Az új hidegháborút megharcolni nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem reálpolitikai érdek is

Az új hidegháború nem egy potenciális jövőkép, hanem a valóság, aminek már részesei is vagyunk. Ha nem lépünk fel az elnyomó rendszerek térhódítása ellen, azzal hosszútávon a magyar lakosság is rosszul jár.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Orbán Viktor nemrég azt nyilatkozta a Kína és a nyugati világ között kibontakozó geopolitikai feszültségekről, hogy a magyar kormány mindenféle hidegháborút ellenez. Azzal indokolta ezt, hogy ő már átélt egy hidegháborút, ami nem volt túl jó élmény. A magyar közéletben többször jelentek meg hasonló gondolatok, nem csak a kormányoldalról. Az Azonnalin Hegyi Gyula nemrég két cikket is írt azzal kapcsolatban, hogy Magyarországnak nem szabad belépnie az új hidegháborúba, mert abból nem származik haszna. Egyik cikkében geopolitikai vitára invitálta a magyar közéletet, ami egy kiváló és hiánypótló ötlet. Ezt a meghívást én most szívesen el is fogadom és kimondom, hogy

Külpolitikai döntéseknél két faktort kell figyelembe venni: a reálpolitikát (az adott döntés következtében milyen károk, illetve milyen hasznok érik az országot és annak lakosságát), illetve az erkölcsi tényezőt (az adott döntés mennyire lelkiismeretes és szolgálja-e a világ előrehaladását a béke, a szabadság és a biztonság felé).

Jelen helyzetben mindkét faktor egyértelműen arra mutat, hogy Magyarországnak hivatalos szövetségesei mellett részt kell vennie az új hidegháborúban. Noha nyilván nem mi leszünk ennek az új geopolitikai ellentétnek az elsődleges irányítói, az ország alapvetően nincs rossz pozícióban ahhoz, hogy ne csak papíron, hanem lelkesen és aktívan is beálljon az euroatlanti szövetség oldalán az új rivalizálásba.

Kezdjük az erkölcsi faktorral, hiszen ez sokkal egyszerűbb. Nincs olyan erkölcsi norma, ami alapján védhető lenne a Kínai Kommunista Párt cselekedetei feletti szemet hunyás. A kínai állam évek óta erőszakkal átnevelő táborokba zárja az ujgur kisebbséget, többi lakosát pedig megfigyeli, a rendszerrel kapcsolatos kritikáit könyörtelenül bünteti. Többek szerint az, ami most Kínában az ujgurokkal történik, nem más, mint etnikai tisztogatás, sőt népirtás.

És mielőtt az oroszhirek.hu olvasóközönsége késztetést érez arra, hogy leírja a kommentszekcióban, hogy az Amerikai Egyesült Államok a 19. században szintén népirtást hajtott végre az indiánok ellen, gyorsan szögezzük le, hogy igen, ez így volt, de az indiánok szégyenletes és elítélendő népirtása 150 éve volt, míg az ujgurok elleni népirtás ezekben a pillanatokban is zajlik. Erkölcsileg megkérdőjelezhetetlenül helyes, ha a komplett társadalmát elnyomó totalitárius rezsimet segítünk nyomás alá helyezni (amire egységes európai és amerikai fellépéssel simán van esély), hiszen a Kínai Kommunista Párt uralmának összeomlása emberek millióit szabadítaná fel az elnyomás alól, valamint megakadályozná, hogy hasonló emberellenes rezsimek a világ többi országában teret nyerjenek maguknak.

Magyarország a huszadik században kétszer is a történelem rossz oldalára állt, egyszer önszántából a második világháborúban, majd külső, illetve diktatórikus nyomásra a hidegháborúban. Itt az alkalom és a lehetőség, hogy Magyarország végre erkölcsileg révbe érjen, és a történelem jó oldalára álljon egy döntő konfliktus hajnalán. Orbán Viktor és Hegyi Gyula, mikor arról beszél, hogy mennyi szenvedést okozott Kelet-Európának a régi hidegháború, éppen azt felejtik el, hogy

Igen, valóban nagyon sok ártatlan művész/író/filozófus vagy pusztán emberjogi aktivista esett áldozatul a hidegháborús retorikának az Egyesült Államokban is, ami természetesen elítélendő, de a mccarthyizmus alapvetően nem elengedhetetlen folyománya volt a hidegháborúnak, hanem egy azt kihasználó önző, rossz és túlzó belpolitikai reakció, ami szerencsére előbb-utóbb már az amerikai kormánynak is ciki lett.

Az egyetlen erkölcsi aggály, ami valóban felmerülhet, az az, hogy ha a politikusok nem felelősségteljesen kommunikálnak, vagy akár saját politikai haszonszerzésből kihasználják a helyzetet, akkor a Kínai Kommunista Párt elleni retorikának az egyre jelentősebb és társadalmunkat gazdagító hazai kínai-magyar közösség ihatja meg a levét. Ez egy valós veszély: az Egyesült Államok ázsiai közössége elleni gyűlöletbűncselekmények megsokszorozódtak az elmúlt évben. Az, hogy ez ne történjen meg, a politikai- és médiaelit feladata, amit felelős újságírással és politizálással meg lehet oldani, például úgy, hogy a KKP embertelen elnyomását hangsúlyozzuk, kommunikációs szempontból kiemelve a magyar nép diktatúrában eltöltött évtizedeivel kapcsolatos hasonlóságokat és azt, hogy ez az elnyomás a kínaiakkal történik – nem pedig azt, hogy az elnyomó hatalom kínai. 

Így, hogy leszögeztük, mi az erkölcsileg helyes döntés, meg kell vizsgálnunk, esne-e bármi bántódása a magyar lakosságnak abból, ha a mindenkori magyar kormány keményebben szólal fel vagy alkalmaz gazdasági szankciókat Kína diktatórikus vezetése és terjeszkedése ellen. A válasz erre az, hogy nem. Először is, a magyar gazdaság még messze nem fonódott össze annyira a kínaival, mint több más európai vagy nyugati ország. A top 10 országban, ahova Magyarország exportál, Kína benne sincs, és csak az importunk 6 százaléka jön onnan. Ez utóbbi érték a lengyeleknél például kétszerese, 12 százalék, a németeknél 10 százalék, az USA-nál pedig 18 százalék (ha az eredetországok arányát nézzük, Németország és az Egyesült Államok legtöbb importja Kínából érkezik hozzájuk). Így, ha a kereskedelem csökken egy hosszabb diplomáciai konfliktus miatt, azt a magyar lakosság nem fogja drasztikusan megérezni, legalábbis mindenképpen kevésbé, mint több más szövetségesünk.

Ha valaki esetleg egy magyar földön zajló háborútól félne, amiatt azért nem kell aggódnia, mert Magyarország tagja a NATO-szövetségnek, és éppen ezért nem állna senkinek sem érdekében megtámadni – ebből a szempontból következmények nélkül foglalhatna erkölcsi alapon állást az elnyomó diktatúrákkal szemben. A NATO-tagsággal pedig felelősség is jár: Magyarország pontosan azért csatlakozott a NATO-hoz, hogy biztonságban legyen, és ez rendben is van, mert a szövetséges haderő és atomfegyvereik garantálja azt. Viszont

Hegyi Gyula egy korábbi cikkében nagyon érdekes diplomáciatörténeti fejleményt hozott nyilvánosságra, mikor elmesélte, mennyire nem tetszett a francia-német tengelynek, hogy a kelet-európai tagállamok az Egyesült Államokhoz hasonlóan kiálltak az iraki beavatkozás mellett. Állítása szerint ez a kelet-európai országok szempontjából kedvezőtlen közös EU-s költségvetésen is meglátszott, tehát gyakorlatilag nem kaptunk semmi jót az Egyesült Államoknak tett gesztusért, és most sem remélhetnénk többet.

Ez azonban nem teljesen igaz, és akkor most én osztok meg egy diplomáciatörténeti érdekességet; 2004-ben a már azelőtt is EU-tag országok ideiglenesen limitálhatták a szabad mozgást az újonnan felvett tagokból érkező polgárok esetében. Ezt a legtöbb nyugat-európai ország megtette, egy jelentős kivétellel; ez a kivétel az Egyesült Királyság volt, ami nem élt ezzel a lehetőséggel. Mikor egyszer megkérdeztem az egykori Blair-kormány egyik tagját, Andrew Adonist a durhami diákok vitaköre által tartott eseményen, hogy miért történt így, azt mondta:

Tehát igenis volt a kelet-európai állampolgárok számára kézzel fogható haszna annak, hogy Magyarország és Lengyelország szívességet tett az intervencionalista hangoknak.

Jogos felvetés, hogy az Európában általában leginkább héja álláspontot megtestesítő Egyesült Királyság ma már nem része az Európai Uniónak, de azt azért lássuk be, nem mindenki osztja a jelenlegi német fősodor által vallott megbékélési politikát az autoriter rezsimek irányába. A német Zöldek például, akik akár még kancellárt is adhatnak idén, jóval markánsabb álláspontot képviselnek, és hatalomra kerülésük esetén még biztosan meg is lehetne fejni őket kedvezőbb EU-s költségvetési döntésekért egy-két erősebb kiállással, ahogy az a britek esetében már a múltkor megtörtént.

De ha ez még nem is történik meg, a NATO-n belül igenis van lehetőség dealekre; a magyar kormány egyik jogos kritikája Ukrajnával szemben – és az egyik ok, amiért Magyarország sokáig gátolta az ország NATO-csatlakozását –: az ottani magyarok igencsak nehéz helyzete. Ezzel kapcsolatban pedig lehetne alkut kötni az Egyesült Államokkal, hogy ne csak a magyar kormány lobbizzon a szövetségen belül az ukrajnai magyarok helyzetéért.

A nyugati szövetségi rendszer lakosait egyértelműen tramuatizálta az iraki háború, ami egy nagyon rosszul sikerült beavatkozás lett, ráadásul jó esetben hibás hírszerzésen, rossz esetben hazugságon alapult. Emiatt a borzasztóan sikerült „kaland” miatt a társadalom egy jelentős hányadában már az a tévhit alakult ki, hogy mindig jobb dolog véreskezű diktátorokat és elnyomó rezsimeket ámokfutni hagyni, mint aktív külpolitikát folytatni.

Muszáj azonban túllépni ezen a traumán vagy legalább feldolgozni, elsősorban azért, mert az antiintervencionalista érvrendszer (amit nyugaton inkább az újbaloldal, itthon viszont inkább a jobboldal képvisel) egyik legfőbb tézise egy óriási tévedésen alapul; azok, akik szerint az a jó, ha a nyugati szövetségi rendszer nem folytat aktív külpolitikát, azzal érvelnek, hogy így organikusan fejlődik egy adott ország és egy zárt térben „magától” és maga egyedül alakíthatja a sorsát. 

Azonban a valóságban ez egyáltalán nem így van.

(ahogy ez például az azeri-örmény konfliktusnál meg is történt, de akár gondolhatunk Kína brutális afrikai térhódítására az elmúlt tíz évből).

Ilyen esetekben pedig – mivel egy velünk ellentétes szövetségi rendszer formálja a politikai fejleményeket a nyugat által ignorált helyeken – ezek a politikai szereplők az ő érdekeit fogják képviselni a nemzetközi politikában is, így pedig az autoriter ideológiák fokozatosan egyre nagyobb teret nyernek maguknak.

Ez hosszú távon azért baj, mert ha az autoriter rezsimek terjeszkedését a demokratikus berendezkedésű államok nem tartják féken, az autoriter ideológiák elfogadhatóbbá válnak szerte a világban, és ezt még ha zéró empátiával az elnyomott társadalmak felé, csak az önérdek szemszögéből nézzük, az úgy is rossz, hiszen így

A másik naiv gondolat, hogy alapvetően lehet semlegesnek maradni egy ilyen hidegháborúban. Ez az állítás azonban téves, hiszen nyilvánvaló, hogy sem a Szputnyikot sem a Sinopharmot sem jófejségből kaptuk, vagy azért, mert annyira rászorult volna a kínai vagy az orosz gazdaság az értük kapott pénzre, hanem épphogy azért, hogy ezek az országok növeljék a befolyásukat a térségben, és szívességet tegyen nekik a magyar kormány az ő érdeküket képviselve. Ez pedig maga az „új hidegháború”.

Az antidemokratikus rezsimek elleni fellépés tehát erkölcsi kötelesség és magyar politikai érdek is. A történelmet megúszni nem lehet, aki nem áll ki az igazáért a geopolitikai színtéren, veszíteni fog. Ha az euroatlanti szövetségi rendszer és ezen belül Magyarország nem áll ki teljes vállszélességgel és aktív külpolitikával a demokrácia mellett és az erőszakos, autoriter elnyomás ellen, akkor a társadalmi berendezkedésünket és az életmódunkat előbb-utóbb eltiporja az emberiségellenes rezsimek és ideológiák térhódítása. Ezért az új hidegháborút vagy megharcoljuk vagy pedig elveszítjük.

A szerző a brit politikával foglalkozó Alsóház Podcast szerkesztője. Olvass még Bede Ábeltől az Azonnalin!