+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Losoncz Alpár
2020. december 13. vasárnap, 08:08
Peter Handke, a Nobel-díjas osztrák író a mai napig nem tagadta meg Jugoszláviát, és a szerbek szenvedéseit hangsúlyozza. De nem Miloševićet védi ezzel, hanem a jugoszláv történet azon részleteire is rámutat, amelyek a liberális olvasatban mindig kimaradnak.

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

 

Peter Handke, a tavalyi Nobel-díjas író utazik, méghozzá a NATO-bombákat elszenvedő, háború dúlta poszt-Jugoszláviában. Utazik és kitartóan ír, jegyzetel, egyúttal provokálva is. Már a kilencvenes évek elején elindul, amikor nemzetközi bonyodalmakat okozva hullott szét az egykori, sajátos utakkal rendelkező ország, mármint a szocialista Jugoszlávia. És utazásai ma is tartanak.

 

Handke ott kezdi bolyongásait, pontosabban háborús utazásait, ahogyan írja, ahova őt anyja származása köti, nevezetesen Szlovéniában, amelynek egyes mértékadó értelmiségi személyiségijei (teszem ezt hozzá én) a nemzetet a modernség legmagasabbrendű kategóriájává minősítve erőteljesen megtolták a szétesés felé mozgó jugoszláv szerelvényt.

 

Nincs ínyére Közép-Európa bálványozása, nem szeretné Konrád György és mások dallamait fújni. Rühelli a NATO ölelésébe rohanó országokat:

 

ennek csak egy apró részlete, hogy a magyar határőrök, akik a NATO szentségére hivatkozva kioktatják az írót az általa tüntető módon használt szerb jelvény okán, dühöt váltanak ki belőle. Kis országoknak, amelyek beleszédülnek a saját nemzeti hitelességükbe, nincs mondanivalójuk, elveszítik a reflexiót, legfeljebb simulva kereshetnek helyet a nemzetközi piacon, amelynek feltételeit azonban mások határozzák meg.

 

Handke ugyan nem jut el a térdre eső szlovének szidalmazásának arra a fokára, mint a nyers szidalmakat szóró, később a szerb állami kegyeket igencsak kiélvező világhírű filmrendező, Emir Kusturica, ám ő is úgy gondolja, hogy a szakadár Szlovénia kisszerűvé vált, és könnyen lepénzelhető. Egyszóval

 

Szlovénia csak mintája az önmagát becsapó kis nemzetnek.

 

Mindeközben Handke gondolkodásában az akkor már erőteljesen kirojtosodott, nemzetfeletti jugoszláv utópiája él, meg sem fordul a fejében, hogy elévültnek kiáltsa ki, és éppen ezen utópiát fordítja majd szembe az újdonsült kisszerűséggel. És ez – az akkor egymásnak feszülő posztjugoszláv nemzetek közötti térben, az évezred utolsó évtizedében, a kavargó, erőszakteli kontextusban – eleve a nemzetközi ügyintézők által inkriminált és szankcionált szerb álláspont felé közelíti.

 

Aztán Handke a kilencvenes években folytatja az útját, még akkor is megjelenik a színen, amikor potyognak a bombák a szabadság és a demokrácia nevében. És Handke, a vérbő író, úgy utazik, úgy jelenik meg a boszniai szerbek világában, Szerbia különféle pontjain, még a vajdasági Palicson is, hogy közben az irodalom lehetőségeit próbálgatja. Igaz, jobban kedveli a vidéket, mint a fővárost, és egyáltalán az urbánus környezetet, amibe némi erőszakoltsággal, de belevetíthetjük az életét meghatározó provinciához kapcsolódó tapasztalatot is, ám lényegesebb, hogy a kérdés mindenütt ugyanaz: hogyan adhatja hozzá az irodalom az igazság lehetetlen kereséséhez a magáét?

 

Kell-e egyáltalán az író az igazság megtapasztalásához?

 

Handke egy 1966-os keltezésű fellépésén a Princetoni Egyetemen elmarasztalta azt a csoportot, a Gruppe 47-et, amely történetének részese volt, méghozzá a Beschreibungsimpotenz, azaz a leírási tehetetlenség okán.

 

Mármost ezen útleírásaiban valóban csillog a leírás hatalma, amelyért rezignált posztegzisztencializmusa és a nyelv kapacitásaira összpontosuló figyelme kezeskedik. Azt persze, hogy a valóságnak nevezett jelenséghalmaz konstrukciója elképzelhetetlen az irodalom nélkül, már korábban is fejtegette. Az artisztikus elven alapuló irodalom ugyanis romantikus (romantisch), amint állította egy helyen, ami sokféleképpen taglalható, ám azt mindenképpen kell hogy jelentse: irodalmi kifejezés nélkül nincs kellő reflexivitással bíró valóságtapasztalat, akkor sem, ha az író egy bizonytalan, egy minden bizonyosságot nélkülöző tanú.

 

Handke vonatkoztatási pontja a jogász-író Franz Kafka, aki a következőt mondja híres könyvében:

 

minden vádlott szép.

 

Ezt ismétli ugyanis fiatal korában a bírósági termeket sűrűn látogató, a vádlottakat fürkésző, a büntetésben értelmet nyerő jogi folyamatokat figyelő Handke akkor, amikor provokatív módon meglátogatja a háborús bűnökkel megvádolt személyeket a hágai törvényszéken. Handke ugyan nem akar egy anarchista, mondjuk egy Peter Kropotkin módjára támadást intézni az igazságszolgáltatás léte ellen, nem mozog ennyire fogalmi síkon, de

 

a jogba bújtatott normákat az igazságtalanság különös fészkének tekinti.

 

Persze az utazó író, aki tanúbizonyságot kíván nyújtani a világnak arról, hogy a vád alá vont szerbeket illető ítéleteket az igazságtalanság lengi körül, nem a történéseket  csupán befogadó tanú szerepkörében jelenik meg: amikor feltűnt a posztjugoszláv háborús környezetben, akkor ő már eleve választott, azaz őt már eleve a választott irányulása mozgatta. Valamifajta elkötelezett tanú kívánt lenni, és mi tagadás, nem is óhajtott a semlegesség mezébe bújni: többnyire

 

a nemzetközi közösség intézményrendszere által kiátkozott szerbek iránt tanúsított együttérzést, útleírásaiban pedig szinte kizárólag a szerb menekültek szenvedését és vigasztalanságát öntötte formába,

 

az ő esetükben érte tetten azt a jelenséget, amely irodalmi hőseit már korábban elérte, mármint a Sprechfolterungot, azaz a mélységes nyelvi torzulást, amely az elnémulásban csúcsosodik ki. És egyáltalán: Handke a szerb/horvát/muzulmán gordiuszi csomót illetően a szerb változat iránt mutat lankadatlan érdeklődést. Úgy mozog Szerbiában, úgy készít írói beszámolókat, hogy

 

az általa kinagyított szerb emberek értetlenségét és döbbenetét ecseteli: miért büntetnek ilyen iszonyatosan bennünket? Mit tettünk?

 

Mindezzel persze, ha akarja, ha nem, de része a szokványossá vált nyugati értelmiségi perpatvaroknak is, hiszen Alain Finkielkraut-tól számitva másokig a jugoszláv háborút egyfajta kifutópályának tekintették a reflexiók és a rekapitulációk görgetéséhez, nem utolsósorban azzal, hogy más és más háborús felek pártját fogták. Handkében ugyan nem találtatik olyan frivolság, mint egyes idevágó szerzőkben, de szinte megmondhatatlan, hogy mennyire kereste és találta meg a jugoszláv-szerb esetben azt a lehetőséget, hogy

 

a NATO-világgal, a demokrácia maszkja mögött rejtőzködő Nyugattal szembeni mélységes ellenérzéseinek adjon hangot.

 

Megmaradt benne valami a provokáló, az avantgarde gyökerekkel bíró íróból, aki egyúttal undorodik a cukrozott demagógiától, a rafinált erőszaktól, amellyel a rejtett ököljog érvényesül. Egyszóval Handke keresve keresi azt a lehetőséget, hogy minden nemzetközi státusa ellenére is a meg nem zabolázott író szerepkörében tűnjön fel.

 

Ki és mi is pontosan írásainak a tárgya? A NATO-t Handke sűrűn emlegeti, néha megrovóan az Egyesült Harci Államokat pellengérezi ki, alkalomadtán a kapitalizmus „szokványos gazemberségeiről” beszél. Nemigen kell meglepődni, hogy felkavarodott körülötte a por, zuhogtak rá a bírálatok, miszerint ünnepli a vért, segítőkezet ad a szerb „fasisztáknak”, éket ver az elfajzott nacionalista politikára sújtó, a kozmopolita igazságosságra támaszkodó ítélet jelentéseibe.

 

Amikor Handke elment a nemzetközi hangadók által démonizált Slobodan Milošević temetésére, akkor Marcel Bozonnet a La Comédie française vezetője levette műsorról a drámáját, pro és contra véleményeket kiváltva, amelyek a szólásszabadság határait érintgették. A tavalyi Nobel-díj nemcsak bojkottot, de nyomatékos politikai felháborodást is eredményezett. Ugyanakkor Handke, tudjuk,

 

bírja egy Elfriede Jelinek támogatását, aki kerek perec kijelentette, hogy az osztrák írónak már tízszer is kijárt volna a díj.

 

Megannyi kommentátor kísérel meg kínkeserves igyekezettel analógiákat találni Handke fellépései kapcsán: példának okáért Ferdinand Céline-re, az Utazás az éjszaka mélyére írójára utalnak. De az analógia nagyon gyatra. Az író-katona Ernst Jünger azt állítja, hogy amikor Párizs német megszállása idején meglátogatta Céline-t, az író csodálkozott azon, hogy a nácik nem járnak házról házra zsidókat keresve, a szuronyaikat használva. Mi köze van ennek Handkehoz?

 

Kérdezzünk tehát:

 

vajon Handke egy kéjelgő, cinikus propagandaszónok-e, aki fényűző módon egy őt csak közvetve érintő vérforgatagot használt ki arra, hogy hangot adjon a transzatlanti világgal szembeni undorának és rossz közérzetének?

 

Nem irodalmi hírnevét ruházta-e be álságos módon, hogy tudtunkra adja: nem békélt meg ezzel a világgal? Elvégre az itt szóba hozott Bozonnet-t bocsátották el valamilyen kitalált indokkal, Handke bajkeverői hírnevét mindez nem gyengítette.

 

Időközben a kezembe került az író amúgy világhírű baloldali kiadójának, a Handke-összkiadás okán szintén megtámadott német Suhrkampnak a válasza, amely megspórolta számomra a fáradtságot, hiszen elképesztő mennyiségű interjúnak, megnyilatkozásnak kellett volna utánajárni. Ebben, részletes szövegelemzés alapján, a következő tagadások sorakoznak: Handke nem mondta, hogy a muzulmánok tömeges kivégzésének helyén, Srebrenicában nem volt genocídium; nem tagadta a koncentrációs háborúk létezését; nem űzött csúfot az áldozatokból;

 

nem imádta a szerb elnököt, Slobodan Miloševićet; nem csókolta meg a temetésen a szerb zászlót;

 

nem beszélt az egykori elnökről mint áldozatról; nem állította sehol sem, hogy ártatlan volna. Mást mondott, mint amit tulajdonítottak neki, különösen a média, amelynek kerekei ugyan gázolták Handket, ám (így a Suhrkamp) nem törhették meg.

 

Mit mondott tehát Handke? Az osztrák író bizonyos értelemben egy húron pendül mindazokkal, akik azt fontolgatták, hogy a Nyugatnak a Miloševićtyel és a szerb nemzeti törekvésekkel szembeni hadjárata nélkülözi a legitimitást. Ez azonban mégsem egybemosható azzal az állítással, hogy a Milošević által jelképesen megtestesített politika bármikor is igazolást nyerhetne Handke szempontjából, csak azt, hogy szerinte

 

az érdekkövető és küldetéstudatos transzatlanti világ nem volt képes arra, hogy elfogadható módon, azaz fölényeskedő és kioktató erőszak nélkül kezelje a kérdést.

 

Az minden kétségen felül áll, hogy Handke konfrontatív fellépése szándékoltan kihívó módon gyakorolta a híressé vált író szerepéből adódó előjogot, hogy beszéljen és hatalmasakat csapjon a nyugati fensőbbrendűséget megjelenítő, rendteremtő NATO-n. Bizonyos értelemben élvezte is a bête noire szerepét. És hangja messzire hallatszott, messzebbre, mint az említett értelmiségieké: szavainak tüze, amellyel a nyugati média propagandagyakorlásban tetten ért munkásait kívánta megperzselni, különösen erősnek bizonyult. Hagyjuk a szokványos frázist, miszerint Handke mindennek ellenére, „lenyűgőző író”.

 

Ő fényt kívánt vetni a jugoszláv háború olyan aspektusaira, amelyeket a nemzetközi megjelenítés félretett vagy teljeséggel elhanyagolt: a szerbeket sújtó egyoldalúságokat óhajtotta korrigálni.

 

Szerbiában a nacionalista beszédmód nyilván instrumentalizálta az írót, perlekedő, elmagányosodott szabadsághőst faragott Handkeből, ami nem áll jó neki. Ez egyszerűen nem illik hozzá, jobb lenne, ha távol tartaná magát ettől. Ám ez nem kérdőjelezi meg azon jogát, hogy határokat feszegetve menjen neki a jugoszláv eset kapcsán kialakult, tényleg kikezdhető konszenzusnak.

 

Tűrni kell a gondolatait, még azoknak is, akik nem értenek vele egyet.

 

Akadna persze megannyi vitám, szintén a tanú szemszögéből egyes leírásainak dokumentáris értékét illetően. A NATO-bombázásoknak megannyi olyan vetületét tapasztaltam, amelyet ő nem tud, vagy nem akar megragadni. És nem lesz minden világos ebben a bonyolult jugoszláv történetben, de ezt ne is várjuk egy írótól, aki amúgy sem kívánt semlegesnek maradni. És higgyünk Handkenek:

 

az író nélkülözhetetlen, de nem minden gyanú felett álló tanú.

 

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

 

GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Mélyülnek tőle a társadalmi egyenlőtlenségek, indokolja mindezt a világszervezet.

Újabb fejezetéhez érkezett az Angela Merkel utódlásáért vívott hatalmi harc a német jobboldalon: most minden szem Münchenre szegeződik.

Az Ibizába belebukott politikus azt kéri volt pártjától, hogy vegyék vissza. A párt közben azon vitázik, mennyire álljon bele a lockdownellenességbe.

A szállításügyi miniszter közben cukornádültetvényen pöffeszkedő ültetvényesnek nevezte a miniszterelnököt.

Egy most nyilvánosságra került, 2010-es jelentés szerint az akkori lakosság majdnem 40 százalékának hívásaihoz voltak képesek hozzáférni a kínaiak.

Van egy hely, ahol már most megvalósult Orbán, Salvini és Morawiecki budapesti álma.

Az iskolák is újra teljesen nyitva vannak, bár az osztályokban továbbra is viselni kell a maszkot. Az országban heteken belül jöhet a teljes nyitás.

A hét kérdése

Annyi érv és ellenérv merült fel a nyitás kapcsán, hogy mi nem tudunk dönteni, mondjátok el ti, mit gondoltok helyesnek!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás