Akár egymillió fős kisebbség is születhet Lengyelország déli részén

Új lendületet kapott a felső-sziléziai autonómiamozgalom egy fiatal szociáldemokrata EP-képviselő személyében. Az általa irányított, jelenleg is folyó lengyelországi népszámlálással kapcsolatos kampány egyik fő célja, hogy minél többen vállalják felső-sziléziai identitásukat, aminek létezését az éppen aktuális hatalom a legkülönbözőbb történelmi korokban próbálta megkérdőjelezni. Most sincs másképp.

A gyakran objektívnek tekintett etnikai-nemzeti hovatartozással kapcsolatos statisztikai adatok már az első modern kori népösszeírások alkalmával is a viták kereszttüzében álltak. Azóta sem sokat változott a helyzet, mint ahogyan ez a Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban a 2021-es, jelenleg is zajló, népszámlálások esetében látszik. Nem véletlen, hogy az elismerésért és láthatóságért küzdő sziléziai kisebbségi szervezetek is komoly kampányt folytattak és folytatnak, annak érdekében, hogy minél többen töltsék ki a kérdőíveket, és vállalják felső-sziléziai identitásukat.

A posztszocialista országokban rendezett népszámlálások etnikai-nemzeti hovatartozással kapcsolatos eredményeire mind a mai napig hivatkozási alapként tekintenek a kisebbségi csoportok és a többségi társadalom politikai aktorai. Ennélfogva, az általában tíz évente megrendezett cenzussal kapcsolatos előkészületek, illetve következmények a pozícióharcok és az identitáspolitikai küzdelmek részévé válnak, mint ahogyan mindezt a jelenleg is zajló lengyelországi népszámlálás társadalmi-politikai eseményei is alátámasztják, különösen Felső-Sziléziában.

Amióta a népszámlálások léteznek, azóta mindig baj van a nemzeti-etnikai adatokkal

Éppen ezért a cenzusok eredményeit többféleképpen lehetett interpretálni, ami rendre újabb vitákat generált. Érdekes példákat találhatunk erre Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is, ha a Kárpát-medence nemzetiségi adatait magyarázó statisztikusok írásaiból szemezgetünk.

Fényes Elek például, akit a magyarországi modern statisztika megalapítójának tekinthetünk, az alábbiakat állapítja meg az 1850-51-es császári népszámlálásról „A Magyar Birodalom nemzetiségei és ezek száma vármegyék és járások szerint” című, 1867-ben kiadott művében:

„Ez a korszak azonban legalkalmatlanabb volt arra, hogy a magyarországi különféle nemzetiségek részrehajlatlanul összirassanak. [ … ] … erőszakosan hajtották végre, csakhogy a magyarok számát legalábbis papiroson leapaszthassák.”

Fényes többek között arról értekezik, hogy a kérdezőbiztosok önhatalmúlag határozták meg a nemzetiségi hovatartozást (vezetéknév vagy nyelvtudás alapján) a magyarok kárára, azaz már akkor rámutat a hatalmi manipulációk egyik lehetséges formájára. A 19. század második felében hasonló sérelmeket soroltak fel a Magyarország területén élő etnikai csoportok képviselői a magyarokkal szemben. Erre az is okot adott, hogy addigra egyre inkább elterjedtté vált a „magyar elem térnyerése” szempontjából vizsgálni és értelmezni a nemzetiségek számarányát.

Kőrösy József is statisztikai adatok alapján von le következtetéseket a magyar népesség gyarapodásáról „A felvidék eltótodása” című, 1898-ban kiadott tanulmányában:

„…a legközelebbi népszámlálás kedvező meglepetéseket fog számunkra föntartani, hogy addig a magyar területen létező tót szigetek fölszivása még tovább fog haladni, hogy az eltótosodott falvak tekintélyes száma a visszamagyarosodás utjára lesz terelve…”

A korabeli európai nacionalizmusok történelmi jogokra hivatkozó érvrendszerében a területet a nemzet birtokának tekintették, és ezen belül elismerték az államnemzet etnikai-nyelvi kultúrájának elterjesztését, ennélfogva a magyar, német, cseh stb. „elem” térnyerése az adott nemzetállam, vagy bizonyos autonómiát élvező nemzeti terület, keretein belül elfogadhatóvá vált. A többnemzetiségű birodalmakban azonban a kisebbségek többek között ezek ellen a folyamatok ellen küzdöttek, létrehozva elképzelt nemzeti birtokaikat saját maguk számára, melyek aztán bizonyos esetekben valósággá váltak a 20. századi háborúk utáni határmódosítások következtében.

Közép- és Kelet-Európában, és persze máshol is, megtanulták az emberek, hogy a nemzetiségi statisztikáknak politikai következményei lehetnek, melyek teljesen megváltoztathatják életüket, olyannyira, hogy a 20. századi történelem legsötétebb fejezetei is az etnikai, nemzeti vagy vallási hovatartozás statisztikáinak „elemzésével” kezdődtek (ld. holokauszt, a sztálini terror egyes fejezetei, a ruandai népirtás). A közép- és kelet-európai kommunista hatalmak is sokat tettek azért, hogy a társadalmi feszültségeket etnikai alapon generálják, annak ellenére, hogy „hivatalosan” mindenki egyenlő volt, és bárki szabadon vállalhatta etnikai-nemzeti identitását.

A szocialista népszámlálások előre elkészített nemzetiségi kategóriái a korabeli hatalom felfogását tükrözték, így korábban ismeretlen csoportok jelentek meg, mint a „leningrádi finnek” vagy tűntek el, mint a „kozákok”, akiket a kommunista uralom ellenségnek tekintett, és statisztikai értelemben megsemmisített. Másokról pedig egyszerűen nem vettek tudomást, mint a lengyel hatóságok a felső-sziléziai kisebbségről. Nemzetiségi alapon zajlott a csehszlovák-magyar „lakosságcsere”, a nemzeti hovatartozás alapján telepítették ki a németeket Cseh- és Lengyelországból a II. világháború után, a Szovjetunióban pedig többmillió embert deportáltak vagy vittek a Gulágra, kizárólag azért, mert ellenségesnek bélyegzett etnikai csoporthoz tartoztak (csecsenek, volgai németek, karélok, kalmükök, stb.).

Sokan gondolhatták, hogy a Szovjetunió és a szocialista rendszer összeomlása után a „szabad világhoz” csatlakozva a nemzeti-etnikai statisztikák objektív, tudományos alapon szerveződnek majd és az eredmények publikálásába se szól bele a politika. Tévedtek.

És nem csak azért, mert elkerülhetetlen a társadalmi-politikai kapcsolódás, hanem azért is, mert

A népszámlálások és az identitás, a rassz, az etnicitás vagy a nyelv bonyolult kapcsolatai és politikai vonatkozásai újabb és újabb eseteket produkálnak szerte a világban, jelenleg éppen a visegrádi együttműködés országaiban, Magyarországot leszámítva. (A magyar kormány a koronavírus-járvány miatt egy évvel elhalasztotta az egyébként itt is esedékes népszámlálást.)

Berobbant a kampány Felső-Sziléziában

Felső-Sziléziában komoly készülődés előzte meg a 2021-es lengyelországi népszámlálást. A sziléziai mozgalom aktív tagjai mindent megtettek azért, hogy bátorítsák társaikat a felső-sziléziai identitás felvállalására. Ez a 2011-es népszámlálás óta azért könnyebb, mert akkor tették lehetővé először a többes identitás felvállalását. Így idén sem kell választani a lengyel vagy a sziléziai mint nemzetiségi kategória között, hanem lehetőség van mindkettő bejelölésére. (A felső-sziléziai kisebbség küzdelmeiről és autonómiatörekvéseiről az Azonnali egy korábbi cikkében már részletesebben írt a szerző.) A többes identitás egyértelmű megjelölésére Magyarországon és Lengyelországban 2011 óta van lehetőség, míg Csehországban és Szlovákiában idén először.

A kettős identitás statisztikákban való megjelenése áttörést jelentett a sziléziaiak számára. Míg 2002-ben kevesebb, mint 150 ezer ember vallotta magát felső-sziléziainak, addig 2011-ben 800 ezer körülire növekedett ez a szám. Ekkor azonban már nem kellett sem a lengyel, sem a sziléziai kizárólagossága mellett letenni a voksot, és rengetegen éltek a kettős választás lehetőségével. Természetesen az idei cél az, hogy meghaladják a 2011-es eredményt, melynek érdekében intenzív kampányba fogtak az aktivisták és az ügy érdekében elköteleződött politikusok.

A folyamat legfőbb támogatója és koordinátora egy fiatal sziléziai politikus, Łukasz Kohut lett, aki a Wiosna (Tavasz) szociáldemokrata párt színeiben 2019 óta az Európai Parlament tagja.

Kohut létrehozta a Sziléziai Szövetséget (#ślonskosztama), amely mögé az összes sziléziai szervezet felsorakozott és a szociális médián keresztül folyamatosan tájékoztatja követőit a népszámlálással kapcsolatos eseményekről, továbbá az Európai Parlamentben is megpróbálja a sziléziai (és más) kisebbségek érdekeit képviselni. A legismertebb és legnagyobb sziléziai párt, a RAŚ, közösségi gyűjtést szervezett a kampányköltségek fedezésére, így április végéig több mint 41 ezer złotyt (3,3 millió forintot) sikerült összegyűjteniük, de ez folyamatosan növekszik és nemcsak ez az egy szervezet gyűjt, hanem mások is.

Mindebből sikeresen finanszíroztak 100 ezer kisméretű, 300 közepes és 50 óriásplakátot, továbbá kifejezetten erre a célra kiadott, ingyen osztogatott, 100 ezres példányszámú újságokat. Az önkéntes aktivisták száma 200 körüli, akiknek feladata, hogy a plakátokat, nagyjából két magyarországi megye területén minél több helyre kiragasszák, az újságokat pedig osztogassák.

Az egyik legaktívabb tag, Arnold Reinhold Langer, akinek a Katowicéhez tartozó Nikiszowiecben sziléziai ajándéktárgyakat és könyveket árusító üzlete is van Ajncla néven. (Valójában több ennél ez a helyiség: találkozási pont azok számára, akik a sziléziai ügy iránt elkötelezettek, hiszen gyakran tartanak itt találkozókat, előadásokat.) Langer tapasztalata szerint a falragaszokat egyáltalán nem fogadták rosszallóan a helyi lengyelek, igen kevés helyen lehet látni átfirkált, letépett vagy tönkretett plakátokat. Egyébként is figyeltek arra, hogy a sziléziai identitás ne a lengyel alternatívájaként jelenjen meg, a plakátok alapvetően pozitív üzenetet hordoznak és a sziléziai identitás kiválasztásának lehetőségére hívják fel a figyelmet.

Ennek ellenére vannak olyanok, akiknek nem tetszik, ami Sziléziában folyik.

a párt ugyanis nem támogatja a sziléziai autonómiatörekvéseket, továbbá azoknak a nézeteknek ad hangot, melyek szerint a felső-sziléziai lokális sajátságok lengyel folklorisztikai érdekességnek tekinthetők csupán.

A sziléziai politikusoknak azt sem sikerült elérniük a kormánynál, hogy a népszavazás kérdőívein a „sziléziai” ne az „egyéb” kategórián belül legyen, többek között a távol-keleti nemzetek között, hanem a többi lengyelországi népcsoport mellett (lengyel, belarusz, ukrán, stb.). Ennek következményeként, aki ki akarja választani a „sziléziait”, akár online, akár papíralapon tölti ki a kérdőívet, több idejébe kerül, míg rátalál, nem beszélve arról a pszichológiai hatásról, hogy olyan nemzetnevek között bukkanhat rá, melyeknek kevés közük van Lengyelországhoz.

Annak ellenére, hogy bizonyos vélemények szerint kívánatos lenne,

Valójában folyamatos, gyakran ki nem mondott konfliktust okoz, hogy a sziléziai autonómiatörekvéseket alapvetően baloldali-liberális pártok képviselői támogatják. Magától értetődő, hogy a baloldali vagy liberális értékvilág nem kizárólagos a sziléziaiak körében sem. Bár arról nincs kutatás, hogy azok, akik felső-sziléziai identitásukat felvállalják és fontosnak gondolják, milyen arányban szavaztak az országgyűlési választásokon a különböző pártokra, de Katowicében és környékén a jobboldali és centrista pártok támogatottsága egyértelmű fölényt mutat, igaz, a baloldal támogatói sincsenek kevesen.

Mint ahogyan mindig, ebben az esetben is tévedés lenne a nemzeti-etnikai közösséget a csoportképzés alapját képező identitáson túlmutató egyéb identifikációs bélyegek, vagy az értékválasztás alapján homogénnek tekinteni. Természetes, hogy a sziléziaiak között is vannak konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták, zöldek, és persze szélsőségesek; a csoporton belüli diverzitás ebben az esetben is magas. Így tehát rezignáltan kell konstatálniuk, hogy az őket támogató politikusok pártkötődése jóval homogénebb. Langer szerint azonban most az egységes cselekvésen van a hangsúly, és aki a sziléziai mozgalmat támogatja, azzal ők összefognak.

Łukasz Kohut pedig tényleg sokat tesz a felső-sziléziai mozgalom érdekében. Legutóbb, az észak-csehországi sziléziaiakkal hozott össze egy szimbolikus találkozót. A történelmi Szilézia területén hosszú ideig a Habsburg Birodalom és Poroszország osztozott, a világháborúk után Német-Sziléziát Lengyelország, Osztrák-Sziléziát pedig Csehország kapta meg. A határmódosításoknak több fejezete volt és elmérgesítették az akkori politikai kapcsolatokat Lengyelország és Csehszlovákia, illetve Lengyelország és Németország között. Cseh-Szilézia területe nem összemérhető Lengyel-Sziléziával, és a csoportidentitások között sem erősödött meg úgy a sziléziai gondolat, mint a határ túloldalán, Lengyelországban.

Ennek ellenére Kohut a közös sziléziai múlt, az európaiság és a határok átjárhatóságának jegyében fontosnak tartotta, hogy a cseh sziléziai szervezet delegációjával találkozzon az Odera folyón átívelő határhídon Chałupki és Bohumin között április 25-én. A szimbolikus aktusok mellett (zászlócsere, kézfogás és beszédek a híd közepén) a cél a két régió kulturális kapcsolatainak erősítése és a cseh-sziléziaiak támogatása identitásuk felvállalásában, különös tekintettel a Csehországban is folyó népszavazásra.

A lengyelországi cenzus időtartamát meghosszabbították szeptember 30-ig, így összességében hat hónapon keresztül lesz lehetőségük a lengyel állampolgároknak etnikai, nemzeti identitásukról nyilatkozni. Április végéig Sziléziában töltötték ki legtöbben a kérdőíveket az összes lengyelországi vajdaság közül. Ez még mindig nem sok (15,51 százalék), de a lengyel átlagot jelentősen meghaladja (11,95 százalék) és szeptember végéig még sok idő van. Többen úgy gondolják, a magas részvételi arány a kampánynak és a mozgósításnak köszönhető.

A szervezők és a mozgalmat támogató politikusok abban reménykednek, hogy „Európa legnagyobb el nem ismert kisebbségére” végre talán figyelni fognak, továbbá sikeresebben érvelhetnek nyelvük és autonómiájuk elfogadtatása mellett.

A szerző az ELTE Földrajz- és Földtudományi Intézetének doktorandusza, kutatásai a felső-sziléziai regionális identitással is kapcsolatosak​. 

FOTÓK: Részben Kohut EP-képviselő Facebook-oldaláról, részben a Sziléziai Szövetség (Ślōnskŏ Sztama) nevében Arnold Reinhold Langer szíves engedélyével.