+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Losoncz Alpár
2020. november 22. vasárnap, 17:10
Daytonban a szerbek tettesek, a muzulmánok áldozatok, a bűntény pedig jog lett. Kiderült: a nemzeti ellentéteket meghaladó jugoszláv Bosznia csak a felszín volt. Mihelyt volt rá alkalom, az emberek titokban leszavaztak a nacionalista pártokra.

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

 

Bosznia a hetvenes és nyolcvanas években: a cannes-i fesztivál díjazottja, a filmrendező Emir Kusturica (később az orosz elnöki inaugurációk szorgalmas látogatója) Blochot, az utópia filozófusát idézgeti; amúgy is, a muzulmán/szerb/horvát Szarajevóban sokfelé néznek, kiadják Henry Corbin híres könyvét az iszlám filozófiáról, de lefordítják Derrida Grammatológiáját is (1976-ban már!) vagy Lévinast (Teljesség és végtelen, szintén 1976-ban!).

 

Van pezsgés, intellektuális izgalom, sokféleség.

 

1984-ben téli olimpiát rendeznek, és még mindig tart a Magyarországon is körülrajongott Bijelo dugme rockzenekar kultusza. Mindeközben fokozatosan a politikai bilincsektől is megválnak. Tudniillik Boszniát még a múlt század hetvenes éveiben is a politikai megrendszabályozások árnyékolták be: kapcsolatban volt ez a Jugoszláviában tapasztalható tendenciával, miszerint a soknemzetiségű térségek felett az egyeduralkodó párt élénk ellenőrzést gyakorolt.

 

Felizzott a fény: ez ösztönzött arra, hogy doktori disszertációmat Szarajevóban jelentsem be, amelynek a megvédéséből a tomboló háború miatt nem lett semmi.

 

Amikor ugyanis 1990-ben megtartották az első többpárti választásokat, sokak megrökönyödésére a nemzeti előjelű pártok győzedelmeskedtek, lényegében a nemzeti sávok mentén szakadt szét az ország. Tudni kell, hogy egy korábbi jugoszláv alkotmányfüggelék az egyensúlykeresés céljából a muzulmánokat is nemzetként juttatta érvényre.

 

Összeroppant a nemzetfelettiséget biztosító jugoszláv szocialista/kommunista eszme, napvilágra jutott az, amit mindenki sejtett, ám maga előtt is rejtett: az egész konstrukció sokkal, de sokkal törékenyebb, mint azt az eszményesítő, többnemzetiségű rajzolat láttatni engedte. A vérnyomokkal terhelt múlt, így a második világháború folyamán történő öldöklések, a muzulmán/horvát/szerb csomó vonatkozásai, amelyeket még az elődök tapasztaltak meg, a lehető legerőteljesebben nyertek jelenlétet – a jelenben. És erőre kapott a történelmi neheztelés. Viszont, akik meglepődtek a választási eredmények okán, azok naivnak bizonyultak, hiszen abból az előföltevésből indultak ki, hogy

 

„szinte mindenki” úgy nyilatkozott a nyilvánosságban vagy az utcán, hogy majd a nem-nemzeti pártokra adja a voksát.

 

Közismert a jelenség, nem a farizeus magatartás ad rá magyarázatot, hanem a félelem és a bizalmatlanság kettőse. Mindenesetre a hanyatlás kézzelfoghatóvá vált, és

 

harsogott az erőszakot idéző militáns-nemzeti retorika: valójában Bosznia kulcspontja volt a jugoszláv történetnek.

 

Nem tévedett az, aki úgy gondolkodott, hogy a sajátos feltételek okán a romló boszniai konstelláció fogja véglegesen a szakadékba taszítani Jugoszlávia szekerét.

 

Aztán pörögnek az elkerülhetetlen események: Jugoszlávia szétomlásának kontextusában, a régi ország romjain a boszniai parlament 1991 októberében kihirdeti az állami önállóságot, amelyet az Európai Unió 1992 áprilisában el is ismer.

 

Ám közben folyik a gátlástalan és minden képzeletet felülmúló vérontás, nincsenek frontális összeütközések, de működik a gyengék, az erőtlenek elleni erőszak. Szarajevót a szerbek ostrom alatt tartják, mesterlövészek tanyáznak a háztetőkön, mindenfelé veszély leselkedik, 1994-ben 70 ember leli halálát a szarajevói piacon, és a daytoni megállapodás előtt következik be a srebrenicai botrány, azaz a muzulmánok tömeges kivégzése.

 

Tudjuk, a nemzetközi közvélemény hangadói egyre inkább a szerbeket és a Slobodan Milošević által vezérelt Szerbiát, azaz az újrafoltozott Jugoszláviát inkriminálták a feltorlódott erőszakalakzatokat illetően. Hiszen az ENSZ Biztonsági Tanácsa már 1992 májusában döntést hoz a Szerbiát sújtó embargóval kapcsolatban, nem utolsósorban azért, mert hathatósan támogatta a boszniai szerbeket, és a zárlat miatt nem is sokára megindul a történelem egyik legelképesztőbb inflációja ebben az országban.

 

Az említett „csomó”, mármint a triadikus viszony a boszniai nemzetek között persze messzemenően bonyolultabb volt, mint azt a nemzetközi retorika sejtette, de a szerbek katonai túlereje, az ellenségként kezelt muzulmánok szisztematikus gyilkolása, a területszerzés ambíciója és a nemzetközi ügyintézőkkel szemben tanúsított durva és öntelt magatartás meghatározó volt a vádlott státusának kiosztásában. Mindez

 

elhomályosította a szerbeket érintő veszteségeket, és ködbe vonta azon félelmeiket is, hogy a muzulmánok és a horvátok ellenük szövetkezhetnek majd,

 

vagy azt a tényt, hogy minden jel szerint a muzulmán párt már 1990-ben rendelkezett paramilitáris alakulatokkal.

 

Viszont először Milošević, majd a boszniai szerbek első embere, Radovan Karadžić élt azzal a retorikával, hogy a szerbek küldetést teljesítenek, mégpedig Európát és a kereszténységet védik a muzulmánná átvedlett, eredendően szerb népességgel szemben, és hogy Európának hálásnak kellene ezért lennie. És ezért törekedtek folytonosan arra, hogy a muzulmánok első emberét, Alija Izetbegovićot, Bosznia-Hercegovina elnökét a sötét muzulmán fundamentalista szerepkörében tüntessék fel. Még propagandaügynökséget is pénzeltek ennek érdekében az USA-ban.

 

Ám az amerikai ügyintézőket hidegen hagyta az effajta érvelés (hovatovább még támogatták is a Demokratikus Akciópárt elöljáróját, noha tudhatták, hogy roppant erősen vallásos elkötelezettségű, és el is ítélték Jugoszláviában ennek okán): érdekesmód ez a retorika, legalábbis bizonyos értelemben, egybecsengett azon elgondolásokkal, miszerint itt a civilizációk robusztus konfrontációja játszódik le. Például Willy Claes, a NATO főtitkára (1995-ben mondott le korrupciós ügyek miatt) a közismert Samuel Huntingtontól vette át a civilizációk összecsapására vonatkozó állítást a boszniai probléma kapcsán – ám nem tudta a gondolatot érvényre juttatni az amerikai érdekekkel szemben.

 

A muzulmánokhoz, megrendítő szenvedésük okán, az áldozati szerep társult.

 

A világnyilvánosság nagy része azonban még többet is vetített beléjük, azaz olyan terhet helyezett rájuk, amelyet nehéz cipelni. Ők voltak az áldozati létezésből kibomló remény hordozói és a multikulturalizmus földi megtestesítői. Az atlanti liberalizmus bennük kereste a multikulturalizmus abszolút lehetőségét, a gyökerek gyökerét, amelyből a soha el nem érhető autenticitás fakad – noha számtalan adat bonyolította ezt az óhajt, hiszen például a különösen kívánatosnak minősített interetnikai házasságok aránya éppenséggel azt bizonyította, hogy a muzulmánok vonatkozó kedve gyengébb volt, mint az egykori jugoszláviai átlag.

 

Ahhoz, hogy értsük Daytont, több síkon kell mozogni. Ennek tudható be, hogy mindhiába írtak tömérdek könyvet a jugoszláv bukásról, szerény véleményem szerint

 

még mindig nem született olyan alkotás, amely képes lenne egybetömöríteni a belső ellentmondásokat és a nemzetközi tőkés hatalmi viszonyok konfigurációját.

 

Az persze bizonyos, hogy a nemzetközi aspektusok nélkül aligha közelíthetjük meg Daytont, és az is világos, hogy a Daytonhoz vezető út legalább annyira fontos, mint maga a békekötés.

 

Nézzük csak: a NATO 1992-ben, túllépve a hozzárendelt illetékesség keretein, felajánlkozik az ENSZ-nek, hogy őrzi az esetleges békét, 1993-ban légi járőröket indít, majd az ENSZ Biztonsági Tanács (BT) megfelelő határozata alapján a no fly zone fenntartására vállalkozik. És persze ne feledkezzünk el arról sem, ami nélkül Dayton elképzelhetetlen lenne: 1995-ben nemcsak a horvátországi szerbekkel szemben alkalmaztak az amerikai katonai ügynökségek szakértelmét és segítségét bíró horvát katonaság egységei rendteremtő hadműveletet (Vihar), hanem ugyanazon év augusztusában a NATO légiereje több, mint ezer bombát szórt a boszniai szerbek állásaira.

 

Ráadásul ugyanebben az évben létrejön, ismét a BT jóvoltából, a Jugoszláviára vonatkozó hágai büntetőszék, amely a „humanitárius jog súlyos megsértését üldözi”. Vagyis:

 

az említett év a szerbeket sújtó csapások éve, és ez Dayton előcsarnoka.

 

Kiváló értelmezők gondolják úgy, hogy a daytoni békekötés nemzetközi szempontból az amerikai hegemóniaszerzés fontos állomása. Ebben találtatik igazság, de nem abban az értelemben, hogy a kezdettől fogva létezett egyértelmű és intencionális amerikai stratégia.

 

Az amerikaiakat irritálta például François Mitterand retorikája, amely Európa különös szerepét emlegette az új rendben, vagy az a megvillanó európai igény, amely európai haderő létrehozását helyezte kilátásba, és keresték a szerepkörét elveszítő NATO-ra szabható feladatokat a Szovjetunió eltűnése után.

 

Igaz tehát, hogy az évtized úgy fejeződött be, hogy a global sheriff NATO fellépési lehetőségeit leválasztották az ENSZ mechanizmusairól, és hogy az amerikai hegemonikus szuverenitás, különösen a levegőben megerősített uralom révén, megszilárdította magát. És igaz, hogy a daytoni szereplőt, a mérsékeltebb külügyminisztert, Warren Christophert felváltotta az offenzívebb Brzezinski-tanítvány, Madeleine Albright. És igaz, hogy a Donald Trump körül is megjelenő John Bolton azt írhatta 2000-ben, hogy „nekünk kíméletlenül hegemóniapártinak” kell lennünk.

 

Ahogy az ellentmondásos Carl Schmitt mondaná: a „kozmopolitizmus” szükségszerűen hegemóniához vezet.

 

Ám mindez csak végeredmény, és csak visszafelé nézve köthető össze minden szál. Az id. Bush-James Baker-páros a kezdet kezdetén inkább Jugoszlávia megmaradásában gondolkodott, talán a tetemes adósság visszafizetése okán. És a Bill Clinton által fémjelzett liberális internacionalizmus, amely keretet teremtett Daytonhoz, csak bizonyos vonakodás után látott neki a légicsapásoknak, azaz az erőteljes fellépés gyakorlásának, pontosabban mindez a kellő erőt fel nem mutató európai közvetítési próbálkozások, a megtapasztalt európai tehetetlenség után jött létre. Azt csak a francia újjobboldali Alain de Benoist hiszi, hogy ez az európaiak elleni háború is volt.

 

Az osztrákok és németek, akik a kezdetben igencsak támogatták a Jugoszláviából kilépő horvátokat, időközben különben is visszahúzódtak a porondról, Jacques Chirac pedig visszahozta a franciákat a NATO-ba, akár amerikai vezényléssel is. És az évtized befejeztével az európaiak, némi morgolódás után, de ott vannak a Jugoszláviát bombázó NATO kötelékeiben, a transzatlanti egység helyreállt. A NATO után is – NATO.

 

Mit hoz Dayton és az utána következő párizsi békekötés, amelyet a szerb Milošević, a horvát Tuđman és a muzulmán Izetbegović írnak alá  –  jellegzetesen Bill Clinton jelenlétében?

 

Mindenekelőtt a jugoszláv háború meghatározó etapjának a befejezését, amely mondjuk a vajdasági magyarokat megszabadította a fejük felett függő Damoklész-kardtól, nevezetesen a mozgósítás rémétől. Szerbia fellélegzett, megszabadult a kínzó szankciók alól, Milošević úgy gondolhatta, hogy megmentette a számára fontos, újrakonstituált Jugoszláviát, amely a szerbeket és a montenegróiakat fűzte egybe, igaz, nem sokáig.

 

Dayton szentesítette az elfoglalt területek határait, és akik szemrehányással élnek, azt gondolják, hogy az amerikai-NATO-pragmatizmus opportunista módon kiegyezett a területrabló szerb és horvát elnökkel. A szerb nemzetféltő retorika, amely nem mondott le arról, hogy lehetséges a boszniai területek csatlakoztatása az „anyaföldhöz”, úgy véli ma is, hogy Daytont csak akkor kellene szétcsomagolni, ha adódik jobb lehetőség.

 

És létrejött egy a nemzetközi nyomás által egészben tartott ország, amelynek működőképességében nehezen lehet hinni:

 

ezen ország bír azokkal a jegyekkel, amelyek a külső szuverenitást biztosítják, de nem rendelkezik azzal, amit belső szuverenitásnak hívnak, figyelembe véve a nemzetközi ügyintézők különös irányítási szerepét. Viszont a hágai törvényszék közvetlenül Dayton után megvádolta a boszniai szerbek első emberét, valamint a most is ítéletre váró tábornokot, Ratko Mladićot.

 

Dayton az igazságosság és a hatalom/erőszak között ingadozott, ám vélhetően az utóbbit jutalmazta.

 

És marad megannyi kérdés. Mit gondoljunk például arról, amit a beavatkozáspárti Antonio Cassese, a hágai törvényszék egyik bírája mondott, mármint, hogy Ex iniuria jus oritur (lényegében: a jog a bűntényben születik)?

 

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár azt is elmondta, hogy miért döntöttek úgy, hogy az óvodákat és az általános iskolák alsó tagozatait még áprilisban kinyitják.

Cak az oltás első dózisát kapta meg. A kormány időközben ígéretet tett a rendszer pontosítására.

Ismert emberek fognak oltásra buzdítani minket, a cél nyolcmillió magyar beoltása, Gulyás szerint a Szputnyik a nyugati vakcináknál is jobb. Ez történt a kormányinfón!

Kolozsváron nemcsak a lakhatás, a kultúra is többe kerül, mint máshol. A Székelyföldön minden olcsóbb, Kézdivásárhely a legolcsóbb, magyar lakossággal is rendelkező város.

A heti Tsúfos Tükör megmutatja, miért örülhetünk a fővárosban épülő kínai egyetemnek.

A 2019-es önkormányzati választáson Pikó András mögé álltak be, és most sem állítanak saját jelöltet a VIII. kerületben.

A hét kérdése

A hatpárti ellenzéki szövetség szerint felesleges a regisztráció, elég lenne felmutatni a TAJ-kártyát, hogy beoltsanak valakit a covid ellen. Szerinted?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Horváth Máté, a Dürer Kert koncertszervezője az Azonnalinak néhány részletet elárult arról, hogyan fog kinézni a lockdown utáni Dürer. Podcast!

Az 1848-as forradalomra és szabadságharcról szeretünk egy jó adag nemzeti mázzal és pátosszal leöntve gondolkodni. De mi köze a nemzeti ünnep lezüllesztéséhez Torgyán Józsefnek? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás