A peremvidék és a Nagy Másik

Akik a Kossuth téren, a Terazijén, a Győzelem téren vagy másutt a tizenkét csillagos zászlókkal a kezükben skandálják, hogy „Eu-ró-pa!”, olyan álomképet vetítenek az uniós rendre, amelyhez vajmi csekély köze van. Losoncz Márk írása az Azonnali Európáról szóló vitájában!

Az Azonnali – amelynek az európai belpolitika, a közép- és kelet-európai ügyek mindig is fontosak voltak és maradnak – az EP-választás előtt vitasorozatot indít „Mi Európa?“ címmel, ahova több neves magyarországi és magyar anyanyelvű közép-európai szerzőt hívunk meg. Ezúttal Losoncz Márk filozófus, a Belgrádi Egyetem Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetének munkatársának írását közöljük.

Akik az Európai Unió zászlaján tündöklő csillagokra tekintenek, okkal gondolhatják, hogy csak azért látják őket fényleni, mert jókora távolságra vannak – maguk az égitestek már régen kihunyhattak.

Pedig a fényforrások mindig csupán pislákoltak.

Az Unió eleve a válságkezelés eszközeként jött létre: a francia-német ellentét kiküszöbölésére és a világháborúból hátramaradt feszültségek enyhítésére, illetve nehézipari együttműködés gyanánt a kontinens nyugati felének hidegháborús stabilizálása céljából.

Érdemes az integráció varázsszava helyett a kizárás, az erőltetett átalakítás, a visszaszorítás gyakorlataira összpontosítani. Arra az intézményrendszerre, amely minden áron a maga képére akarja formálni a még nem csatlakozottakat, megrendszabályozza a centrumnak kiszolgáltatott peremvidéket, és pillanatnyi igényeinek megfelelően fogadja be vagy utasítja el a keletről érkező „munkanélküli tartaléksereget”.

Mindazonáltal tévednek, akik azt állítják, hogy „Brüsszel” lenne az „új Moszkva”. Az uniós rendet igazgató eurokrata establishment mind harciasabb fellépést sürget a határvédelemben, egyébként viszont egyfajta puha hatalmat gyakorol – fejlesztési kedvezmények, pályázati pénzek zsaroló adományozójaként lép fel, nem pedig erőszakos birodalmi központként.

A peremvidéki elitek hajlamosak vagy a nemzetállamokon belüli problémák ellenében működésbe hozható mentőövnek, vagy pedig diktátori szerepet betöltő csomópontnak tekinteni – megfékezőnek vagy megfékezendőnek. Mindezidáig azonban azt tapaszhalhatták, hogy az unió csak a legkirívóbb vadhajtások lenyesésében érdekelt abban, ami csakugyan nélkülözhetetlen a rend fenntartása szempontjából.

A liberális-européer értelmiségit és az autentikusnak vélt identitásához visszatérőt is kísérti a brüsszeli nagy Másik fantazmagóriája. Az egyik abban téved, hogy elhiszi, a jó politikai közösséget ki lehet kényszeríteni felülről, egy olyan hatalom beavatkozásával, amely maga nem egy igenelhető politikai formát testesít meg. A másik pedig elvéti a ténylegesen ható erőket: a későkapitalista tőkemozgás lendületét, amely az uniós tényezőket is túldeterminálja, és a nemzetállamokon belül is megteremti a maga lumpenburzsoáziáit. Vagy gyarmatosíttatnák magukat a nagy Másik révén, vagy pedig – a nagy Másikra való mutogatás közben – figyelmen kívül hagyják a belülről is zajló gyarmatosítási folyamatokat.

Az autokrata kelet-európai rezsimekkel szembeni tüntetéseken újra és újra feltűnik az Európai Unió zászlaja. A fellépők beszédeiből szinte sosem marad ki az „európaiság”, a „nyugatosság” magasztalása, mint ami szembeállítható a nemzetállamokon belüli bajokkal.

Ezzel szemben le kell szögeznünk, hogy nincs általában vett európai identitásmag, amelyet önértéknek kellene tartanunk. Európát az egymással feszültségben levő forrásainak, Athénnek és Jeruzsálemnek, a még mélyebbre nyúló gyökereinek, és a vele szemben ellentételezett kultúrkörök („Kelet”, Bizánc, a Mediterrán déli része) váltakozásainak ismeretében nem tekinthetjük egységesnek. S míg oktalanság a történelmi módosulások közepette stabil lényegűnek hinni, botrány minden további nélkül igenelni azt a kontinenst, amely – többek között – a fasizmus és az imperializmus kiötlője és szériagyártója volt. Nem véletlen, hogy az európázás és a nyugatozás karrierje a 19. században ívelt fel, a nem-fehérekkel szembeni uralom és erőszak kifejeződéseként.

Talán mondanunk sem kell,

Míg a napnyugati civilizáció kifogástalan kultúrjavairól képzelegnek, a jogászi és banki elit háborítatlanul végzi a dolgát.

Az Unió képzetköre a még nem csatlakozott országokban is kiválóan alkalmas arra, hogy hamis dilemmák elé állítson, hogy blokkolja a gondolkodást. Szerbiában, teszem azt, így vetődik fel az alapvető kérdés: a putyini Oroszország mellett köteleződjünk el, vagy maradéktalanul tegyünk eleget minden uniós – neoliberális intézkedéseket implantáló – elvárásnak? Netalán kíséreljük meg a lehetetetlent, és legyünk maximálisan hűségesek mindkét fél irányában? Miközben 2000 óta ímmel-ámmal vagy feltétlen lelkesedéssel minden szerbiai kormány az uniós tagságra törekszik,

Ám nem az elvándorlás, az ország kiürülése az egyetlen probléma. Mint a Gerusija csoport fogalmazott: „Ahelyett, hogy vég nélkül ismételgetnénk annak imperatívuszát, hogy Szerbia csatlakozzon az Európai Unióhoz, szembesülnünk kellene azzal, hogy az EU nem garanciája a gazdasági és társadalmi helyzet javulásának, hanem olyan útról van szó, amelyen Szerbia számára már előre leosztották a lapokat. Ugyanis Szerbia már most az EU periferiális országa! …. Egy ilyen peremvidéki országra, mint Szerbia, ugyanaz a sors vár, mint általában az ilyen országokra: alacsony bérek és magas munkanélküliség, a féltermékek és a mezőgazdasági termékek kivitele, és annak kényszere, hogy drága árukat vásároljon a centrum országaitól. Ez eredendően asszimetrikus viszony, függőség.”

Önkéntelenül is felmerül a kérdés: vajon egy periferiális ország mikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy ténylegesen hozzájárulhasson egy szolidaritáson alapuló, ellenőrizhető, szociális Európa megteremtéséhez?

A vitasorozat többi cikkét itt olvashatod el!