmazásában nem akart részt venni. Az európaiak fejcsóválása ellenére is aláírta az eurázsiai kereskedelmi egyezményt. És a manővereknek voltak effektusai, például egyes országok (mint például a Közép-afrikai Köztársaság) visszavonták Koszovó elismerését, mert jó viszonyt ápoltak az oroszokkal. Mindenesetre amennyiben az adott ország nem támogatja Koszovó függetlenségét, Szerbia – akár az európaiak hüledezésével számolva – félreteszi az emberi jogokkal kapcsolatos megfontolásokat.

Koszovó mindent felülír. A hongkongi lázadások kapcsán Vučić látványosan – egyenesen provokálva az EU-t – biztosította támogatásáról a kínaiakat.

Igaz, tudott fordított irányú meglepetést is okozni: 2020-ban, a belarusz elnökválasztás után Szerbia társult a Lukasenkáék elítélését tartalmazó deklarációkhoz.

Mindeközben folytatódnak a kínai beruházások Szerbiában. És az

a tény, hogy Vučić pártjának emberei a szerb parlamentben kínaiul szólalnak meg, egy apró, ám jellegzetes tünet.

A bírálók ilyenkor rutinszerűen előhúzzák az érveket: a kínai invesztíciók kíméletlenül profitközpontúak és közömbösek az ökológiai szempontokat illetően. Ebben is találtatik ugyan némi igazság, de a valóság ennél bonyolultabb. Nemrégiben például nemzetközi figyelmet érdemelt ki a nem kínai, hanem ausztrál, lítiumot bányászó és rendkívüli ökológiai kockázatokat teremtő Rio Tinto ügye.

És amint tudjuk, Szerbiában időközben létrejött egy a parlamentáris pluralizmust erőteljesen meggyengítő rendszer, amelyet nem lehet betuszkolni az európai kozmoszba. Mégis az Európai Parlament úgymond balszárnya ezzel a lehetetlenséggel jellemezhető feladattal kísérletezik, méghozzá úgy, hogy az európai „puha hatalmat” alkalmazva, a hatalom és az enervált ellenzék párbeszédét erőlteti. Hogyan kell „jó európaivá” átformálni a szerb elitet? Az év elején az említett orientáció tagjai négyszáz függelékkel éltek a Szerbiára vonatkozó jelentés kapcsán.

És azt is tudjuk persze, hogy a vučići Szerbia EU-s létezésének lelkes támogatója az ún. Nyugat-Balkán stabilitása iránt különös érdeklődést tanúsító Orbán Viktor. Szijjártó Péter, az ügyet előremozdító külgazdasági és külügyminiszter nemrégiben szerbiai kitüntetésben részesült. Egy motívum a sok közül: Vučić társ lehet az illiberális gondolatkör érvényesítésében az európai porondon.

Vegyük észre azonban a különbségeket is. Vučić tudja, hogy milyen hatalmi konstelláció juttatta őt a szerb trónra  ̶  nem véletlenül hajbókolt Angela Merkel előtt. És megannyi örökül kapott meghatározottság őt valóban az illiberális „kihívókhoz”, az oroszokhoz és a kínaiakhoz fűzi. Ám

nem jutna eszébe, hogy gyermekvédelmi törvénnyel felingerelje az európai ügyintézőket; nem akar rendet teremteni a színházi szférában; nem vesz részt a Kulturkampfban; nem ad interjút Tucker Carlsonnak, amelyben arról beszél, hogy országa meghaladta a Nyugatot a mindennapi élet terén.

A nacionalizmus jól jön – amennyiben kezelhető. Vučić legfeljebb azt engedi meg, hogy az amúgy is inkább eszközszerepet játszó belügyminisztere, Aleksandar Vulin fogadja a szélsőjobboldal felől érkező Alekszandr Dugint, aki arról szónokol, hogy Szerbia sorsa a geopolitikai pozicionálódás – ellentétben az ötlettelen EU-val, amelynek (lásd Ukrajna esetét) még geopolitikája sincs.

És Vučić széles mosollyal pózol Soros György fiával is.

A szerb elnököt persze azért sem bántják, mert maradéktalanul lojális volt a neoliberalizmust érvényesítő nemzetközi monetáris intézményekhez, és lebírta a durva takarékosság-politikája elleni lázadókat. Következésképpen ellenőrzése alatt tartja a tőkemozgást, az erőszakszervezeteket, ám fütyül az amúgy is megbízhatatlan írókra meg színészekre.

Csak idézek itt, azaz egy már megfogalmazott kérdést fordítok állításba: mintha jobban kellene Szerbia az EU-nak, mint fordítva. Mondjuk azért, hogy beteljesüljön a sokszor harsogott világszintű siker, mármint az integráció kiteljesítése. És

hogy egy szép napon az európai színpadra fellépő koszovói albánok és a szerbek közös békemisszióban vegyenek részt, például a Közel-Keleten – ahogy ezt egy régi kívánalom előlegezte. Vagy mondjuk azért, hogy az európai tőke még erősebben megvethesse a lábát.

Szerbia pedig nem is a vonakodó szerető, hanem annak a hajadonnak a szerepét játssza az EU felé, aki válogathat a kérők között, miközben az olyan „civilizációs” ajándékokat, mint az emberi jogok és a politikai pluralizmus, ígérő európai kérő vonzóereje elhalványult.