A sziléziaiak nemcsak a koronavírussal, hanem a gyűlöletáradattal is küzdenek

Szerző: Barta Géza
2020.05.26. 09:14

A járvány alatt a Lengyelország Vuhanjának nevezett Felső-Szilézia a 20. századi lengyel történelem problémás területeinek egyike. Az ott élő, szláv és germán gyökereket is magáénak valló, kisebbség évek óta saját nyelvének elfogadtatásáért és a közösség elismertetéséért küzd. Mozgalmuk bizonyos időközönként tematizálja a lengyel közéletet, a koronavírussal összefüggésbe hozható gyűlölethullám százéves sebeket nyithat fel újra.

A sziléziaiak nemcsak a koronavírussal, hanem a gyűlöletáradattal is küzdenek

Érdekes adalék a közép- és kelet-európai alacsony mértékű koronavírus-fertőzöttség elemzéséhez a lengyelországi Sziléziában előforduló kirívóan magas esetszám – ennek hátterét Illés Gergő világította meg az Azonnalin. Érdemes azonban a politikai és a társadalmi reakciók mélyebb összefüggéseit is megvizsgálni, mert – ahogyan ezt már térségünkben megszokhattuk – nemcsak a 20. század traumái köszönnek vissza, hanem az utóbbi évek politikai térfoglalásainak egy-egy fejezete, a kisebbségi csoportok érzékenysége és a „belső másik” iránt gerjesztett gyűlölet hullámai úgyszintén.

Miért van az, hogy a lengyelországi közösségi oldalakon egyesek Szilézia hermetikus lezárásáról, az onnan kilépni vágyók lelövetéséről, vagy egyszerűen csak a terület bombázásáról értekeznek?

Elintézhetnénk egy legyintéssel, hogy idióták mindenhol vannak, az ingerküszöb is alacsonyabb a karantén miatt, a magas sziléziai esetszám pedig elegendő ahhoz, hogy az ott lakókat tegyék meg bűnbaknak. Ennél azonban jóval többről van szó, továbbá az sem véletlen, hogy az egyik legbefolyásosabb lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza 2020. május 20-i számában külön mellékletben foglalta össze a sziléziai helyzetet és több közéleti személyiség a gyűlölet ellen, illetve a sziléziaiakkal való szolidaritás mellett szólalt fel.

Hogy a gyűlölet hullámai miért csaptak olyan magasra, nem csak a koronavírus-statisztikák rossz eredményeinek köszönhető. Szilézia – egészen pontosan a Sziléziai vajdaság – a rendszerváltás utáni Lengyelország legnagyobb tömegeket megmozgató kisebbségi mozgalmának a helyszíne. Ez sokak szemét szúrja. Nem arról van szó csupán, hogy az egyik lengyel régió (ebben az esetben a koronavírus miatt) a támadások céltáblájává válik, még csak nem is arról, hogy – magyarországi analógiával élve – a nem ott lakók kocsmai stílusban tirpákoznak vagy sötétzaláznak egyet a neten. A sziléziai célcsoportra való rátalálásnak ugyanis komoly hagyományai vannak Lengyelországban. Sőt, így volt ezzel már Otto von Bismarck és Adolf Hitler is.

A történelmi Sziléziát a szomszédos nagyhatalmak mindig maguknak akarták, a 19. századra legnagyobb része Poroszországhoz, jóval kisebb része pedig Ausztria-Magyarországhoz tartozott. Felső-Sziléziában (Katowice és Opole környéke) az európai nemzetállamok kialakulásának korában egy sajátos identitás kristályosodott ki, mely ezer szállal kötődött az addigra már fejlett iparral és munkássággal rendelkező térséghez. A túlnyomó többségében katolikus lakosság kultúrájában és nyelvében szláv és germán elemek keveredtek,

az iparosodás következtében létrejövő munkások és alkalmazottak széles rétegeinek identitása egyre erősebben kötődött Felső-Sziléziához, sokkal jobban, mint Német- vagy Lengyelországhoz.

Ezt a homogén nemzetállamban gondolkodó aktuális német vagy lengyel vezetők nem vették jó néven, ezért néha szelídebb, máskor kegyetlenebb módszerekkel próbálták a felső-sziléziai lakosságot jobb belátásra bírni, attól függően melyik nemzetállamhoz tartozott éppen a terület (vagy annak egy része). A 20. században sokszor és sokat változó területi határok Sziléziát sem kímélték, így bizonyos évtizedek a németesítés, más időszakok pedig a lengyelesítés jegyében teltek.

UTCAKÉP AZ 1911-15 KÖZÖTT ÉPÍTETT, BERLINI ÉPÍTÉSZEK ÁLTAL TERVEZETT KATOWICEI NIKISZOWIEC NEVŰ MUNKÁSNEGYEDBEN

Az első világháború után három felkelés is kirobbant részben a német elnyomás, részben a terület hovatartozásával kapcsolatosan. Hiába volt (hasonlóan, mint Sopronban) népszavazás, Szilézia felosztásával egyik fél sem volt elégedett, de a mozaikos etnikai tér és az ipari területek igazságos feldarabolása eleve lehetetlen vállalkozás volt. Ennek ellenére a helyi lakosságot mindkét nemzetállam megpróbálta „meggyőzni” saját igazáról. Végül az akkoriban németek által lakott Alsó-Szilézia és Felső-Szilézia nyugati része a németeknél maradt, Katowice és környéke pedig Lengyelországhoz került.

A második világháború alatt, a náci megszállás idején nemcsak a történelmi régió területi határait szüntették meg, hanem a sziléziai identitást is. Már amennyire ezt adminisztratív módszerekkel el lehetett érni. „Etnikai kasztrendszer” alapján sorolták be a felső-sziléziaiakat megbízható és átnevelhető németnek vagy megbízhatatlan lengyelnek, részben a rendőrség adatai, részben a hivatalos iratok, részben önbevallás alapján.

Az a kategória, hogy „sziléziai”, nem létezett.

A lengyel kormánynak az eltérő történelmi, kulturális és politikai hagyományokkal rendelkező részekből létrejövő Második Lengyel Köztársaságban (1918-39), illetve a 2. világháború után a Lengyel Népköztársaságban kellett egységes infrastruktúrát és adminisztrációt létrehozni, illetve közös nemzeti mítoszt teremteni. A központban megfogalmazott nemzeti narratívától való eltérést éppen ezért nem nézték jó szemmel, különösen akkor, ha annak bármiféle kapcsolata volt azzal a két szomszédos nagyhatalommal, akik a történelem során többször is felosztották egymás között Lengyelországot. A Wrocław központú Alsó-Sziléziában azért nem jelenik meg a sajátos sziléziai identitás, mert területén túlnyomó többségben németek éltek, akiket a második világháború után kitelepítettek. Helyükre a korábbi Második Köztársaság keleti régióiból költöztettek lengyeleket az akkor már a Szovjetunióhoz – Ukrajnához és Litvániához – tartozó területekről.

A felső-sziléziaiak viszont nem akarták, nem akarják megtagadni német gyökereiket, ezért gyakran szembe találták magukat Varsóval és a nem sziléziai lengyelek egy részével. A szocializmus évtizedei alatt inkább informális körökben ápolták a sziléziai hagyományokat, hiszen más módon tilos volt, de a rendszerváltozás után megjelentek a nyilvános terekben is. Kulturális, politikai mozgalmak és szervezetek alakultak, a népszámlálásokon pedig kiderült, még mindig sokan vannak olyanok, akik vállalják felső-sziléziai identitásukat.

A lengyel közvéleményt is megdöbbentette, hogy amikor a rendszerváltás utáni országos népszámlálásokon megjelölhetővé vált a „sziléziai” mint nemzetiségi kategória, „hirtelen” egy többszázezres kisebbségi csoport „keletkezett”.

A 2011-es népszámlálás kérdőívein lehetőséget adtak a többszörös identitás felvállalására (pl. lengyel és sziléziai), így a magukat elsősorban és másodsorban sziléziainak azonosítók több, mint 800 ezren lettek. Mivel létszámuk meredeken emelkedett az egymást követő népszámlálások adatai szerint, további növekedés is elképzelhető.

A SZILÉZIAI MINT ELSŐDLEGES IDENTITÁS FELVÁLLALÁSA A LAKOSSÁG SZÁZALÉKÁBAN AZ OPOLEI ÉS A SZILÉZIAI VAJDASÁG JÁRÁSAIBAN A 2002-ES LENGYELORSZÁGI NÉPSZÁMLÁLÁS ADATAI ALAPJÁN. GRAFIKA: AOTEARORA / WIKIMEDIA COMMONS

A történelmi Felső-Szilézia ma két vajdaság területén osztozik (Opolei, Sziléziai), de a lengyel központi térreprezentáció nem követte a történelmi hagyományokat, ezért a mai Sziléziai vajdaság keleti és északi területei korábban nem tartoztak Sziléziához. (Ennélfogva a statisztikai-adminisztratív Szilézia nem esik egybe a helyi identitás szempontjából lényeges felső-sziléziai térséggel.) A szocialista iparosítást túlélő és az új körülményekhez jól alkalmazkodó sűrűn lakott ipai térség ma Lengyelország második legfejlettebb régiója a GDP-adatok alapján.

Annak ellenére, hogy a szocializmus évei alatt is rengetegen költöztek Felső-Sziléziába más lengyel területekről, a régió központjában, Katowicében és más városokban igen aktívak a felső-sziléziai autonómiamozgalmak. Már hagyománnyá vált, hogy 2007 óta minden év júliusában demonstrálnak Katowicében jogaikat követelve „Menet az autonómiáért” címmel, de a választások következtében a helyi politikai életbe is bekapcsolódtak az autonómiáért küzdő szervezetek. A szervezők szomorúan konstatálták, hogy az idei felvonulás a koronavírus miatt szinte biztos, hogy elmarad.

Ha az etnikai, nemzeti vagy regionális identitást egydimenziós módszerrel szeretnénk megérteni (valaki vagy „ilyen” vagy „olyan”), akkor nem válik láthatóvá Felső-Szilézia problémája. Az ott élők között azonban gyakori, hogy valaki egyszerre vallja magát lengyelnek és sziléziainak, sőt, harmadikként megjelenhet akár a német identitás is, de

az efféle többszörös identitásokat sokan nem akarják tudomásul venni Lengyelországban.

A sziléziai identitás sokrétűségéről talán Szczepan Twardoch, a Magyarországon is népszerű sziléziai író beszél a legszemléletesebben a Librariusnak adott interjújában, amiben személyes életútján keresztül az identitásvállalás nehézségei is szóba kerültek. Twardoch gyerekkorában sziléziai nyelven beszélt, a lengyellel csak az iskolában találkozott.

SAJÁTOS SZILÉZIAI MINTÁJÚ HŰTŐMÁGNESEK A SZUVENÍRBOLTBAN

Számára a sziléziaiság egyfajta határhelyzet – se nem lengyel, se nem német –, de így voltak ezzel felmenői is, és a sziléziait sem könnyű meghatározni, önmaga számára sem. „A sziléziaiság egészen furcsa helyzet, sok elhallgatott történelmi momentummal bír, miközben felölel legalább nyolcszáz évet. Például szinte minden sziléziainak volt legalább egy olyan nagyapja, aki a Wehrmachtban szolgált…” Ez a megdöbbentő adalék talán érthetőbbé teszi, miért vetülhet könnyen a múlt árnya a sziléziai identitás nyilvános felvállalására és arra is, hogy miért mondja azt Twardoch, hogy „Lengyelországban nem nagyon érdemes ilyesmiről beszélni, nem akarják meghallani”.

A sziléziaiak elleni hangulatot bizonyos lengyel politikusok is táplálták. A német- (és orosz)kártyát a kormányzó Jog és Igazságosság pártot vezető Jarosław Kaczyński is többször kijátszotta, többek között a sziléziaiak rovására. Ha egy politikus Lengyelországban arra utal, hogy szeparatistának minősített csoportok egy újfajta német térhódításnak ágyaznak meg, a legtöbben az ország történelmének legsötétebb éveit vizionálják. Sziléziában meg azt nem értik, hogy az autonómiaigény miért egyenlő a szeparatizmussal, a germán gyökerek pedig hogyan köthetők az elmúlt évszázadok agresszív német területszerző politikához. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy

a sziléziai mozgalomnak is megvannak a maga szélsőségesei, akik azt hangoztatták, hogy Sziléziának önálló országként le kellene szakadnia Lengyelországról.

Ezek a történetek alapozták meg a koronavírussal kapcsolatos, sziléziaiak elleni gyűlöletkirohanásokat és ezért válhattak könnyen és gyorsan célponttá a sziléziaiak Lengyelországban. Különösen a felső-sziléziai identitással rendelkező közösségek élték meg ezt támadásként, az ő érzékenységük egyébként is erőteljesebb. Érezhető, hogy Lengyelországban is felfokozott a hangulat, hiszen azok a szerencsétlen mondatok, amit az egészségügyi miniszter, Łukasz Szumowski, használt egy interjúban, miszerint

ha Sziléziát leválasztanák, akkor Lengyelországban már egyértelműen csökkenő tendenciát mutatnának a koronavírusos esetek,

hozzásegítettek az olyan hírek elterjedéséhez, hogy Szilézia határait hermetikusan lezárják, elkülönítve Lengyelország egyéb térségeitől. Így lett Szilézia „Lengyelország Vuhanja”, Vuhant ugyanis a kínai hatóságok valóban elzártak a külvilágtól. Az elkülönítéssel kapcsolatos rémhíreket aztán nem győzték cáfolni a lengyel politikusok.

SZILÉZIAI SZÍNEKBE ÖLTÖZÖTT BÁNYÁSZ

Talán egy kicsit későn, de a lengyel vezetők is felfogták a helyzet súlyosságát és egyre inkább a Szilézia iránti szolidaritásnak adnak hangot. Ez egyébként az egységes nemzeti narratíva szempontjából is hatékonyabb, mint szembehelyezkedni a régióval. Ha Sziléziát külön kezelik, és ez kap nyilvánosságot, azzal a régió egyedisége kap újabb megerősítést. Ha közös nemzeti ügyként a „hozzájuk tartozókon” segítenek, az egységes lengyel nemzet narratíváját erősítik.

Más kérdés, hogy mit szólnak mindehhez a sziléziaiak…

Sziléziáról és a felső-sziléziai regionális identitásról az ELTE egyetemi tankönyvében lehet olvasni részletesebben, a 173-187. oldalakon.

A szerző az ELTE Földrajz- és Földtudományi Intézetének doktorandusza, kutatásai a felső-sziléziai regionális identitással is kapcsolatosak​. A fotók a sajátjai.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek