Ki teremtette meg Slobodan Miloševićet?

Nem a nacionalizmusába bukott bele Milošević húsz éve. Ellenzéke jobbról előzte, a horvátoknak elég volt csak nemzetállamot csinálniuk. A szerb kihívás azonban bonyolultabb volt. Ez lett Milošević végzete.

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Jó húsz évvel ezelőtt egy újvidéki kávéházban ültem: tanárok, a civil társadalom résztvevői találkoztak a várakozás atmoszférájában a finn nagykövettel és feleségével. Közben embercsoportok áramlottak jelszavakat skandálva és Belgrád felé igyekezve. Másnapra ugyanis be volt harangozva a mindent eldöntő tüntetés, amely arra volt hivatott, hogy elsöpörje a választási csalással joggal vádolt rezsimet.

És megtörtént,

a pelyhes állú rendőrök, akik a parlamentet védték, rémülten dobták el a fegyvereiket, bebizonyosodott, hogy annak a szóbeszédnek, hogy a rezsim 150 ezer állig felfegyverzett rendőrrel rendelkezik, semmi alapja nem volt. A rezsim szolgálatában álló maffiacsoportok pedig megneszelve a fordulatot, távol tartották magukat az eseményektől.

Úgy tűnt, hogy a rettenetesként ábrázolt rezsim egy pillanat alatt összeroppant, lényegében minden komolyabb ellenállás nélkül. Elkezdődött egy újnak ígérkező, ám felemás korszak, amely igen keveseknek hozott boldogságot. Aztán két-három év múlva a finn nagykövet vendégül látott Helsinkiben: egyik szobájában

Meglepődtem. Hogyhogy? A „balkáni mészáros”, a Hágai Nemzetközi Törvényszék börtönének lakója, aki akkor még élt, tudjuk, később ott is halt meg?

Ebbe a kis történetbe sok minden vegyül, és akár a mára is érvényes minták tűnnek fel régiónk vonatkozásában. Miloševićet a világmédia folytonosan kipellengérezte, ám a politikusok alkudozásra alkalmas szereplőnek látták. Egyezkedtek is vele. Marton Kati férje, a shuttle-diplomacy mestere, az 1995-ös daytoni béke létrehozója, Richard Holbrook pontosan ebben az értelemben szólt róla.

Mindenesetre, a kilencvenes években szüntelenül denunciált szerb vezér

Aki belefog személyiségének értelmezésébe, erre számítson: paradoxon paradoxon hátán. Nyilván nem kellene egy pillanat erejéig sem felejteni: majd másfél évtizedes uralma erőszakban bővelkedett. Rendőrsége alkalomadtán félholtra verte a rebellis ellenzékieket, akadtak olyan esetek is, amikor ugyanezen rendőrség a parlamentben ütötte-verte az ellenzéki politikusokat, erőszakszervezetei tiltakozó egyetemistákra támadtak, titkosrendőrsége gyilkolt, és a lista tetszés szerint bővíthető. Milošević egykori barátain is durván átgázolt, ha úgy tűnt, hogy azok veszélyeztetik hatalmát. 

Ám szögezzük le: Milošević rendelkezett – legalábbis egy jó ideig – azzal, amire utódai, a szerb politikai élenjárók csak vágyakozhatnak, nevezetesen karizmával. Beleértve a jelenlegi köztársasági elnököt is, akit karizmaéhség fűt, ám a karizma nem adatik meg neki.

Érdemes megfigyelni Milošević karizmájának a kialakulási folyamatait. Az a vélelem, hogy egy ravasz nacionalista politikus felülről vezérelve manipulálta az ártatlan tömegeket, akik megszédülve rohantak a vesztükbe. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A tényleges kezdetet egy koszovói szituációhoz szokás kötni, amikor Milošević kimondja az elhíresült mondatot, a performatív aktusok aktusát, az ottani tiltakozó szerbeknek címezve: ezután senki nem verhet benneteket.

Ez a mondat, amelyre aztán szinte mitikus fény borul, mintegy kiszakadt az ott izzadó Miloševićből: nem is azt értette rajta, amilyen jelentést majd a mondatnak tulajdonítanak, és minden bizonnyal egy embere sugallta a fordulatot. Ez a jelképes aktus aztán a veszélyterhes, szétbomló Jugoszláviában szimbolikus szerepet kölcsönzött Miloševićnek, aki egyben a nemzeti igazság kimondásának megtestesítője lett. Nemzeti vezérré avanzsált, de azért, mert a tömegek olyan személyt kerestek, akihez karizmát lehet társítani.

Személyébe vágytartalmakat vetítettek: ő eleinte élvezte is a rászabott szerepkört, ám ahogy múlt az idő egyre nagyobb terhet jelentett a számára. Sokakat elbűvölt azzal, hogy nemzeti jogokat hirdetett, és bírálta az effajta jogokat eltipró kommunista elődeit, lásd például a kelet-európai disszidencia archetípusának, Milovan Đilasnak egykori nyilatkozatát a New York Times-ban.

Baloldaliak védték nemzetközi szinten, mondjuk Michael Parenti, ám a hiedelmekkel ellentétben Noam Chomsky is azt a konvencionális álláspontot képviselte, hogy Milošević csak ráerőszakolta magát a szerbekre. Amikor 2000-ben Milošević véglegesen megbukott, szeretett volna az unokákkal foglalkozni, voltaképpen elege volt már mindenből. Felhatalmazták arra, hogy oldja meg azt, ami, akárhogy csűrjük-csavarjuk, megoldhatatlan, mégpedig a szerb diaszpóra kérdését.

Miloševićet úgy élték meg a kortársai, mint önelégült, önhitt politikust, aki mindig uralja a helyzetet. Ám ez is csak kevéssé igaz. Eleinte ugyan magabiztosan lépett fel a szerb színtéren, elcsenve ellenzéke nacionalista programjának egyes elemeit. Saját karizmájának hódolt akkor is, amikor azt a benyomást kívánta erősíteni, hogy felette áll a politikai harcoknak. Ha jól emlékszem, csak egyszer jelent meg a parlamentben, hogy végighallgassa az ottani tirádákat.

Ám magabiztossága eléggé gyorsan elpárolgott: a korábbi bankár, aki a párt közegeiben működtetett hatalmi praxishoz kötődött, tervek híján csak rögtönzött, voltaképpen ügyetlenül mozgott a nemzetközi porondon, azaz képtelen volt átlátni azokat a bonyolult összefüggéseket, amelyeket a kilencvenes évek átalakuló hatalmi viszonyai, az „új világrend” teremtettek.

így döntő pillanatokban a mindig opportunista amerikai külpolitikától várta az üdvözülést, például a kilencvenes évek elején ezért lépett fel az egységes Jugoszlávia őrzőangyalaként, ezért volt a legkonstruktívabb szereplő Daytonban, ahol megkötötték a balkáni békét.

Ám az amerikai politika, amely, ahogy ezt Robert Kagan elévülhetetlenül megfogalmazta, a Vénuszról származik, ellentétben az európaival, amely a Marsról ered, és amelyet a kilencvenes évek nagy részében a demokraták vezéreltek, nem igazán díjazta konstruktivitását.

1999-ben, noha eme rendőri akciót nem emberjogi megfontolások vezérelték. És ezt olyan egymástól különböző emberek fontolgatják, mint a katolikus-konzervatív Andrew Bachevich vagy a CEU-s Michael Ignatieff.

Kivel talált ő packázni (sic!) – így fogalmazott a kertembe tévedt NATO-röpirat 1999-ben, noha nem tudom hűen visszaadni a NATO-fordítók rémületes szerbségét. Rengeteg hamis hang vegyült a Milošević iránti nemzetközi viszonyulásba. Azzal ócsárolták, hogy vörös-fekete, renitens, politikus, Európa szégyene. Vörös? A kommunista pártban szocializálódott,

így valami olyan tervet dédelgetett, miszerint Szerbiából svéd mintára készült szociáldemokrata országot fabrikál.

Fekete? Elnök úr, önnek nincs haditerve, mondta neki az ellenzék élpolitikusa, amikor Milošević ama egyetlen esetben jelen volt a parlamentben. Milošević örökölte azt a beállítottságot, amely Koszovó kérdését házi imperializmussal kívánta megoldani, de

Baloldali már nem lehetett, nacionalistának meg sohasem volt megfelelő. Amikor a CEU-n tanító Will Kymlicka, a multikulturális politikai filozófia apostola szétnézett Szerbiában, ezt mondta:

Milošević európai ellenzéke szabályos hadrendbe akart állítani mindenkit, helyenként általános mozgósítást kívánt, ami a vajdasági magyarokat a fennállónál is katasztrofálisabb helyzetbe taszította volna. A vélelem mégis a szerb köztársasági elnököt tartotta a nacionalizmus kútfejének.

Diktatúra? Amikor a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémián 1996-ban kisebbségjogi konferenciát tartottak, akkor a miloševići állam és a Soros-féle szervezet is beszállt a játékba:

(az urbánus vicc, amely összehasonlítja az összehasonlíthatatlant, így okoskodik: Janics Natasa Magyarországra, Szávovics Margit Szerbiába: ám egyenlőtlen a fiktív deal). Parádé volt ez a javából. Mindeközben soha nem hallott kritikák zuhogtak a rezsimre: ritkán történik, hogy államok eltűrik az ilyen bírálatokat.

A szerb politikatudomány Milošević kapcsán a szultanizmust emlegeti, jómagam nem kedvelem az effajta orientalista jelzeteket. Amúgy a Soros-szervezetet egyszer, egy rövid időre, betiltották regnálása idején, vélhetően a túlbuzgó ideológiai ambíciókkal bíró elnökfeleség kezdeményezésére. Egyszer egy amerikai újságíró fejtegette nekem, hogy mennyire meghökkent, amikor azt tapasztalta, hogy

amely szenvedett a nélkülözéstől, az erőszaktól, a bizonytalanságtól, de egyúttal élvezte is a határátlépések lehetőségterét, mondjuk a szerzői jogok semmibe vételét, és az eszközszerű racionalitás felmondását. És

Ám mindezt aligha Milošević irányította. 1996, azaz egy elveszített helyhatósági választás után kezdett kopni a karizmája. Akkor még megmenekült, de egyre kevésbé volt rá szükség. Ha naivitása komikus, lejtmenete tragikus árnyalatokat kölcsönöz személyének. Apparátusai felett egyre kevésbé volt hatalma. Jellemzően,

A belgrádi nagyköveti fogadásokon, a diszkréciós jogot használva, a nagykövetek pénzt osztottak, amelyből akkoriban akár egy fél gyárat is meg lehetett venni. Mindenki tudott erről, bár fura dolgok ezek egy diktatúra perspektívájában.

jelentékeny szereplők Ciprusra vitték a pénzt, hogy aztán később visszaforgassák azt, tőke formájában. A határon túli szerbek, akiknek fegyvert szállított, amúgy sem hallgattak rá – már régtől fogva. Tényleg eladjátok Miloševićet, kérdezte tőlem egy görög filozófus, amikor kiadták az egykori szerb elnököt a hágai törvényszéknek. Az ellenfele, a kérlelhetetlen Zoran Đindić, a később meggyilkolt miniszterelnök mondta: Milošević

Miloševićnek viszont a kör négyszögesítésének, a szerbek összeterelésének lehetetlen feladata jutott. És ez lett a veszte.

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora mostantól kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!