Utazás a szerb lélek mélyére

Peter Handke, a Nobel-díjas osztrák író a mai napig nem tagadta meg Jugoszláviát, és a szerbek szenvedéseit hangsúlyozza. De nem Miloševićet védi ezzel, hanem a jugoszláv történet azon részleteire is rámutat, amelyek a liberális olvasatban mindig kimaradnak.

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Peter Handke, a tavalyi Nobel-díjas író utazik, méghozzá a NATO-bombákat elszenvedő, háború dúlta poszt-Jugoszláviában. Utazik és kitartóan ír, jegyzetel, egyúttal provokálva is. Már a kilencvenes évek elején elindul, amikor nemzetközi bonyodalmakat okozva hullott szét az egykori, sajátos utakkal rendelkező ország, mármint a szocialista Jugoszlávia. És utazásai ma is tartanak.

Handke ott kezdi bolyongásait, pontosabban háborús utazásait, ahogyan írja, ahova őt anyja származása köti, nevezetesen Szlovéniában, amelynek egyes mértékadó értelmiségi személyiségijei (teszem ezt hozzá én) a nemzetet a modernség legmagasabbrendű kategóriájává minősítve erőteljesen megtolták a szétesés felé mozgó jugoszláv szerelvényt.

ennek csak egy apró részlete, hogy a magyar határőrök, akik a NATO szentségére hivatkozva kioktatják az írót az általa tüntető módon használt szerb jelvény okán, dühöt váltanak ki belőle. Kis országoknak, amelyek beleszédülnek a saját nemzeti hitelességükbe, nincs mondanivalójuk, elveszítik a reflexiót, legfeljebb simulva kereshetnek helyet a nemzetközi piacon, amelynek feltételeit azonban mások határozzák meg.

Handke ugyan nem jut el a térdre eső szlovének szidalmazásának arra a fokára, mint a nyers szidalmakat szóró, később a szerb állami kegyeket igencsak kiélvező világhírű filmrendező, Emir Kusturica, ám ő is úgy gondolja, hogy a szakadár Szlovénia kisszerűvé vált, és könnyen lepénzelhető. Egyszóval

Mindeközben Handke gondolkodásában az akkor már erőteljesen kirojtosodott, nemzetfeletti jugoszláv utópiája él, meg sem fordul a fejében, hogy elévültnek kiáltsa ki, és éppen ezen utópiát fordítja majd szembe az újdonsült kisszerűséggel. És ez – az akkor egymásnak feszülő posztjugoszláv nemzetek közötti térben, az évezred utolsó évtizedében, a kavargó, erőszakteli kontextusban – eleve a nemzetközi ügyintézők által inkriminált és szankcionált szerb álláspont felé közelíti.

Aztán Handke a kilencvenes években folytatja az útját, még akkor is megjelenik a színen, amikor potyognak a bombák a szabadság és a demokrácia nevében. És Handke, a vérbő író, úgy utazik, úgy jelenik meg a boszniai szerbek világában, Szerbia különféle pontjain, még a vajdasági Palicson is, hogy közben az irodalom lehetőségeit próbálgatja. Igaz, jobban kedveli a vidéket, mint a fővárost, és egyáltalán az urbánus környezetet, amibe némi erőszakoltsággal, de belevetíthetjük az életét meghatározó provinciához kapcsolódó tapasztalatot is, ám lényegesebb, hogy a kérdés mindenütt ugyanaz: hogyan adhatja hozzá az irodalom az igazság lehetetlen kereséséhez a magáét?

Handke egy 1966-os keltezésű fellépésén a Princetoni Egyetemen elmarasztalta azt a csoportot, a Gruppe 47-et, amely történetének részese volt, méghozzá a Beschreibungsimpotenz, azaz a leírási tehetetlenség okán.

Mármost ezen útleírásaiban valóban csillog a leírás hatalma, amelyért rezignált posztegzisztencializmusa és a nyelv kapacitásaira összpontosuló figyelme kezeskedik. Azt persze, hogy a valóságnak nevezett jelenséghalmaz konstrukciója elképzelhetetlen az irodalom nélkül, már korábban is fejtegette. Az artisztikus elven alapuló irodalom ugyanis romantikus (romantisch), amint állította egy helyen, ami sokféleképpen taglalható, ám azt mindenképpen kell hogy jelentse: irodalmi kifejezés nélkül nincs kellő reflexivitással bíró valóságtapasztalat, akkor sem, ha az író egy bizonytalan, egy minden bizonyosságot nélkülöző tanú.

Handke vonatkoztatási pontja a jogász-író Franz Kafka, aki a következőt mondja híres könyvében:

Ezt ismétli ugyanis fiatal korában a bírósági termeket sűrűn látogató, a vádlottakat fürkésző, a büntetésben értelmet nyerő jogi folyamatokat figyelő Handke akkor, amikor provokatív módon meglátogatja a háborús bűnökkel megvádolt személyeket a hágai törvényszéken. Handke ugyan nem akar egy anarchista, mondjuk egy Peter Kropotkin módjára támadást intézni az igazságszolgáltatás léte ellen, nem mozog ennyire fogalmi síkon, de

Persze az utazó író, aki tanúbizonyságot kíván nyújtani a világnak arról, hogy a vád alá vont szerbeket illető ítéleteket az igazságtalanság lengi körül, nem a történéseket  csupán befogadó tanú szerepkörében jelenik meg: amikor feltűnt a posztjugoszláv háborús környezetben, akkor ő már eleve választott, azaz őt már eleve a választott irányulása mozgatta. Valamifajta elkötelezett tanú kívánt lenni, és mi tagadás, nem is óhajtott a semlegesség mezébe bújni: többnyire

az ő esetükben érte tetten azt a jelenséget, amely irodalmi hőseit már korábban elérte, mármint a Sprechfolterungot, azaz a mélységes nyelvi torzulást, amely az elnémulásban csúcsosodik ki. És egyáltalán: Handke a szerb/horvát/muzulmán gordiuszi csomót illetően a szerb változat iránt mutat lankadatlan érdeklődést. Úgy mozog Szerbiában, úgy készít írói beszámolókat, hogy

Mindezzel persze, ha akarja, ha nem, de része a szokványossá vált nyugati értelmiségi perpatvaroknak is, hiszen Alain Finkielkraut-tól számitva másokig a jugoszláv háborút egyfajta kifutópályának tekintették a reflexiók és a rekapitulációk görgetéséhez, nem utolsósorban azzal, hogy más és más háborús felek pártját fogták. Handkében ugyan nem találtatik olyan frivolság, mint egyes idevágó szerzőkben, de szinte megmondhatatlan, hogy mennyire kereste és találta meg a jugoszláv-szerb esetben azt a lehetőséget, hogy

Megmaradt benne valami a provokáló, az avantgarde gyökerekkel bíró íróból, aki egyúttal undorodik a cukrozott demagógiától, a rafinált erőszaktól, amellyel a rejtett ököljog érvényesül. Egyszóval Handke keresve keresi azt a lehetőséget, hogy minden nemzetközi státusa ellenére is a meg nem zabolázott író szerepkörében tűnjön fel.

Ki és mi is pontosan írásainak a tárgya? A NATO-t Handke sűrűn emlegeti, néha megrovóan az Egyesült Harci Államokat pellengérezi ki, alkalomadtán a kapitalizmus „szokványos gazemberségeiről” beszél. Nemigen kell meglepődni, hogy felkavarodott körülötte a por, zuhogtak rá a bírálatok, miszerint ünnepli a vért, segítőkezet ad a szerb „fasisztáknak”, éket ver az elfajzott nacionalista politikára sújtó, a kozmopolita igazságosságra támaszkodó ítélet jelentéseibe.

Amikor Handke elment a nemzetközi hangadók által démonizált Slobodan Milošević temetésére, akkor Marcel Bozonnet a La Comédie française vezetője levette műsorról a drámáját, pro és contra véleményeket kiváltva, amelyek a szólásszabadság határait érintgették. A tavalyi Nobel-díj nemcsak bojkottot, de nyomatékos politikai felháborodást is eredményezett. Ugyanakkor Handke, tudjuk,

Megannyi kommentátor kísérel meg kínkeserves igyekezettel analógiákat találni Handke fellépései kapcsán: példának okáért Ferdinand Céline-re, az Utazás az éjszaka mélyére írójára utalnak. De az analógia nagyon gyatra. Az író-katona Ernst Jünger azt állítja, hogy amikor Párizs német megszállása idején meglátogatta Céline-t, az író csodálkozott azon, hogy a nácik nem járnak házról házra zsidókat keresve, a szuronyaikat használva. Mi köze van ennek Handkehoz?

Kérdezzünk tehát:

Nem irodalmi hírnevét ruházta-e be álságos módon, hogy tudtunkra adja: nem békélt meg ezzel a világgal? Elvégre az itt szóba hozott Bozonnet-t bocsátották el valamilyen kitalált indokkal, Handke bajkeverői hírnevét mindez nem gyengítette.

Időközben a kezembe került az író amúgy világhírű baloldali kiadójának, a Handke-összkiadás okán szintén megtámadott német Suhrkampnak a válasza, amely megspórolta számomra a fáradtságot, hiszen elképesztő mennyiségű interjúnak, megnyilatkozásnak kellett volna utánajárni. Ebben, részletes szövegelemzés alapján, a következő tagadások sorakoznak: Handke nem mondta, hogy a muzulmánok tömeges kivégzésének helyén, Srebrenicában nem volt genocídium; nem tagadta a koncentrációs háborúk létezését; nem űzött csúfot az áldozatokból;

nem beszélt az egykori elnökről mint áldozatról; nem állította sehol sem, hogy ártatlan volna. Mást mondott, mint amit tulajdonítottak neki, különösen a média, amelynek kerekei ugyan gázolták Handket, ám (így a Suhrkamp) nem törhették meg.

Mit mondott tehát Handke? Az osztrák író bizonyos értelemben egy húron pendül mindazokkal, akik azt fontolgatták, hogy a Nyugatnak a Miloševićtyel és a szerb nemzeti törekvésekkel szembeni hadjárata nélkülözi a legitimitást. Ez azonban mégsem egybemosható azzal az állítással, hogy a Milošević által jelképesen megtestesített politika bármikor is igazolást nyerhetne Handke szempontjából, csak azt, hogy szerinte

Az minden kétségen felül áll, hogy Handke konfrontatív fellépése szándékoltan kihívó módon gyakorolta a híressé vált író szerepéből adódó előjogot, hogy beszéljen és hatalmasakat csapjon a nyugati fensőbbrendűséget megjelenítő, rendteremtő NATO-n. Bizonyos értelemben élvezte is a bête noire szerepét. És hangja messzire hallatszott, messzebbre, mint az említett értelmiségieké: szavainak tüze, amellyel a nyugati média propagandagyakorlásban tetten ért munkásait kívánta megperzselni, különösen erősnek bizonyult. Hagyjuk a szokványos frázist, miszerint Handke mindennek ellenére, „lenyűgőző író”.

Szerbiában a nacionalista beszédmód nyilván instrumentalizálta az írót, perlekedő, elmagányosodott szabadsághőst faragott Handkeből, ami nem áll jó neki. Ez egyszerűen nem illik hozzá, jobb lenne, ha távol tartaná magát ettől. Ám ez nem kérdőjelezi meg azon jogát, hogy határokat feszegetve menjen neki a jugoszláv eset kapcsán kialakult, tényleg kikezdhető konszenzusnak.

Akadna persze megannyi vitám, szintén a tanú szemszögéből egyes leírásainak dokumentáris értékét illetően. A NATO-bombázásoknak megannyi olyan vetületét tapasztaltam, amelyet ő nem tud, vagy nem akar megragadni. És nem lesz minden világos ebben a bonyolult jugoszláv történetben, de ezt ne is várjuk egy írótól, aki amúgy sem kívánt semlegesnek maradni. És higgyünk Handkenek:

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali