Hova lettek az EU-csillagok Szerbia egéről?

Még a magyar értelmiségi vitáknál is jobban szétszakadt a szerb közvélemény „nyugatosokra” és az azok ellenzőire. Az egyikek EU-s csillagokat, a másikak egy égi Szerbiát ígérnek. A valóság azonban kijózanítóbb: a mai Szerbia kizsákmányolható peremvidékként már ma is része az Európai Uniónak, jelenlegi autoriter állapotában viszont úgysem lesz – és ne is legyen – EU-tag. Mit várhat Szerbia az EU kapujában Oroszország és Kína oldalán?

A szerbiai nyilvánosságban sok-sok éve fontos szerepet töltenek be azok, akik szerint a szerb nép életében radikális fordulatnak kell bekövetkeznie. Némelyek azt mondják, hogy

amikor a koszovói csata idején a szentek dilemma elé állították Lázár fejedelmet, az e világi császárság helyett áhítatosan az égit választotta – a szerbek eredendő jámborsága jegyében. Állítólag e történetben a szerb nép sorsszerűsége, elhivatottsága fejeződik ki.

Noha Lázár életét vesztette a csata során, a szerbekre az égi Szerbia (nebeska Srbija) vár egy nagyon, nagyon szép napon. Akármint bűnhődte is meg a szerb nép a múltat és jövendőt, a transzcendens mezők tárt karokkal várják.

Nyugatosok harca

Ennek a történetnek azonban van egy erős ellennarratívája is. Eszerint a történet nem is igazából népi hősénekből származik, hanem inkább koholmány, és egyáltalán: a szerb politikai elit alapvetően a szerb nép manipulálására használta. A szerb népet újra és újra kísértésbe hozzák, letérítik a neki szánt nyugatias útról – és az elmúlt harminc évben a tévutakról érkező szirénének csak tovább erősödött.

Semmi sem példázza jobban ezt az elbeszéléstípust, mint Latinka Perović (túlzás nélkül: a legbefolyásosabb, legnagyobb hatású szerbiai liberális szereplő) momumentális könyve, Az uralkodó és a nem kívánatos elit. A szerzőnek sikerül a teljes szerb, modern politikai eszmetörténetet egyetlen szálra felfűznie: nyugatosok és nem-nyugatosok (különösen az orosz csábításnak engedők) gigászi küzdelmére, amely mindmáig nem ért véget.

A dilemma ismert a magyar eszmetörténetből, sőt, napjaink magyarországi politikai csatározásaiból is, de nem így: a szerbiai nyilvánosság esetében mindezt megszázszorozva képzeljük el – ez az elemi kérdés teljességgel átitatja még a mindennapok hajszálereit is.

Nem puszta „külpolitikai orientáció és stratégia”, hanem ősdilemma, amelyre minden korszak más-más választ ad.

Hasonlóképpen az Európai Unióhoz való csatlakozás sem múlhat a puszta gyakorlatias kalkuláción, a tétek jóval nagyobbak: a Koszovóhoz való hűség, a természetesen sokat hangoztatott szuverenitás, a Szerbiát a délszláv háborúk során cserben hagyó „Nyugathoz” való viszony, és még ki tudja, mi minden.

Egy magára valamit is adó jobboldali párt Szerbiában csakis ellenezheti az Európai Unióhoz való csatlakozást,

lásd az ellenzéki Radikálisok, Dveri vagy Zavetnici példáját. Egy viszonylag friss felmérés szerint a szerbiaiak 12,1 százaléka támogatná az EU-hoz való csatlakozást, ha az a Koszóvóról való lemondással járna. Egyébként meg sokatmondó, hogy 2020-ban csupán egy szerény, 55 százalékos többség támogatta volna az EU-tagságot.

A nyugatosok (az egyszerűség kedvéért nevezzük így őket, noha valójában az Egyesült Államokhoz és az Európai Unióhoz való viszony eltérései olykor nagyon is számottevőek) természetesen azt állítják, hogy a realitásokból kell kiindulni. Koszovó voltaképpen már régóta, tulajdonképpen 1999 óta nem Szerbia tényleges része, egy ilyen pöttömnyi ország valódi szuverenitásában hinni pedig felfoghatatlan naivitásról árulkodik. De ha szükséges, adatokkal is szolgálnak: 2020-ig Szerbia 2,9 milliárd eurónyi előcsatlakozási, fejlesztési támogatást kapott az EU-tól – márpedig a legnagyobb adományozóról lemondani istentől való vétek lenne.

A válasznak tehát nyilvánvalónak kellene lennie: noha a kormánypropaganda megtéveszti a nem igazán tájékozott honpolgárt a külföldi segítségnyújtást illetően, az EU most is és a belátható jövőben is Szerbia legfontosabb partnere kell legyen.

A cél tehát az, hogy a szerb nép végre ne az égi Szerbiára vágyakozzon, szüntelenül illuzórikus utakra tévedve, hanem hogy tekintetét az EU csillagos, kék ege felé fordítsa.

Azt hihettük volna, a Földre kell visszatérnünk, de nem: másként kellene felfelé pillantanunk. Teleszkópváltás? Csak nehogy úgy járjunk mint a napnyugati gondolkodás ősatyja, Thalész: belesett a meszesgödörbe (kútba? latrinába?), és egy trák lány kinevette.

Nem lehet, hogy egy ködképet mindössze egy másikra cserélünk le?

Jól jöhet ezért néhány további szempont az összkép árnyalása érdekében. Mint egykori csoportunk, az újvidéki-belgrádi Gerusija fogalmazott több évvel ezelőtt:

„Ahelyett, hogy vég nélkül ismételgetnénk annak imperatívuszát, hogy Szerbia csatlakozzon az Európai Unióhoz, szembesülnünk kellene azzal, hogy az EU nem garanciája a gazdasági és társadalmi helyzet javulásának, hanem olyan útról van szó, amelyen Szerbia számára már előre leosztották a lapokat. Ugyanis Szerbia már most az EU periferiális országa. Egy ilyen peremvidéki országra, mint Szerbia, ugyanaz a sors vár, mint általában az ilyen országokra: alacsony bérek és magas munkanélküliség, a féltermékek és a mezőgazdasági termékek kivitele, és annak kényszere, hogy drága árukat vásároljon a centrum országaitól. Ez eredendően aszimmetrikus viszony, függőség.”

Szerbia az EU kapujában melegszik

Tovább fokozhatnánk: a szerbiai nép egy másik értelemben is már régóta két lábbal gázol az Unió földjén, bár nem feltétlenül úgy, mint a nyugatosok elképzelték. Hanem rakodómunkásként Tuttlingenben vagy pizzafutárként Klagenfurtban. Ha így nézzük, a kérdésnek, hogy „Szerbia belépjen-e az Európai Unióba”, tulajdonképpen nincs is értelme. Vagy mégis?

Szerbia csakugyan az EU erőterének szerves alkotórésze, ettől függetlenül azonban nem egy lejátszott mérkőzésről van szó. A Serbia 2020 Report megállapította, hogy Szerbia súlyos belső gondokkal küzd: elmaradásban van a jogi reformokat illetően, az állami adminisztrációt áthatják a politikai érdekek, a szabad véleménynyilvánítás lehetőségei folyamatosan csorbulnak, a parlament legfeljebb csak formális értelemben felügyeli a végrehajtói hatalmat, a korrupció él és virul.

A gazdasági problémák mellett a jelentés kitért arra, hogy hiányoznak a plurális szellemű, méltányos, az ellenzéknek valós esélyt adó választások (a 250 parlamenti székből 188 a Szerb Haladó Párté, úgy, hogy a többiek között sincsen csakugyan ellenzéki szerepet betöltő képviselő). Az EU szemszögéből az is aggodalomra ad okot, hogy Szerbia külpolitikai álláspontja mintegy 60 százalékban különbözik az EU-s országokétól (például Belaruszt vagy Venezuelát illetően). Általánosságban véve is elmondhatjuk, hogy az EU folyamatban lévő identitásválsága arra késztette a Franciaországhoz és Hollandiához hasonló országokat, hogy a nyugat-balkáni tagjelöltek csatlakozási folyamatát lelassítsák. Másrészt pedig:

az EU eminenciásainak ugyan rengeteg idejébe tellett belátnia, mennyire pusztító hatású a vučići államgépezet – de legalább belátták, és ez aligha marad következmények nélkül

Azonban nem csupán az EU vált érdektelenebbé és visszafogottabbá Szerbiát illetően, hanem Szerbia motiváltsága is lankadni kezdett. Hiába Oroszország a nyugatos szerbiaiak fő mumusa, Kína jelenléte sokkal számottevőbb. Putyin népszerűsége csökkenőben van Szerbiában (a korábbi években a polgárok 81 százaléka nyilatkozott róla pozitívan, és ezzel ő számított a legnépszerűbb politikusnak – mára az arány 59 százalékra redukálódott), Kína elismertsége viszont rohamosan nő.

Lássunk néhány példát! A felmérések szerint a lakosság 40 százaléka hiszi úgy, hogy Kína a legjelentősebb pénzadományozó, 75 százalék pedig úgy véli, hogy Kína nyújtotta, nyújtja a legnagyobb segítséget Szerbiának a koronavírus-válság során. A felmérések eredményei magukért beszélnek.

Csak fokozatosan jelennek meg a kritikus hangok, amelyek felvetik, hogy Szerbia Kína adósrabszolgájáva válhat, vagy hogy a Szerbiában feltűnő kínai cégek kirívó mértékben környezetszennyezőek.

Természetesen a Kína és Szerbia szimbiózisa mellett kardoskodók szerint a Kínával szembeni eladósodás semmiben sem különbözik a nyugati partnerekkel szembenitől – éppen úgy átlátható, és az elvárások is hasonlóak, elvileg teljesíthetőek. És végtére is, minél több partnere van Szerbiának, annál inkább nő a manőverezési tere. De mit jelent ez Szerbia és az EU viszonyát illetően?

„Politikai értelemben belátták, hogy a status quót érdemes fenntartani. Pekingtől mind nagyobb segítség érkezik, és Moszkva politikai hátszele is erőteljes – ez a két szövetséges pedig nem fog a támogatásért cserébe igényt tartani arra, hogy Szerbia eleget tegyen az emberi jogok standardjának. Szerbia tovább flörtölhet Oroszországgal és Kínával, és ezt alkutárgyként használja az EU irányában”

– írja Alejandro Esteso Pérez.

Foglaljuk tehát össze: noha Szerbia kétségtelenül már ma az EU erőterének része, a centrifugális erők olyan intenzitással hatnak, hogy a kötődés haloványodni kezdett.

Elsőre azt hihetnénk, hogy Szerbia csalódott, amiért az uniós tagsága mindinkább elodázódik, de ez aligha igaz: úgy lehet, Szerbia még élvezi is a kreatív huzavonát,

megfelel neki, hogy több vasat tarthat a tűzben. Az EU-val való együttműködése szeszélyes tánc, a távolódó Dis-tanz és a kacér közelség igen sajátos keveredése. Úgy lehet, Szerbia elfogadja sorsát, hogy mindörökre az EU kapujában marad, de – a tövény kapujának kafkai leírásában szereplő vidéki embertől eltérően – kifejezetten élvezi ebbéli státuszát. Vagy a tűzmetaforát folytatva: eléggé közel áll a tűzhöz, hogy megmelegedhessen, de igyekszik nem megégetni magát.

És a vajdasági magyarok?

Néhány mondatot muszáj a vajdasági magyaroknak szentelni, hiszen mégiscsak ők a szerb-magyar kapcsolatok „tranzitzónája”, aminek van uniós vonatkozása is. Köztudomású, hogy a vajdasági magyarok azokban az években is az Unióhoz való csatlakozás hívei voltak, amikor az még nem tartozott a fő politikai szlogenek közé – a délszláv háborúk idején.

Mostanában azonban némi változásra lehettünk figyelmesek. Kétségtelen, a Vajdasági Magyar Szövetség némely tagjai számottevő szerepet töltenek be az európai porondon, azonban ha Pásztor Istvánnak a Vajdasági Televíziónak adott interjúját végighallgatjuk,

izgalmas feszültségnek lehetünk tanúi: a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke ugyanis egyszerre állítja, hogy „az EU abszolút prioritás”, azonban azt is, hogy az Európai Unió „felkészületlen, tehetetlen és cinikus”, sőt, „letaroltak bennünket” és „évről évre, amit csak lehet, kiszipolyoznak, és nem kapunk belőle vissza semmit”.

Ez a retorika látványosan eltér attól az EU-mantrázástól, amelyet az 1990-es évek eleje óta hallhattunk a vajdasági magyar politikai elittől. És talán mondani sem kell, szervesen beilleszkedik a vučići Szerbia jelenlegi általános attitűdjébe.

Elkeserítő, hogy az Európai Unióval szemben megfogalmazott bírálat alibi lehet az autoritárius politikai rendszereket ért kritika elmismásolására.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az EU-t ne lehetne, kellene bírálatban részesíteni. Katarina Peović, a horvátországi Munkásfront (RF) képviselője és 2019-es elnökjelöltje a Mércén megjelent interjújában így nyilatkozott:

„Piac lettünk az EU gazdag államainak termékei számára, s egyúttal az olcsó munkaerő forrása vagyunk. [...] Emlékezzünk: Horvátország és Szlovénia önállósodása [azaz a Jugoszláviából való kilépés – L.M.] mellett az az érv szólt, hogy a fejlettebb köztársaságok majd mentesülnek a fejletlen országrészek (például Koszovó) miatti pénzügyi terhektől, vagyis hogy az eszközök a mi kasszánkban maradnak. Ám amikor a fejletlenek egyenlősítő szubvencióban részesülnek, a többségét azon árukra és szolgáltatásokra költik, amelyek a fejlett régióból érkeznek. A bruttó társadalmi össztermék növekedésének megsokszorozódása magasabb lesz a fejlett régiókban, mint amekkora a szubvencia mennyisége. A paradoxon az, hogy mára mi lettünk Európa Koszovója – a régió tapasztalatának megértése tehát fontos a mai alávetettségünk megértéséhez. Ezért fontos ragaszkodni az egységhez és a szolidaritáshoz, amiként kritikailag át kell gondolni az EU politikai gazdaságtanát is. Hogy csakugyan szolidáris közösség legyen, az EU-nak minimum fiskálisan egységesnek kellene lennie.”

Úgy tűnik tehát, hogy az EU a régóta hangoztatott problémái mellett (a demokratikus deficittől és legitimációs válságtól a világgazdasági erőtlenségig) a régió számára a legfontosabb szerepét sem tölti, töltheti be, jelesül a peremvidéki országoknak a központiakhoz való „felzárkóztatását”. Kétségtelen, hogy

ha a mostani Szerbia csatlakozna a mostani EU-hoz, az alighanem még tovább mélyítené a centrum és a periféria közti egyentlőtlenséget. Az is valószínűsíthető, amit Branko Milanović előlegezett meg: hogy Szerbia EU-csatlakozásával az ország úgy fog kiürülni, mint Detroit.

„Van Európai Unió, csak nem a számunkra” – mondhatnák a szerbiai honpolgárok. Hiába ígérik még mindig a csillagokkal feldíszített, kék egű Európát az égi Szerbia helyett, a közeljövőben aligha adatik meg ez. Legalábbis nem úgy, mint sugallják. Szó se róla,

félelemkeltő belegondolni, hogy mi lesz, ha egy össznépi illúzióvesztést, az eurózisból való végső kigyógyulást az egyelőre csak ébredező ruszofil-patrióta-etnomerkantilista erők lovagolják meg.

Mindazonáltal kénytelen vagyunk így fogalmazni:

ami a pillanatnyi, féktelenül autoritárius vučići Szerbiát illeti, lehetőleg ne csatlakozzon sehová.

Ami pedig a pillanatnyi EU-t illeti, korántsem biztos, hogy a hozzá való csatlakozásnak feltétlenül pozitív hozadékai lennének. „A csillagok kellő távolságból még akkor is fényleni látszanak, amikor maguk az égitestek már kihunytak” – írtam két évvel ezelőtt az Azonnalinak. Ha azonban nemcsak az égi Szerbia vonzereje veszett oda, hanem az uniós fényterjedéssel is gondok vannak, akkor alighanem újra kell gondolnunk az éghez való viszonyunkat. „Fölöttünk ez a csillagos nincsen, és bennünk ez az éhes gyomor” – írta Krasznahorkai László a Kant-variációjában. Vagy figyelhetnénk megint a földre. Ki tudja.