A magyar oligarcha, aki majdnem pápa lett

Ötszáz évvel ezelőtt halt meg Bakócz Tamás érsek. Ő volt az egyetlen magyar főpap, akinek lehetősége nyílt megszerezni Szent Péter trónját. A középkor végén ez azonban inkább a nagyhatalmi politikáról szólt, semmint hitbéli kérdésekről. Riválisa, X. Leó pápa igyekezett távoltartani őt magától, ezért keresztes hadjáratra küldte, ami végül az egyik legnagyobb magyarországi parasztfelkelésbe torkollott. A későbbi korokban többen úgy látták, hogy valójában a Nyugat már ekkor cserben hagyta a töröktől fenyegetett Magyarországot.

A Bakócz család felemelkedése a 15. század második felére tehető. Minden bizonnyal a Drágffyak erdődi birtokán élő jobbágyok voltak. A családfőről annyit tudunk, hogy kerékgyártó volt – erre utal a későbbi címerben látható kerék is. Tamás valamikor az 1440-es évek elején születhetett. Bátyja (egyes feltételezések szerint nagybátyja), Bálint is papi pályára lépett. Ennek során Titel prépostja lett, vagyonából pedig jócskán áldozott arra, hogy Tamást taníttassa.

Bakócz így került 1463-ban a krakkói egyetemre, ahol a szabad művészetekből baccalaureusi fokozatot szerzett. A források arról tanúskodnak, hogy 1465 és 1469 között Bolognában és Ferrarában tanult egy bizonyos Magyarországi Tamás – a szakirodalom szerint ez nem lehet más, mint Bakócz.

Hazatérte után sikeresen építette egyházi karrierjét: az 1470-es években már az egri püspök és királyi kancellár szolgálatában találjuk, ugyanis

Például amikor 1474-ben Mátyás sziléziai hadjáratához készülődött, megfelelő tanácsokkal tudta ellátni őt. A király serege ekkor a korábban meghódított Boroszló védelmére készült, Bakócz pedig jól ismerte ezt a régiót. A vár alól végül az ostromló cseh és lengyel hadsereg elvonult, így ez az összecsapás Mátyás egyik legnagyobb győzelmeként vált ismertté.

A jó tanácsokért cserébe Bakócz jutalma nem maradt el: 1480-ban megkapta rokonától a titeli prépostságot, Mátyás pedig királyi titkárrá nevezte ki, majd hat évvel később Győr püspöke lett.

A jobbágycsaládba született fiú, aki királyoknak adott tanácsokat

1490. április 6-án Mátyás király (minden bizonnyal agyvérzés miatt) meghalt. Az erőskezű uralkodó elhunytával trónviszály köszöntött be Corvin János (Mátyás törvénytelen fia) és a rendek által támogatott Jagelló Ulászló között. Bakócz végül Ulászló mellé állt, akinek ekkor égető szüksége volt pénzre. A legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy elveszi feleségül Mátyás özvegyét, Aragóniai Beatrix királynét, akinek a vagyonából elegendő zsoldost tudott toborozni Ulászló az összecsapáshoz.

Ulászlónak nemigen fűlött a foga a házassághoz, mivel köztudott volt, hogy Beatrix meddő.

ami később lehetőséget adott Ulászlónak a váláshoz. A vagyonhoz viszont ekkor már hozzá tudott férni és Corvint legyőzve megerősíthette pozícióit. Az újdonsült király hálája nem maradt el: Bakócz a kancellári címet és a vele járó nagypecsétet haláláig birtokolhatta. 

Közben már választott egri püspök lett, ő viszont az esztergomi érsekségre vágyott, ami belépőt jelenthetett számára az európai egyházpolitikába, azonban ezt a címet akkoriban Beatrix unokaöccse, Estei Hippolit bíboros viselte. Bakócz tudta róla, hogy haza szeretne térni Itáliába, ezért elcserélték egymással egyházmegyéiket – Hippolit hazatérhetett (az egri püspökséget egy helynökkel kormányoztatta), Bakócz előtt pedig újabb lehetőségek nyíltak meg.

Egyéniségét Mátyás udvari történetírója, Antonio Bonfini, a következőképp írta le:

„Ha a Duna felé kanyarodsz, a győri megye következik, melyet a dúsgazdag Győr városról neveznek, ezt a Rába folyó öntözi, mely a Dunába ömlik ott, ahol valamivel távolabb egykor Bregetium állt; igen jeles püspöksége van, és bazilikáját Orbán püspök, Mátyás király kincstartója nem csekély épületekkel és felszereléssel ékesítette. Őt Tamás követte, aki Mátyás királynál titkárként szolgált, és aki érett bölcsességgel, becsületességgel, hűséggel kiemelkedve, fáradtságot nem ismerő testével, derék jellemével és szellemességével nem használt többet magának, mint a fejedelemnek: a folytonos szolgálatokat és megbízatásokat hihetetlen buzgalommal látta el, ezért olyan tekintélyt szerzett, hogy ha sokáig él, célratörő javaslataival, ravaszságával és okosságával a többiek között a fő helyet fogja elérni.”

A magyar oligarcha, akiből majdnem pápa lett

1500-ban Bakócz Velence támogatásával elnyerte a bíborosi kalapot a hírhedt VI. Sándor pápától. A legendás Borgia család feje ekkoriban éppen egy dinasztia létrehozásán fáradozott, amihez Itáliát is egyesíteni akarta, ám ezt sem a különféle olasz városállamok (pl. Firenze), sem pedig a nyugat-európai nagyhatalmak (Franciaország és Spanyolország) nem nézték jó szemmel. 

A Borgia pápa halála után 1503-tól II. Gyula igyekezett visszaállítani az egyházfők jó hírnevét, de a nagyhatalmi politizálástól ő sem vonult vissza. II. Gyula 1513-as halálakor

Római bevonulására és hivalkodó életvitelére kortársa, Szerémi György káplán így emlékezett:

„Amikor [...] hallották őt Rómába jönni, feldíszítették a város utcáit és tereit. Meghallotta Tamás érsek, hogy a város fel van díszítve. [...] megparancsolta intézőjének, hogy adja ki először a zöld aranyos bársonyöltözetet, hogy öltsék magukra. Némelyik ruha csiszolt gyöngyökkel, némelyik drágakövekkel volt elkészítve; és így tovább. Én ezeket saját szememmel láttam. A rómaiak csodálkoztak gadzagságának ily pompáján. [...] Amikor Tamás érsek megszállt palotájában, megparancsolta szakácsainak, hogy mindenkinek legyen fején aranyos szalagja, főkötője s mindnyájan bársony vagy selyem ruhában legyenek. Körülbelül tíz asztalt s egy hosszú asztalt díszíttetett fel olasz módra aranyedényekkel és ezüstedényekkel, s körülbelül huszonöt aranyozott tállal hordatta fel a fogásokat. A harmadik napra meghívatta a bíborosokat.”

A pápaválasztó konklávé 1513 tavaszán ült össze. Politikai súlyát mutatja, hogy az ünnepélyes megnyitó szentmisét maga Bakócz celebrálta, azonban a választáson végül az olasz Giovanni Medici szerzett kétharmados többséget, és foglalta el Szent Péter trónját.

Pápai cím helyett keresztes hadjárat

Medici X. Leó néven kezdte meg pontifikátusát.

Az érsek 1514. április 16-án hirdette ki a pápai bullát, melyben hadba hívta a kereszteseket. A hívó szó elvileg a Jagellók országaira, valamint a Baltikumra, Skandináviára, az ortodox Moszkvai Fejedelemségre, valamint Havasalföldre is kiterjedt, de érdemi toborzás csak Magyarországon kezdődött.

A sereg szervezését Bakócz obszerváns ferencesekre bízta, akik a középkor végén (de még a reformáció előtt) egyfajta reformmozgalmat is képviseltek az egyházban.

A had nagy része jobbágyokból verbuválódott, gyülekezésük egyre több erőszakoskodáshoz vezetett – például azzal, hogy az ellátásukat rablással, fosztogatással oldották meg –, ráadásul sokan a seregbe állással igyekeztek az adófizetés alól kibújni.

Ezeket hallván Bakócz jobbnak látta májusban lefújni a keresztes hadjáratot, amivel azonban csak olajat öntött a tűzre.

Mint az közismert, az általa kezdeményezett parasztháborút csak nagy erőfeszítésekkel sikerült leverni.

Bár Ulászló 1516-ban meghalt, Bakócz továbbra is az ország legbefolyásosabb emberei között maradt. Egyre súlyosbodó köszvénye azonban megnehezítette számára a politikai szerepvállalást, ezért lassacskán a háttérbe szorult. 1521. június 11-én hunyt el, emlékét a mai napig őrzi az esztergomi bazilika Bakócz-kápolnája.

Az elfeledett, majd újból felfedezett érsek

E korszak szereplői napjaink emlékezetében már szobrokká merevedtek. Ulászlóból a népmesék „Dobzse Lászó” alakját faragták, a teszetosza királyét, akinek az uralma idején Magyarország legyengült és elszegényedett. A valóság ennél jóval sokszínűbb:

A 15. században ugyanis Közép-Európa uralmáért ők vívták harcukat a Jagellókkal, melyből végül győztesen kerültek ki – ellenfelüket pedig az emlékezetpolitika fegyverével semmisítették meg.

Dózsa Györgyből a 19. században, de főleg a szocializmus éveiben az elnyomott parasztság szószólóját, egy romantikus szabadságharcost faragtak. Napjaink történetírása őt már kritikusabban ítéli meg, hiszen – a céljaival ellentétben – a parasztháború sokat rontott a jobbágyok helyzetén.

Bakócz Tamás története iránt hosszú ideig nem mutatkozott nagy érdeklődés. Az egyetlen róla szóló monográfiát Frankói Vilmos írta – 1889-ben, Bakócz halála után 368 évvel. 

a dualizmus korában Eötvös József regényében (Magyarország 1514-ben) bukkant fel, a Horthy-korszakban pedig Herczeg Ferenc tette meg regénye, Az élet kapuja központi szereplőjének.

Herczeget a művéért 1925-ben irodalmi Nobel-díjra is felterjesztették, ám a kitüntetést végül George Bernard Shaw vitte el. A regény azóta feledésbe merült, ám tavaly ismét felbukkant a 2020-as Nemzeti Alaptantervben. 

Herczeg irodalmi jelentőségéről az utóbbi időben két komolyabb írás is született, az egyiket Nényei Pál, a másikat Miskolczy Ambrus jegyzi. Nényei a könyvet leginkább giccsnek érzi, aminek kánonba emelését feleslegesnek tartja, míg Miskolczy úgy látja, hogy Herczeg művén keresztül jobban megérthető a húszas évek gondolkodása.

NYITÓKÉP: Az 1493-as Nürnbergi Krónika Buda-ábrázolása és Dolinay Gyula rajza Bakócz Tamásról. FOTÓ: Nürnbergi Krónika / Wikimedia Commons, Dolinay Gyula / Hungarian National Digital Archive