Aleksandar Vučić, a szerb apátia és nihilizmus elnöke

Szerző: Losoncz Alpár
2021.07.04. 07:51

Aleksandar Vučić vasmarokkal fogja Szerbiát, ellenfelei végérvényesen visszaszorultak. Hiába kiüresedett a demokrácia és a parlamentarizmus, Szerbiában a folyamatokat nem csupán támogatja a nyugati elit, sokban ezen jelenségek ki is fejeznek világtendenciákat: a tartalom nélküli politikáét és a részvételről önként lemondó népéét.

Aleksandar Vučić, a szerb apátia és nihilizmus elnöke

Aleksandar Vučić, Szerbia köztársasági elnöke expozét tartott a minap a parlamentben. Szót ejtett a Koszovó státusa kapcsán végbemenő kínos tárgyalásokról, valamint beszélt az ellenzékkel való viszonylatok újrarendezéséről is. Az Európai Unió ügyintézői ugyanis legalább egy éve különösen erőteljes befolyást gyakorolnak a szerb politikára: rendre-módra megintik a politika alanyait, hogy lezüllesztették a képviseleti demokrácia intézményrendszerét, a jogrendszer foghíjas, az ellenzék pedig előnytelen médiafeltételek között verseng. A diagnózis tehát nem kedvező, és különösen egyes említett ügyintézők járnak élen a bírálat gyakorlásában – a szerb politika hangadó szereplői viszont gyakorta arra hivatkoznak, hogy mindez nélkülözi a tárgyilagosságot.

Az expozé után – annak ellenére, hogy semmi újat nem hozott – a parlament üdvrivalgásban tört ki, a képviselők önfeledt tapssal köszöntötték az elnök fáradozásait. Persze figyelembe véve az arányokat,

a szerb parlament inkább a regnáló Haladó Párt bennfentes klubjához hasonlatos. És mindez megér némi figyelmet.

A jelenlegi szerb köztársasági elnök eredendően a szélsőjobb térfelén bontogatta szárnyait, így amikor 2000-ben kitessékelik Slobodan Miloševićet, ő is a bukottak oldalán foglal helyet. Aztán bekövetkezik egy politikai fordulat: az ezredfordulón vesztes politikai csoportok arra a megállapításra jutnak, hogy az Európai Unióval, a nemzetköziekkel szembeni állandósult,

konok ellenkezéssel, a maximalista szerb nemzeti programmal nem lehet választásokat nyerni.

Meg kell változtatni a politikai fellépést, és oldani kell a nemzetköziekkel szembeni merevséget.

Mindeközben lassan nemzetközi szinten is változik az egykoron hipernacionalistának tartott szerb politikai rétegekkel szembeni viszonyulás –  lehet, hogy velük könnyebben meg lehet oldani az olyan kibogozhatatlan szerb nemzeti csomót, mint Koszovó elismerése.

Bárhogy is legyen, 2016-ban a volt amerikai nagykövet, William Montgomery a nevezetes davosi világtalálkozón már ország-világ előtt azt sugallja, hogy az egykori démonizált-nacionalista, ám időközben átvedlett politikus lehet a régió legfontosabb szereplője. Ugyanezen nagykövet még korábban a nemzetközi kontextusban szokatlan módon egészen odáig ment, hogy elvállalta a feltörekvő politikai csoportosulás, a haladók mentorának szerepét. Montgomery nem mosható egybe egy Zbignew Bzezinskivel, akinek a Balkánról alkotott geopolitikai jelzéseit visszahangozták a kilencvenes évek, ő tényleg csupán ügyintéző volt. Ám mint ilyen

hozzájárult ahhoz, hogy Vučić erőnyerő szerepbe jusson. 2012-ben ugyanis bekövetkezik a politikai földcsuszamlás, az európai orientáció kútfejének tartott demokraták lassan kiszorulnak a hatalomból, ha jól látom, örök időkre,

egyúttal a sír szélére taszítva az amúgy is esendő szerbiai képviseleti demokráciát. A parlamentáris keretekbe szorított demokrácia egyébként is ezer sebből vérzik, de ahol a hathatós ellenzékiség szinte minimuma is hiányzik, ott a parlamentáris versengés inkább színjátéknak tűnik.

Vučić portréja egy belgrádi pártiroda ablakán.

Vučić portréja egy belgrádi pártiroda ablakán.

Fotó: Bukovics Martin / Azonnali

Mindenesetre 2012-ben a politikai fordulatot realizáló, tucatembereket mozgósító csoport legyőzi az öntelten politizáló, a saját elképzelt küldetéses helyzetébe belemerevedő belgrádi értelmiségi rétegeket. Szerbia jelenlegi köztársasági elnöke – egy különösen lehengerlő erejű és könnyen emészthető médiahadjárattal – maga mellé állítja a tömegeket: felismeri, hogy a  hatalomtartó demokratákra vonatkozó választói dühnek irányt lehet adni, méghozzá a kor tetszetős látszattémájának, mármint a korrupciónak a kiaknázásával.

A demokrata fiúk, akik oly sokszor és oly kétségbeesetten, túlbuzgóan próbálkoztak azzal, hogy „európai” beállítottságukkal együtt tegyenek szert nemzeti legitimációra, azt hitték, hogy majd a jóakaratú nemzetközi közösség – az „európai értékek” nevében – átsegíti őket a feszültségen. És

nem mond igent a néhai nacionalista bestiáknak. Ám naivitás volt ez a köbön. És tekintsünk távolabbra is: a proteuszi változást végrehajtó Vučić, aki az elmúlt évtizedben a lehető legkeményebb neoliberális módszerek végrehajtója lett, nemcsak, hogy gyorsabban tanul, de jobban ki is fejezi a világ mai állapotát,

mint tántorgó ellenfelei. Megingathatatlan pozíciója ellenfeleit dilettánsokká silányítja. Persze szóba kell, hogy kerüljön az általa mozgatott agresszív, helyfoglaló, erőforrásszerző hatalmi konglomerátum, majd a tömegek apátiájával párosuló nihilizmus is, amely legfeljebb cinikusan bámul a közéletre.

Ugyanezen rétegek aligha kapják fel a fejüket ha a magatehetetlen ellenzék folyton-folyvást a hatalomhoz fűződő korrupció elharapózását emlegeti, és rohamra hívja az embereket. Így megyen ez, mondják, azaz lényegében megbékélnek a fennállóval.

És az amúgy is nehezen megfogható-azonosítható középosztályok, amelyek „lelkéért” küzdenek mindenütt a világban, sokrétűek: egy részük még mindig magán viseli a múlt század kilencvenes éveinek szerb vonatkozású gyötrelmeit, azaz még nem tudott magához térni, a másik részt páni félelem gyötri a munkahelye elvesztésétől, a harmadik rész pedig azt tapasztalja, hogy ha beáll a sorba akkor, mint a manna, az ölébe hullnak az erőforrások. Ők

a zsákmány oldalán állnak, és számukra az agyonemlegetett korrupció legfeljebb esztétikai kérdés,amelyen fintorogni lehet, de nem jelent okot a cselekvésre. És rutingesztust jelent párosítani Orbán Viktort és a szerb köztársasági elnököt.
Orbán Viktor rendszeresen találkozik Aleksandar Vučić-tyal.

Orbán Viktor rendszeresen találkozik Aleksandar Vučić-tyal.

Fotó: Orbán Viktor / Facebook

A vélelem szerint a meglepetésszerűen létrejött érdekszövetség barátságot teremtett, és a magyar miniszterelnök jóhiszemű tanácsokkal látja el a Kína, Oroszország és az EU között navigáló Vučićot. Elvégre ott vannak a meggyőző képek is, mondjuk a Száván együtt csónakázó politikusokról, akik éppen eszmét cserélnek.

Mégis, afféle minimumként, azaz ezúttal félretéve a közöttük fennálló egyéb különbségeket, legalább említsük meg: Vučić hatalmi lehetőségteréhez szervesen hozzátartozik, hogy elgondolásainak megfelelően szabja meg a választások időrendjét. Úgy játszik az időpontokkal, mint gyermek a léggömbbel. És olyannyira jellemző, hogy a tavalyi túlzott győzelem után szinte rögvest bejelentette, hogy az első adandó alkalommal, vélhetően jövőre ismét választásokat hirdet meg. 

A jelenlegi szerb vezetés persze adózik a demokrácia egyes mechanizmusainak, de manőverezési tere olyan széles, hogy bármikor kihasználhatja a demokrácia törékenységét. Mindent összegezve: lehet, hogy jövőre lesznek választások; lehet, hogy elmaradnak; de ha lesznek is, nem sokat nyomnak a latban.

Az elkövetkező időszakban a hatalmi párt legfeljebb a saját dublőrjeivel vagy alteregóival kel majd birokra a parlamentben.

Egyszóval furcsa szintre kerültek a modern politika gyakorlási lehetőségei Szerbiában. Ez persze dögunalmat sejtet, már ha a parlament fogalmába beleértjük a viták zsivaját, és a téttel bíró polémia sodrását.

A fennálló vučići rendszert ostorozó honi kritikusok nyilván nagy előszeretettel rögzítik a tényt, hogy Szerbiában mediális túlsúly van. Ezt aligha lehet megkérdőjelezni, ám ez aligha magyaráz mindent. Láttam már olyan helyzeteket, amikor a mediális hatalom túlhajtása kontraproduktív eredményeket hozott.

Voltaképpen nemcsak a hatalmi rendszert kell bírálatban részesíteni, ez ugyanis túlontúl könnyű, bárki megteheti afféle könnyed reggeli ujjgyakorlatként, nem jelent semmilyen intellektuális nehézséget. De

kemény bírálat illeti a hatalom önelégült kritikusait is, akik hőbörgéseikkel, szidalmaikkal semmilyen magyarázattal nem tudnak szolgálni, hogy milyen utak is vezettek idáig.

Hogy vannak protestpotenciálok, vagy hogy adódik kivételes bátorság Szerbiában, ez egy pillanatra sem kétséges, hovatovább egyenesen bámulatos néhány ember kitartása, de mindez nem jelenti azt, hogy ezek a potenciálok hatékony politikai erőforrásokká fordíthatók át.

A tavalyi szerb választási eredmények okán elborzadó, progresszívnak mondott Európa-párti csoportok világgá kiáltották, hogy ezen országban gúnyt űznek a demokráciából. Akadtak olyanok is, akik a diplomácia virágnyelvét követve, csupán „kihívásról” beszéltek. Ám az Európai Néppárt lengyel vezetője – és ne felejtsük, hogy a szerb haladók ide tagosodtak be –, tehát Donald Tusk a választás előtt és utána is ódákat regélt Szerbia köztársasági elnökéről, biztosítva hiánytalan együttérzéséről. Társult ezzel azokhoz, akik erős szelet biztosítottak a köztársasági elnök vitorláshajójának, mondván, hogy ő a jövő kovásza. Így teljesedik ki az érdekes képlet:

a győztes, folytonosan diadalt arató szerb köztársasági elnököt ajnározzák a magyarországi politikai elöljárók és a velük hadban álló eminens, hangadó néppárti politikusok is.

Valójában lehet szórni a vádakat a szerb haladó rendszergazda fejére, csak közben túl sok dolog elsikkad. Az, ami Szerbiában történt, kiválthat ugyan aggódó fejcsóválást, ám mégsem egészen unikátum. Szerbia csak ad absurdum visz létező tendenciákat.

Nem lehetett úgy tavaly nyáron két lépést megtenni Belgrádban, hogy ne jöjjön szembe a Vučić-féle kormányzó Szerb Haladó Párt reklámja.

Nem lehetett úgy tavaly nyáron két lépést megtenni Belgrádban, hogy ne jöjjön szembe a Vučić-féle kormányzó Szerb Haladó Párt reklámja.

Fotó: Bukovics Martin / Azonnali

A félszuverén nép – ezzel a fogalommal élt még a múlt század hatvanas éveiben egy Elmer Schnattschneider nevezetű elméletíró módosítva az egykori előlegezést, amely a nép szuverenitásról szólt. Ám úgy tűnik, hogy már ennyi sem maradt meg a népszuverenitás ígéretéből. Egy volt angol miniszterelnök, akit Tony Blairnek hívnak, egyenesen azt sugallta, hogy az eszményi állapotban nem is lesz szükség a politikára. Nem kell se a nép, se a politika, minek? Népközeliség? Képviselői demokrácia? Fényűzés.

A szerb példa a végsőkig viszi a modern politikai élet szervező erejének, mármint a pártnak a dekonstrukcióját is.

A pártok – tudjuk ezt jól – egykor közvetítők voltak az állam és a társadalom között, szocializálták tagjaikat, bevezetvén őket a társadalom működési mechanizmusaiba. Egyúttal egyfajta kulturális szocializációt is végeztek, hiszen a szombati és a vasárnapi lacikonyhák, a realizált kulturális programok, a közös olvasóesték, a folyóiratok olvasása, a vitaszeánszok előmozdították a kulturális érzékenységet és az esztétikai készenlétet. Ebből azonban vajmi kevés maradt.

Vučić a nemzetközi közösség hol csendes, hol hangos asszisztálásával irányítássá csupaszította le a politikát.

Uralkodásának, Koszovóval kapcsolatos téblábolásának, az elodázás stratégiájával kapcsolatos attitűdjének nemzetközi bírálata eleddig valóban nem veszélyeztette a hatalmát, sőt. És nemzetféltő bírálói jellemző módon úgy gondolják, hogy az egykori nemzethű politikusból egy a nacionalizmust immáron csak tettető szereplő alakult ki. Alkalmankénti dacos kiszólásai az EU ellen kizárólag a hazai közönségnek szólnak.

Ironikus módon azonban a szerb példa nem azt az aggodalmat támasztja alá, hogy csökken a párttagok száma, és bekövetkezik a pártok alkonya. Ellenkezőleg, itt a hatalmi párt túlméretezettsége és a liliputiak között felmagasodó Gulliver-szerű léte az, ami gondolkodóba ejt. A sajtóban rendre-módra

emlegetik a félelmetes 700 ezres számot, azaz ennyi tagot számlál a hatalmi alakulat  ̶  ekkora tagsággal amúgy a második világháborúban győztes, patrióta erőforrásokkal bíró Jugoszláv Kommunista Párt rendelkezett.

És ez önmagában is érdeklődésre tarthat számot, hiszen ha az adat megfelel a valóságnak, akkor arra kell gondolni, hogy Szerbiában találhatjuk Európa egyik legnagyobb pártját.

Egy ilyen érdekgőzhengert nyilvánvalóan a tőkés világ bonyodalmaival szembenéző kartellszerű érdekek fűznek egybe, félretéve minden eszmei mérlegelést. És az effajta pártszerű képződmények vagy kvázi-pártok képesek meglehetősen ellentmondásos véleményeket egy kötegbe fűzni, azaz

képesek egyszerre európaiak, anti-európaiak, kozmopoliták és nacionalisták lenni, képesek egyszerre mondani pluszt és mínuszt is.

Összegezve: erjed a demokratikusnak minősített parlamenti politizálás állaga, és mindenki nézzen bele abba a tükörbe, amelyet a szerbiai konstelláció állít fel.

Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek