Kína attól vált erőszakosabbá, hogy tényleg fenyegetik

A százéves Kínai Kommunista Párt már akkor sem volt az a tiszta, forradalmi szervezet, amikor 1968 után sokan ezért csodálták, mára pedig a diktatúra még erősödött is az országban. Mindennek nem Hszi elnök nagyhatalmi ambíciója az oka, hanem a nyugati katonai bázisok fenyegetése és a Donald Trumppal induló, Joe Biden által továbbvitt amerikai harcos retorika.

Az Azonnalin hosszú elemzés jelent meg a Kínai Kommunista Párt (KKP) július 1-jei százéves évfordulója kapcsán, ahol hosszasan esik szó arról, hogy a nyugati országok számára szokatlanul keménykedő beszédet mondott el a pekingi Mennyei Béke terén Hszi Csin-ping pártfőtitkár.

Ahogyan azonban az az elemzésekből is kiderül: ez csupán azért szokatlan, mert a mesterségesen feltekert hidegháborús hangulatban immár jobban figyelünk arra, mi és mikor hangzik el Kínában manapság, miközben a helyi füleknek ez a fajta, asszertívabb és aggresszívabb pártelnöki és államelnöki szózat már nem is különleges, senki sem kapja föl a fejét rá.

Pedig volt idő, amikor sokan Nyugat-Európában tényleg Mao kulturális forradalmában látták az imperializmus sírásóját, 1968 körül ennek az ottani – és itteni – marxisták között a KKP-nek komoly kultusza volt, amit a Szovjetunióból való, 1956 és a prágai tavasz elfojtása utáni kiábrándulás táplált főként, és persze az, hogy Kínából akkoriban alig jutottak ki megbízható hírek. Mostanra, a covidjárvány utáni Kína szerepe a globális rendben és Hszi retorikája, a kínai elnyomás növekedése azonban mindent beborít: csak az nem tud minderről, aki tényleg nem akar.

2018 és 2019 folyamán a Kínai Kommunista Párt valóban számos, kívülről igenis fenyegető változáson esett át. Elindultak monstre perek a korrupt, Teng Hsziao-ping egykori pártelnök piacpárti reformjai óta burjánzó pártmaffiák között, ismét hangsúlyosabban jelent meg az immár digitális megfigyelődiktatúra az átlagpolgár életében, vadsztrájkoló gyári munkásokat és fuvarosokat vertek szét erre hivatott milíciák és marxista diákok tűntek el aktivizmus miatt a börtönök mélyén.

De nem kellett ezek után sokat várni a válaszra.

Ahogyan korábban a meg-megjelenő, klímaváltozásra választ követelő tüntetések után a párt jelentősen módosított a károsanyag-kibocsátás csökkentése felé központi irányelvein, úgy a 2018-as munkástüntetések után is megjelent a színen az öltöny helyett immár Szun Jat-szen és Mao zubbonyát viselő Hszi, aki először a marxizmus-leninizmus-maoizmus megújult fontosságáról kezdett beszélni (és még egy Marx-szobrot is adományozott a nyugat-németországi Trier városának, Karl Marx szülőhelyének).

De nem csupán ennyi történt: Hszi ateista kampányba kezdett az addig így-úgy tolerált keresztények ellen, és arra hivatkozva, hogy a szíriai polgáháborúba Kínából is érkeztek radikalizált ujgur dzsihádisták, elkezdte szisztematikusan és tömegesen elnyomni Hszincsiang-Ujgur (addig) autonóm tartomány muszlim polgárait. Csakúgy, mint egykor Sztálin a második világháború alatt „megbízhatatlannak” bélyegzett csecseneket, és még a büszke hongkongiakat is térdre kényszerítette.

Ezzel párhuzamosan pedig saját magát Maóhoz hasonlóan Hszi Csin-ping is örökös elnökké nyilvánította, gondolatai a kommunista alapítóként tisztelt pártelnök alá kerültek a polcon.

Mindez jól mutatja: amikor Kína csinál valamit, továbbra is főleg belföldre, saját, közel kétmilliárdos országa, társadalma stabilitására kell figyelnie. Ezt pedig egyre növekvő mértékben fenyegeti az Egyesült Államok által vezetett nyugati szövetségi rendszer katonai túlereje.

Persze a nyugati sajtóban sokat hallunk arról, éppen Kína húzta ki a gyufát azzal, hogy Afrikában, Latin-Amerikában és Európában is egyre fontosabb gazdasági pozíciókat foglal el.

Ez persze jogosan zavarhatja az EU-t és az USA-t, de a lépések teljes kontextusát is látnunk kell.

Ami pedig az, hogy az USA és Csendes-óceáni szövetségesei nyomasztóan óriási katonai harapófogót építettek ki a Kínai Népköztársaság körül, amiről – régi stratégájuk, Zbigniew Brzezinski nyomán – úgy hiszik, vagy tökéletesen integrálniuk kell „piaci reformokkal” a nyugati szatellitállamok közé, vagy addig kell elszigetelniük, amíg összeomlik a rendsze és végül az első forgatókönyv lép életbe.

A közvetlenül Kína közelében lévő amerikai haderő továbbbra is óriási, és az Egyesült Államok területétől többezer kilométerre található létesítményekről van szó:

• Dél-Koreában a koreai háborút záró fegyverszünet óta jelentős amerikai haderő állomásozik, 2017-ben számuk 208 ezer fő volt, főleg a Szöul melletti Jongszan haditámaszponton.
• Japánban öt éve még 50 ezer amerikai katonai és tengerészgyalogos volt, Jokoszuka pedig az amerikai haditengerészet 7. flottájának hazai támaszpontja, ahogyan Okinava szigetét is erre használják a második világháború óta.
• Ezenkívül fontos támaszpontok tartoznak még az USA Védelmi Minisztériumának Indo-Csendes-óceáni parancsnoki központja alá a Fülöp-szigeteken, Guamon, a Marshall- és Wake-szigeteken, és Ausztráliában. Trump beiktatása környékén számuk mintegy 377 ezer főnyi katona és civil segéderő volt, ez mostanra a hivatalos statisztikákban csökkent ugyan, 106 ezer főre, de bármikor megemelhető egy-két mozgósítással. A guami Andersen légitámaszpont a nagy hatótávolságú B-1 bombázók és egy repülőszázadnyi (12-14 darab) F-16-os vadászgép állandó állomása.

Ezzel szemben a manapság gyors modernizációja és az Amerikát rendszeresen cukkoló propagandája miatt egyre többet emlegetett kínai Népi Felszabadítási Hadsereg a vitatott hovatartozású, részben mesterséges, de még mindig Kína közelében lévő Spratley-szigeteki támaszpontokon kívül egyetlen külföldi bázissal rendelkezik: az afrikai Dzsibutiban, ahol rajtuk kívül az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország is katonailag van jelen.

Ha az általános, pusztán katonai erőviszonyokat nézzük, a kínaiak semmiféle értelemben a nyomába sem érnek az amerikaiaknak. Létszámfölényéről sokat beszélnek: a sorozásos hadsereg aktív állománya 2,2 millió fő körül van, kiegészülve 500 ezer tartalékossal). Az országban párszáz működő nukleáris robbanófej taláható, az USA-nak továbbra is 1,3 millió hivatásos, aktív katonája van, robbanófejeinek száma pedig 5113 darab.

Kína 2018-as, legfrissebb adatok szerint teljes nemzeti összterméke 1,5 százalékát költi a haderejére, míg az USA továbbra is 3,5 százalékát, ugyan 2020 őszén bejárta a világot a Pentagon jelentése arról, hogy bizonyos katonai számokban Kína már az USA-t is megelőzte. Azonban egyrészt a jelentés – aminek fő célja az volt, hogy Trump utolsó védelmi minisztere, Mark Esper a megemelt, hihetetlen mértékű, 5 százalékos GDP-arányos katonai kiadás mellett érveljen – is beismeri, hogy a kínai fejlesztések elsősorban a komplex, integrált légvédelmi rendszerek számát és a part mentén, főleg inkább a védekezésben hasznosítható hadihajók számát érintették, tény, hogy mindkettőben vezet Peking. De ezek a fejlesztések sem éppen arra utalnak, hogy Kína megszálló háborúkra, provokációkra készülne, sokkal inkább azt üzenik: maga vár támadást területe ellen.

Ha ezen a ponton kölcsönvesszük Michael E. O'Hanlon, az amerikai Brookings Intézet külpolitikai igazgatójának szavait, úgy fogalmazhatunk: ha Kína a NATO tagja lenne, Washingtontól rendszeres fejmosást kapna amiatt, hogy túl keveset költ a haderejére, a NATO-s GDP-arányos cél ugyanis minden tagállam számára 2 százalék.

Csakúgy, mint a Szovjetunió esetében egykor, az Egyesült Államok tehát részben maga kreált ellenséget Kínából. Részben úgy, hogy még George W. Bush elnök neokonzervatívjai óriási mértékben kibővítették a kínai ipart a minden eddiginél nagyobb és előnyösebb szabadkereskedelmi szerződéssel, másrészt pedig úgy, hogy Kína az ismét növekvő csendes-óceáni amerikai jelenlét kiegyensúlyozására kezdett el törekedni a katonai kiadások fokozatos növelésével.

De ezekből a tényekből minden nagyobb állam egyértelműen ugyanezeket a következtetéseket vonta volna le,

ezért Kínától is badarság azt várni, hogy ne kezdjen ilyen helyzetben fegyverkezésbe.

Katonai provokációk az elmúlt években mindkét csendes-óceáni nagyhatalom részéről történtek. De a körbezártság és növekvő kínai izoláció a nemzetközi közösségben az, aminek az árát ismét leginkább Kína közvetlen szomszédai és lakói fizetik meg. Egy olyan helyzetben, ahol az amerikai elnök és egyes G7-es szövetségesei a tárgyalóasztalnál és utána a médiában is egyre ellenségesebben nyilatkoznak, miközben a repülőgéphordozók közvetlenül a partvidékeden járőröznek, bizony a sarokba szorítottság, az üldözöttség, sőt, a paranoia érzését erősítette csupán föl a Kínai Kommunista Párt rendszerében, amely alapvetően a korrupció felszámolása miatt lépett erre a kemény útra, és most minden bizonnyal a nyugati fenyegetés miatt megy egyre tovább rajta.

Ha valamit a történelem nekünk megtaníthat, az az, hogy a háborús fenyegetőzés és a kemény hangnem növekedésével, a folyamatos „hidegháború” emlegetésével az olyan, lényegében posztsztálinista rendszereket, amilyenné mostanra Kína vált, csak összezárjuk. Reménykedhet a nyugati szövetség persze abban, hogy Kína korábban adja fel a fegyverkezési versenyt, hogy oszt-szoroz, és békés rendezést akar majd, azonban ők azok, akiket a szőnyeg szélére hívtak a 2010-es évek elejétől, így a békés diplomáciai rendezés, és új lefegyverzési megegyezések is nyugati forrásból kell, hogy érkezzenek. Ez volt a valódi, huszadik századi hidegháború egyetlen érvényes és működő eszköze is, és ennek alapvető tényeit végül abban az esetben mindenki belátta.

Az a taktika pedig, hogy a Washington-központú, Magyarországot is magába foglaló, nyugati globális katonai blokk minden fenyegetésre az ellenség izolációjával, és összeomlasztásának erővel történő elérésével válaszol minden kihívásra, egyszerűen nem fenntartható stratégia. És sohasem volt az.

De ahogyan egy elkeseredett magyar menekültnek is kevés sikerrel magyarázhattam volna el 1956 telén, hogy a Szovjetunió megtámadása még így sem okos ötlet, úgy nyilván nem fog menni mindez egy elkeseredett hongkongival szemben, 2021-ben sem. Attól még az óvatoskodóknak és a másik féllel tárgyalni akaróknak akkor is igaza volt, és szerintem ma is igaza van.