+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2019. október 10. csütörtök, 21:14
Peter Handke osztrák íróé az idei irodalmi Nobel-díj. Az író nem csak a valóban zseniálisan megkomponált szövegeiről híres, de a jugoszláv polgárháború alatt tanúsított szerbpártiságáról is. A baloldali és EU-kritikus szerző a mai napig Slobodan Milošević híve, szerinte ugyanis a szerb elnök védelmezte a jugoszláv államot a többiek nacionalizmusával és a nyugatiak imperializmusával szemben.

Egy személyes élmény: amikor 2017-ben felmerült a fiumei (rijekai) egyetemen párakban, hogy meg kéne hívni Peter Handkét az adriai városba, amely eleve baloldalibb, nyitottabb, mint Horvátország más részei, végül a városi és az egyetemi vezetés szólt le: nem kéne. Attól tartottak, hogy az egyetemen, ahol Handke felolvasást tartott volna, botrány lesz.

 

A városban kisszámú, de hatásos – korábban már a városi színházat vezető antinacionalista és antikatolikus Oliver Frljićet is már sikeresen elüldöző – széljobbos szcéna ugyanis tüntetésekkel fenyegetett arra az arra esetre, ha a „szerb nacionalista” Handke megjelenik. A meghívás végül tehát le lett mondva, még a zágrábi osztrák nagykövetség is úgy látta,

 

jobb nem hergelni Handkével a horvátokat.

 

Miről is van szó? Mitől szerb nacionalista egy Karintiában született német író?

 

Az irodalmi Nobel-díjről döntő bizottságot igazán nem lehet idén azzal vádolni, hogy túlságosan politikailag korrekt lenne. A 2019-es döntésével azon Peter Handke osztrák írót jutalmazza, aki a jugoszláv polgárháború óta áll támadások kereszttüzében, mert – azóta sem revideálva akkori álláspontját – nagyon egyértelműen Slobodan Milošević mellett állt ki.

 

Mivel a Szerbiához, de különösen Jugoszláviához való viszonya az irodalmi munkásságát is meghatározta (több munkájában is „emléket” állítva a szerb nép „szenvedéseinek”), ezért elsősorban most erre koncentrálunk – mások majd elvégzik az egyébkénti irodalmi értékelést.

 

Tény: Handke a sajátos nyelvezetével, mind formájában, mind tartalmában a német nyelvű irodalom egyik legradikálisabb – Elfriede Jelinek vagy Thomas Bernhard mellett talán nem véletlenül osztrák – képviselője. Az osztrák múlt sokszínűsége, ellentmondásai meghatározzák írásait ugyanúgy, mint egész életrajzát – és itt keresendő rögtön az ok, miért szimpatizált még 1990 előtt is Jugoszláviával, és miért

 

Miloševićben látta meg a jugoszláv szocialista harmadik út hiteles képviselőjét, aki mellett karintiai szlovénként (ugyanis félig az) és baloldaliként ki kell állnia.

 

Szlovén anya, wehrmachtos apa

 

Peter Handke 1942-ben Karintiában született: mamája, Maria Sivec ottani szlovén volt. Biológiai apja egy Karintiában állomásozó német katona, de őt nem is ismerte. Mivel mamája már egy berlini wehrmachtos feleségeként szülte meg őt (a Handke név is mostohaapjától van), első éveit Berlinben töltötte.

 

A háború után – vélhetően az apa náci kötődései miatt is – a család jobbnak látta elhagyni a szétlőtt német fővárost: visszaköltöztek a karintiai szülőfaluba, itt nőtt fel Peter Handke. Klagenfurban érettségizett, majd Grazban szerzett diplomát. A berlini évek – élete első hat éve alapvetően – annyira meghatározóak voltak számára, hogy a mai napig nem karintiai dialektusban beszéli a németet. Ha egyáltalán bármiféle dialektust lehet Handkénél érezni, akkor még mindig a berlini az.

 

Az ötvenes-hatvanas évek Karintiája, Stájerországa számos elfojtást jelentett: a feldolgozatlan náci kollaborációtól a szlovénok és németnyelvűek közötti konfliktusokig. Az amúgy vörös Karintia és Graz eleve még a hatvanas évekig barna vidékek is voltak, ahol az akkor még országosan nem túl erős, egykori NSDAP-tagokból létrejött Szabadságpártnak (FPÖ) biztos pozíciói voltak a szocdemek mellett. Különösen az első világháború utáni szlovénellenes harcok emléke élt még erősen.

 

Handke ebben a környezetben kétszeresen is idegen volt:

 

berlini kiejtése és szlovén származása miatt nem tudott beilleszkedni osztrák környezetébe.

 

Saját önképét csak tovább rontotta (bonyolította), amikor érettségi után megtudta, ki is volt az igazi apja.

 

„Hier wird nicht gespielt werden“

 

Handke irodalmi áttörése már Németországhoz kapcsolódik. A híres Gruppe47 csoport tagja lett, és 1966-ban mutatták be az akkori Ausztriához képest fényévekkel progresszívebb Frankfurtban a Publikumsbeschimpfung (Közönségszidalmazás) című darabját. Ebben már az elején azzal fogadja a szöveg – ugyanis igazi színjáték nincs, csak szöveg a színpadon – a nézőt, hogy „Nem fog játékot látni / Itt nem lesz játszva”.

 

A közönséget nem csak szidja, de meg is lepi a szövegfoszlányokból álló darab. A darabban négy, teljesen hétköznapi ember beszélget – beatzenével kísérve –, néha össze-vissza, ahogy az a beszédben szokásos, de a közönség megkapja a magáét. Főleg a hitleri időszak alatti német felelősség – azaz a színházban ott ülőké – kerül többször elő. A kritika egekbe magasztalta Handkét, aki

 

ezzel a darabbal megérkezett a németnyelvű – sőt: németországi – irodalomba.

 

Bő tíz éven át ezután Düsseldorfban, Berlinben, majd Párizsban alkotott. 1979-ben – a társadalmi nyitást jelentő Bruno Kreisky kancellársága alatt – tért vissza szülőhazájába, Ausztriába. Főleg itt kezdett el jobban érdeklődni Jugoszlávia és különösen a szlovén irodalom iránt. Több szlovén írót is ő fordított németre.

 

Mint elkötelezett antiimperialista, baloldali érdeklődéssel figyelte Jugoszláviát. Miután a létező szocializmus 1956, de sokkal inkább 1968 után a nyugati baloldal többsége számára már nem volt elfogadható, a titói harmadik út (a szövetkezeti tulajdonnal vagy a hidegháborún belüli el nem kötelezettségével) lett az új kedvenc. És mivel Jugoszlávia – amelynek nagyrésze mediterrán már – eleve kedvelt turistacélpont volt, ahol olcsón és sokszor a nyugati konzervatív konvencióknál szabadabban lehetett nyaralni,

 

a balkáni szocialista ország Handke számára is – nem pusztán saját szlovén származása miatt – érdekessé vált.

 

Téli utazás Milošević népénél

 

A délkelet-európai politikába azonban csak a jugoszláv polgárháború után szállt bele Handke.

 

A 1990-es évek elején még inkább irodalmi munkákkal vagy filmekkel volt elfoglalva. 1996-ban aztán megjelent az Eine winterliche Reise zu den Flüssen Donau, Save, Morawa und Drina oder Gerechtigkeit für Serbien (Egy téli utazás a Duna, Száva, Morava és Drina folyókhoz, avagy Igazságot Szerbiának) könyve, amelynek címe tudatosan ilyen bonyolult.

 

Egyrészről tényleg egy téli utazás története, amiben a szerző nagyon szépen mutatja be a téli szerb tájat – eddig az irodalmi érték, ami a szöveg nyelvezete miatt tényleg kimagasló. De az alcím – azaz az „Igazságot Szerbiának“ – már másról szól: a téli utazás, a szomorú, fáradt szerb táj és emberek bemutatása

 

nem (csak) esztétikai célt szolgált, hanem kiállást azon Szerbia mellett, amelynek kormánya addigra nemzetközileg teljesen elszigetelődött.

 

Handke persze egy ügyes trükköt is alkalmaz: összemossa a kormányt a néppel, és a nép szegénységéért nem a kormányt, hanem a nyugati szankciókat teszi felelőssé. Persze az alcím felszólítása is értelmezhető irodalmilag: Handke egyszerűen jobban be akarta vonni a nyugati irodalmi érdeklődésből, pláne témákból hiányzó szerb vidéket. Nem sok nyugati műnek témája és helyszíne a téli, vidéki Szerbia – ennyiben Handke irodalmi igazságot is akart osztani.

 

De persze aki ezzel akarta volna védeni Handkét a Milošević-pártiságtól, azt maga a szerző cáfolta. A regény után és kapcsán Handke még egyértelműbben állt oda a miloševići rezsim mellé.

 

Handke védte Miloševićet. De mit védett Milošević?

 

A baloldali Handke kapcsán egyébként nem maga az ügy – azaz Milošević támogatása –, hanem annak időzítése a meglepő: már túl vagyunk Srebrenicán, a háborút lezáró daytoni megállapodáson. A belgrádi kormány teljesen elszigelődve folytatta nacionalista politikáját a még országon belül maradt albánok ellen. Ekkora már igazából a belgrádi rezsimet minden fontosabb nyugati híve elhagyta. Pedig Belgrád tényleg nem volt mindig elutasított!

 

A nyugati baloldali értelmiség nem támogatta Jugoszlávia szétesését, és sokáig magáévá tette a belgrádi álláspontot, miszerint a szerbek a jugoszláv államot és eszmét védik

 

azon horvát, szlovén es bosnyák nacionalizmussal szemben, amely már a második világháború alatt is a nácikkal kollaborált. A kirobbant jugoszláv polgárháború, amelyben Milošević csapata valóban a Jugoszláv Néphadsereg kötelékében harcolt a szakadárok ellen, már-már a második világháború folytatásaként jelent meg, ahol egyik oldalon a horvát usztasák és a szlovén domobranci utódai, a másikon pedig a partizánok állnának. A független horvát állam jelképeiben és nyelvezeteiben rásegített erre az értelmezésre.

 

A horvát és szlovén függetlenséget, amelynek a bonni kormány volt az egyik legnagyobb támogatója, a nyugati baloldalon sokan erős ellenérzésekkel figyelték. Abban, hogy a nacionalizmus kiújulásához vezethet Jugoszlávia szétesése, igazuk volt. De okot és okozatot kevertek. Milošević ugyanis nem holmi nemzetekfeletti baloldaliság, a jugoszlavizmus képviselője volt, hanem a szerb nacionalizmusé.

 

Milošević már 1989-ben, hírhedt koszovói beszédében bejelentette a szerb nacionalista irányt. Akkora már persze számos szerb értelmiségi is magáévá tette a beszédben is megjelent (és a magyar olvasók számára nem ismeretlen) önsajnáltatást. A szerb értelmiség már az 1980-as években egyre hangosabban azt mondta: miközben Jugoszlávia szabadságáért a szerbek tettek volna a legtöbbet a második világháború alatt (ez amúgy számszerűleg sem igaz), az egységes államon belül az ő helyzetük lenne a legrosszabb.

 

Ezt azzal indokolták, hogy miközben valamennyi államalkotó népnek megvan a maga saját tagköztársasága, a szerbek egy jelentős része Szerbián kívül (Boszniában, Horvátországban) él, ráadásul Szerbián belül is – és ilyen más tagköztársaságban nem volt – két tartomány (Vajdaság és Koszovó) autonóm lehet.

 

Főleg az utóbbi fájt a szerb nacionalistáknak, akik egyre inkább a kommunista párton belül is nagy hatalomra tettek szert. Koszovó a Rigómezei csata miatt a szerbség számára legendás helyszín. De egyben a szerb ki- és visszaszorulás, az oszmán és muzulmán hódítás, majd albán térnyerés szimbóluma is. Amikor tehát 1989-ben – a Rigómezei csata félezer éves jubilemumán – Milošević az akkor még autonóm tartományban arról beszélt, hogy

 

„a szerbek a történelem során sohasem támadtak meg, sohasem foglaltak el másokat, egész történelmünk arról szól, hogy felszabadítani akartuk magunkat, és segítettünk másoknak is a felszabadulásban”,

 

magáévé tette ezt a diskurzust. Egyrészről bejelentette igényét Koszovóra, másrészről azzal vádolta a többi jugoszláv államalkotó népet, hogy a szerbek hátrányára működtetnék Jugoszláviát.

 

Azaz Milošević nem a jugoszláv eszmét, hanem a szerb sérelmi nacionalizmust fogalmazta meg, és védte katonai erővel is, miután a szlovénok, horvátok, bosnyákok, majd később a koszovói albánok is kiszállni akartak az egyre inkább nagyszerb célokra állított jugoszláv államközösségből.

 

Kosova je Srbija = Kosova je Evropa

 

Handke azonban Miloševićben és a szerbekben továbbra is a nyugati imperializmussal szembenállókat látta.

 

A nyugati szankciók alatt élő szerbek helyzetét a holokauszthoz is hasonlította

 

– igaz, ezért utóbb elnézést is kért. A katolikus Handke azonban kilépett az egyházából, és átlépett a szerb ortodox egyházba. Különösen az 1999-es NATO-bombázások idején állt ki Belgrád mellett. Több nyugati baloldali értelmiségi is imperializmusról beszélt akkor – noha csak az amerikai beavatkozás akadályozta meg, hogy Koszovóban hasonló népirtást hajthasson végre a miloševići rezsim, mint 1995-ben Boszniában.

 

Milošević mellett a szerb elnök bukása után, a hágai Jugoszlávia-törvényszék előtt zajló per alatt is felszólalt. 2004-ben aláírt egy nyílt levelet Milošević mellett. Úgy látszik, az ilyesmi nem tesz rosszat a későbbi Nobel-díj-esélyeknél. Handke mellett a másik aláíró Harold Pinter volt, aki 2005-ben kapta meg az irodalmi elismerést.

 

2006-ban Handke tartotta Milošević temetésénél a gyászbeszédet. Ebben arról beszélt, hogy ő, ellentétben a nyugati világgal, nem hiszi látni az igazságot, mert ő érzi azt:

 

„A világ, az úgynevezett világ mindent tud Jugoszláviáról. A világ, az úgynevezett világ mindent tud Slobodan Miloševićről. Az úgynevezett világ tudta az igazságot. Ezért nincs itt ma az úgynevezett világ –

 

nem csak ma, nem csak itt. Én csak azt tudom, hogy nem tudok. Én nem tudom az igazságot. De én nézek. Én fülelek. Én érzek. Én emlékszem. Én kérdezek. Ezért vagyok ma itt, közel Jugoszláviához, közel Szerbiához, közel Slobodan Miloševićhez.”

 

Handkénél lassan-lassan nem lehet megkülönböztetni, hogy a nyugati világra dühös baloldali, vagy a szerb nacionalista szólal-e meg benne. 2008-ban például a szerb soviniszta Tomislav Nikolić államfősége mellett kampányolt.

 

Egy ugyanazon évben megjelent esszéjében pedig a Párizs mellett élő író azzal vádolta a nyugati világot, hogy elfelejtette Jugoszlávia és különösen a szerbek érdemeit, második világháború alatti harcait. Koszovót „gazemberállamnak“ nevezte, amelynek elismerésével és ezzel az ottani szerb uralom megszűnésével szerinte „Európa elvesztette a szívét”. Ebben már a szerb nacionalizmus muzulmánellenessége is megtalálható: a szerbek szerint Koszovó „Szerbia szíve”, amit vissza kell foglalni a muzulmánoktól. Handke Szerbiát Európára helyettesítette be, amikor Koszovót a kontinens szívének nevezte.

 

Ki is ez a Handke akkor?

 

Handke Milošević-pártiságának több oka is lehet.

 

Egyrészről a nyugati baloldal tragikomikussá vált antiimperializmusa, amely inkább áll a horvátokat, bosnyákokat, albánokat ölő szerb nacionalizmus mellé, semmint hogy bármiben is igazat kelljen adnia a NATO-nak, Washingtonnak.

 

Másrészről Handke saját jugoszláv hátterét tudta így megélni. Egyfajta öngyűlölő szlovén lehetett: jugoszlávként tudta igazán megérteni, de el is vetni a szlovén nacionalizmust és klerikalizmust. Harmadrészt pedig

 

Handke egy kiváló író, szellemes provokatőr, radikális gondolkodó.

 

Ebbe a szerepbe pedig nagyon is beleillett, hogy akkor is még Milošević mellett állt ki, amikor már senki sem, amikor már nem csak a nyugati konzervatívokat, de a baloldaliakat is hergelni tudta ezzel. De még ezt is olyan szövegekkel, hogy egy biztos: miloševićizmusa ide, szerbpártisága oda, az irodalmi Nobel-díjat megérdemelten kapta.

 

FOTÓ: Peter Handke / Facebook

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Tudatos Vásárlók Egyesülete megvizsgálta, mi pedig mutatjuk a nagy riasztóteszt eredményét.

Ezzel az amerikai gyógyszeripari cég közelebb került ahhoz, hogy az USA és az EU is engedélyezze a subunit-vakcináját.

A BBC újságírója az elfogott Nexta-blogger és aktivista állapotát látva azonnal kivonult a minszki sajtótájékoztatóról.

A Jobbik ezzel eddig egyedül van az ellenzéki térfélen a törvényjavaslat elfogadásával. Azt mondják: ha kormányra kerülnek, kiveszik a törvényből a problémás részeket.

Az ellenzéki szavazóbázist aktivizáló konzultáción szavazó budapestiek 99 százaléka nem akarja a kínai egyetemet.

Orbán Pekinggel szembeni politikájának támogatottsága Magyarországon nagyon alacsony, amit egyre inkább kihasznál az ellenzék, ez a szlovák kutatók szerint változásra kényszerítheti Orbánt.

Százötvenöt évvel ezelőtt tört ki az a konfliktus Poroszország és Ausztria között, ami az utóbbi vereségével végződött, és az osztrákok rászánták magukat a kiegyezésre a magyarokkal.

A hét kérdése

A kínai egyetem elleni kiállás lett az ellenzéki politizálás egyik sarokpontja, a kormány szerint másfél éven belül reális lehet a népszavazás a témában. Nálunk már most az, tessék szavazni!

Azért ide elnéznénk

Pár napja TGM az Azonnalira megírta, hogy szerinte mit érdemes olvasni. Június 18-án a saját könyvét dedikálja.

Kiállítás Budapesten Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről, egészen október 31-ig.

Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Miben más az olajlobbi 2021-ben, mint amit a hollywoodi filmek alapján elképzelünk? Hidi Jánossal beszélgettünk.

Az OMOH évek óta fix igazodási pont a magyar LMBTQ-bulizók körében, indulásuk óta vállaltan az LMBTQ-közösséghez szólnak. Marton Péter DJ-vel beszélgettünk. Podcast!

Buktatható-e Lukasenka titkosszolgálati eszközökkel, és ha igen, ki tehetné ezt meg? Miért nem annektálta még Belaruszt Oroszország?

A Helyzetben vele beszélgettünk arról, miért nincs több nő a magyar rapben, mit gondol a motyogós rappről, és hogyan alkotott a lockdown idején.

Hogyan lett egy csepeli utcagyerekből a Blade Runner 2049, az Atomic Blonde, vagy a Hellboy 2 utcaképeinek az elkövetője? Mit gondol ma az egykori legendás graffitis a régi házak falainak összefirkálásáról? Podcast!

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás