+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szalai Máté
2020. október 5. hétfő, 13:00
A baloldal szerint Magyarország kicsi, ezért nem szabad ugrálnia, hanem csendben követnie a nyugatot és hasonulni hozzá, a jobboldal szerint viszont Magyarország nem kicsi, nem gyenge, ezért nem is szabad meghunyászkodnia. Én egy harmadik alternatívát javaslok.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A magyar külpolitikáról folyó politikai viták mögött számos kibeszéletlen, elnyomott és ezért érzékeny kérdés bújik meg, amelyek elvesznek a mindennapi pártpolitikai csatározásokban. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb Magyarország méretére és nemzetközi súlyára vonatkozik, és egy pillanat alatt két táborra bontja az országot.

 

Az egyik szerint Magyarország kicsi, ezért nem szabad ugrálnia, hanem csendben követnie a nyugatot és hasonulni hozzá, a másik szerint viszont Magyarország nem kicsi, nem gyenge, ezért nem is szabad meghunyászkodnia.

 

Én az alábbiakban egy harmadik alternatívát javaslok: fogadjuk el, hogy országunk materiális értelemben kisállam, ez viszont nem jelent automatikusan gyengeséget, sőt: a 21. században okos diplomáciával előnyt is kovácsolhatunk belőle.

 

Idén, Trianon századik évfordulóján egyre többször kerül szóba országunk mérete, a hozzászólások pedig rendszerint hevesek és teli vannak érzelmekkel. A miniszterelnök maga is (Bibót idézve) utalt a „nyomorult közép-európai kisállami létre” a Magyar Nemzetben megjelent esszéjében, de ez csak a jéghegy csúcsa: a közbeszédben, különösen a jobboldalon újra is újra fellángol a majdnem két évtizedes „merjünk kicsik lenni” lenni vita.

 

A kijelentést Kovács László volt baloldali külügyminiszterhez kötjük, aki nagy indulatokat váltott ki egy 2002-es beszédével. Ebben ugyan a fenti, elhíresült kijelentés nem hangzott el, de az MSZP-s politikus valóban az ország méretéről beszélt. Szerinte a magyaroknak követniük kellene Ausztria példáját, amely a Habsburg Birodalom bukása után azért tudott talpra állni és sikereket elérni, mert megtanult kicsinek lenni: „nekünk is meg kellett tanulni akkorának lenni, amekkorák vagyunk, s hogy ez kicsi vagy közepes, ebből a szempontból mellékes; és le kellett vonnunk azt a tanulságot, hogy gyarapítani nem az ország területét kell, mert az beláthatatlan következményekkel járna, hanem az ország értékeit, az ország teljesítményét kell gyarapítani.”

 

A jobboldal azonnal felháborodott a beszéden, bizonyítékot látva benne a magyar baloldal nemzetietlenségére. A fenti idézetet a „merjünk kicsik lenni” érzésben foglalta össze, és annak elutasítása olyannyira a jobboldali külpolitikai identitás része lett, hogy Orbán Viktor a 2010-es győzelem után, az Országgyűlés alakuló ülésén is idézte a szállóigévé vált mondatot mint olyan szemléletet, amelyet a kormány le fog győzni. Azóta a magyar külpolitika egyik sarokkövévé vált, hogy nem hunyászkodunk meg, nem hagyjuk magunkat a másodosztályba kényszeríteni. Cserébe persze ezt a baloldal idejétmúlt és veszélyes ugrálásnak tartja.

 

Nagyon különös az az állapot, amelyben egy ország elitje abban sem tud megállapodni, hogy mekkorának számít a haza, és hogy ebből mi következik.

 

Ez a jelenség gyakorlatilag a magyar külpolitikai identitás történelmi kettősségére vezethető vissza: az egyik oldal szerint Magyarország kicsi és gyenge, a másik szerint erős és hatalmas. Ez a kettősség a mai napig hozzájárul az inkoherens magyar külpolitikai viselkedéshez és a süketek párbeszédéhez. De hogy alakult ez ki, és mit tudunk vele kezdeni? Hogyan írható újra ez a két, a maga módján frusztrált álláspont egy új, optimista és önmagával kibékülő identitássá? A válasz egyszerű: fogadjuk el hazánk kisállami létét, de arra ne gyengeségként, hanem mint előnyként is használható jellemzőként tekintsünk.

 

A miénk volt ezer évig, egy falut csak hagyunk nékik

 

A hazánk méretével kapcsolatos viták a trianoni békeszerződéshez vezetnek vissza. E kapcsán általában a magyar nemzet szétszakításának traumájára emlékszünk, amelynek következtében 3,3 millió magyar került az ország határain kívülre. Ezzel egyidőben azonban egy másik, nem kevésbé fontos trauma érte a magyar elitet, ez pedig a nagyhatalmi státusz elvesztése volt. Ugyan Magyarország a 16. század óta nem volt önállóan tagja az európai nemzetközi rendszernek, a 19. században a kiegyezés után létrejött Osztrák-Magyar Monarchia keretében mégis részt vettünk a birodalom külügyeinek irányításában. Persze mindig másodlagos szerepet töltöttünk be az osztrákokkal szemben, de még így is 1867 és 1918 között a tíz közös külügyminiszterből három magyar volt, a diplomáciai apparátusban dolgozóknak pedig szintén kb. a harmadát adtuk.

 

Ez azt jelentette, hogy

 

a 20. század eleji magyar elit külpolitikailag Európában a második legnagyobb területtel és harmadik legnagyobb lélekszámmal rendelkező államának irányításában vett részt, itt szocializálódott, ezt tanulta meg.

 

Később persze az első világháború fejleményei során ezt a szerepet és az azzal járó felelősséget a magyar elit megpróbálta kicsinyíteni, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a magyar diplomaták egy nagyhatalom külkapcsolatainak menedzselésében szereztek több évtizedes tapasztalatot.

 

Trianon ennek a valóságnak vetett véget. A szerződés életbelépése után Magyarország nem csak Közép-Európa, de Európa egyik legkisebb államává vált, amelynek irányítására nem volt meg igazán sem a kedv, sem a tapasztalat. Az újonnan létrejött „Csonkamagyarország” határait nem csak azért utálták, mert az magyar családokat választott el egymástól, de azért is, mert egyértelműen lerombolta Magyarország nagyállami státuszát.

 

Az önálló nemzetállami Magyarország első külpolitikai stratégiája gyakorlatilag saját méretének tagadására épült, a revízió elérésére, amely a nemzet újraegyesítésén és a határon túlra került magyar közösségek megőrzésén túl a nagyhatalmiság visszaszerzésére is irányult. Amikor Bethlen István arról beszélt 1928-ban, hogy a trianoni határokra nem „végleges békét”, hanem mindössze „börtönt” lehet felépíteni, azzal nemcsak a határon túli magyarokra, hanem a határon innen élő, egy kisállamba kényszerített magyarokra is gondolt.

 

A kisállami szorongás külpolitikai következményei

 

Ennek a kisállami frusztrációnak kézzelfogható hatása lett Budapest külpolitikájára. A két világháború között a revízió nem csak az erdélyi, felvidéki és délvidéki területek visszaszerzése miatt volt csábító, hanem annak ígérete miatt, hogy Magyarország „újra nagy és boldog lesz”. A második világháború után a kommunista időszak korántsem feledtette ezeket az időszakokat, de mivel a szocialista szomszédokkal szembeni területi követelések nem voltak megengedettek, ezért ezek nem kerültek láthatóan a politika napirendjébe. Ettől persze a frusztráció megmaradt, sőt, erősödött, mivel annak gyökere társadalmilag és lélektanilag teljesen érthető volt.

 

A rendszerváltás után aztán a független Magyarországnak újra ki kellett találnia önmagát, most már demokratikus keretek között. A huszadik század végi magyar elit jól ismerte fel, hogy nincs mozgástere a határainak megváltoztatására, és a határokon átívelő magyar nemzet biztonságát Magyarország és a térség transzatlanti orientációja biztosíthatja, de ezzel

 

nem dolgozta fel a kisállami lét frusztrációját, csak ismét elfojtotta azt.

 

A magyar bal- és jobboldal a rendszerváltás után alapvetően ellentétes külpolitikai identitást épített ki, a kettő közötti feszültség pedig a mai napig strukturálja a két fél közötti külpolitikai nézeteltéréseket. A domináns baloldali álláspont szerint Magyarország kicsi, ebből kifolyólag önállóan gyenge, ezért rászorul más nyugati nagyhatalmak támogatására. Ha ezeket az alapokat elvitatjuk, akkor revizionisták, sőt nácik vagyunk, és megismételjük a két világháború közötti időszak hibáit. Épp ezért bele kell törődnünk másodlagos szerepünkbe, ezt pedig folyamatosan bizonygatnunk is kell, követve és tisztelve az európai nagyállamokat és a hegemón Egyesült Államokat (valamint azok vállalatait), máskülönben bukásra vagyunk ítélve. Bármilyen magyar érdek, amely ellentétes a nyugati fősodorral – legyen szó a határon túli magyarok védelméről, orosz és kínai gazdasági együttműködésről –, azt zárójelbe kell tenni, mert egy kisállam nem mehet szembe a többséggel.

 

A jobboldal ezt kategorikusan elutasítja. Számára Magyarország sosem lesz kicsi és gyenge, annak elfogadása gyakorlatilag a magyar nemzet elárulását jelenti. A nagyhatalmakkal való együttműködés szükségszerű, de a magyar érdekeket nem szabad feladni és szervilisnek lenni. Az európai integráció fontos, de nem fontosabb, mint a saját nemzeti céljaink, és ha meg akarják mondani Nyugatról, hogy mit csináljunk, annak már csak a szuverén függetlenségünk miatt is ellen kell állni. Ha nem is jelenti ki a jobboldal, hogy Magyarország nagyhatalom, de mégiscsak erősként tekint magára, ha nem is materiális, de lélektani értelemben.

 

A két álláspont alapvetően összeegyeztethetetlen egymással, a belőlük következő külpolitika – a baloldali követő jellegű álláspont és a jobboldali kuruckodás – pedig kölcsönösen aláássa egymást. Ennek ellenére a gyakorlati külpolitikai döntéshozatalban természetesen a két ideáltipikus nézet folyamatosan keveredik egymással és jelen van eltérő hangsúlyokkal. Ez viszont ellentmondásokkal és belső feszültségekkel teli külpolitikát eredményezett az elmúlt harminc évben, stratégiai zavartságot, amely miatt Magyarország nem tudja érdemben megtalálni a saját helyzetét a világban.

 

Egyszerre akarunk megfelelni az elvárásoknak, de ellent is mondani nekik; egyszerre akarunk a kisállami köpönyegben láthatatlanul és háborítatlanul maradni, de bizonyítani is saját nagyságunkat magunknak és mindenki másnak is.

 

A zavart viselkedésen túl egy komoly mentális következménye még van a fenti ki nem beszélt nézeteltérésnek: elzárja a vita, a kibeszélés lehetőségét. A kisállami léttel való tényleges szembenézést és annak külpolitikában való felhasználására egyik fél sem tesz kísérletet: a jobboldal alapvetően tagadja, a baloldal pedig magától értetődő axiómának tartja, amelyből egyértelműen a gyengeség következik. Így Magyarország nem képes felmérni a saját külpolitikai helyzetét, a méretéből és adottságaiból következő ideális külpolitikát, hanem évszázados toposzok mentén próbálja kifejezni vágyait és frusztrációit, amelyet külföldi partnereink gyakran nem nagyon tudnak hova tenni.

 

Az ellentmondás különösen látványos, ha összehasonlítjuk Magyarország viselkedését Szlovákiáéval, egy olyan országgal, amely alapvetően a magyarétól különböző történelmi utat járt be, de rendszerszinten nagyságrendileg azonos méretű. Pozsony számára az ország mérete nem okoz frusztrációt, mert a szlovák nép mindig kiszorult a hatalomból, önmagában a nemzetállam léte is kielégíti az elvárásokat.

 

A kicsi az új szexi

 

Miközben a magyar elit nem képes dűlőre jutni a saját méretének megítélésével kapcsolatban,

 

a nemzetközi politikatudomány már túllépett azon az egyszerű felvetésen, hogy a kisállamiság automatikusan gyengeséghez vezet.

 

Egyrészt az erőforrások szűkössége a legjobb ösztönző az innovációra, nem véletlen, hogy a legjobb innovátorok között rendszerint kisállamokat találunk. Másrészt a nemzetközi rendszer változásai – a globalizáció, a nemzetközi jog fejlődése vagy a különböző intézmények erősödése – nem csak csökkentették a kicsik és nagyok közötti hatalmi különbségeket, de több esetben előnybe hozták a kisállamokat.

 

A különböző szervezetek központjait gyakran kisebb országokba helyezik el; a multilaterális döntéshozásban sokszor vétójoggal rendelkeznek; a nemzetközi jog vagy egy másik nagyhatalom védőhálójában sokkal többet tudnak oktatásra vagy a pénzügyi szektor fejlesztésére fordítani; többen elfogadják őket közvetítőnek, de vélt ártatlanságuk miatt a nemzetközi közvélemény befolyásolásában is ügyesebbek, mint a nagyobbak. Svájc, Szingapúr, a skandináv országok, Katar vagy éppen az Egyesült Arab Emírségek hatalmas tőkét tudtak kovácsolni ezekből a lehetőségekből, felvállalva és felhasználva kis méretüket saját imázsuk erősítésére és befolyásuk növelésére.

 

Ezek a lehetőségek Magyarország számára is rendelkezésre állnak. Ha szembenézünk a történelmi feszültségeinkkel, és nem menekülünk sem az önfeladásba, sem a saját hatalmunk bizonygatásába, akkor fel tudunk építeni egy olyan külpolitikai identitást, amely nemcsak erősítheti nemzeti büszkeségünket, de a külföld számára is értelmezhető és hasznos partnerekké tesz minket.

 

Ne sírjunk azon, hogy függünk a német vagy orosz gazdaságtól, hanem találjuk ki, hogy ők mennyire függnek tőlünk, és hogyan tudjuk felhasználni ezt a viszonyrendszert. Ne akarjuk egy az egyben nyugat-európaivá válni, hanem tényleg találjuk ki, miért szuper közép-európainak lenni.

 

Ne tagadjuk meg történelmi szerepünket a régióban, mély társadalmi kapcsolatainkat a szomszédos országokban és a Balkánon, hanem használjuk ki és építsünk rá. Nézzük meg, hol tudunk konstruktív, független szerepet betölteni az európai és világpolitikában, és foglaljuk el ezt a szerepet. Közvetítsünk, kereskedjünk, legyünk jóban mindenkivel, és jussunk be azokon az ajtókon, ahol nagyhatalmak nem tudnak bejutni.

 

Persze ennek a folyamatnak jelei már itt-ott láthatóak. A magyar kormányok bele-belekaptak ehhez hasonló kezdeményezésekbe (lásd a Medgyessy-kormány óta folyamatosan felépülő globális szerepvállalásunkat vagy a visegrádi együttműködés erősítését), de ezek a lépések nem váltak koherens egésszé. Tudományos téren Kiss J. László is felvetette ezt a kérdést, a Külügyi és Külgazdasági Intézetben is foglalkozunk a kisállamiság kérdésével, mint ahogy Hettyey András is e keretben értelmezte a magyar-német kapcsolatokat. Ahhoz azonban, hogy kimaxoljuk a kisállamiság jelentette előnyöket, nem elég az intellektuális munka: ahhoz először a baloldalnak túl kell lépnie megalkuváskényszerén és a nyugati nagyhatalmak bálványozásán, a jobboldalnak pedig az olykor görcsös presztízspolitikán.

 

A kérdés azért is különösen fontos, mert a nemzetközi rend átalakulóban van. Az Egyesült Államok képzelt vagy valós hegemóniájának vége van, de intézményei kerete megmarad, viszont azokon belül láthatóan egy többpólusú, új globális és regionális nagyhatalmak felemelkedésével és versengésével járó légkör kezd kialakulni. Ez a helyzet ugyan számos új biztonsági kihívással fog járni, de a mozgásterünket is megnövelheti, ha ügyesen sakkozunk a nagyhatalmak között.

 

Senki nem fogja megmondani, hogy milyen szerepet vegyünk fel, nekünk kell azt kitalálni és nem frusztrációkból politizálni. Ezt diktálja a magyar érdek.

 

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója. Olvass még Szalai Mátétól az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ahhoz, hogy ezt el tudják dönteni, először átláthatóvá kéne a tenni a Diákváros területére tervezett kínai egyetemmel kapcsolatos kormányzati döntéseket.

Hogy pontosan mit fog tartalmazni a törvényjavaslat, amit a Fidesz-KDNP bizonyára nem fog elfogadni, nem tudni.

Ezzel véget ér az orosz erődemonstráció, aminek a pontos célja nem ismert, és enyhülhet a hetek óta tartó feszültség a két ország között.

Szerdán vették az első szállítmányt a szintetikus antitestet tartalmazó gyógyszerből. A kórházak kérhetik, elmondjuk, mi ez.

Miután az AstraZeneca a szerződésben vállalt vakcinamennyiségnek csak a harmadát tudta leszállítani az EU felé, úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság jogi úton kötelezné a gyógyszergyátó céget a szerződésben vállalt vakcinamennyiség leszállítására.

Újlipótváros vendéglátósai közül van, aki már az órákat számolja a terasznyitásig, és nem győzi kivárni, hogy megérkezzenek az első vendégek. Fotóriport!

Nem lesz helye Magyarországon „az orosz kémbanknak”, és leállítják Paks2-t – mondta a Momentum elnöke. Az itthoni szabad politizálásért is kiálltak Fekete-Győrék, majd szabadon összegraffitizték a Külügyminisztérium bejáratát.

A hét kérdése

A brit ellenzék vezetőjét személyesen egy bathi kocsma tulaja dobta ki, amiért pártolta a hosszan eltartó járványügyi lezárásokat. Magyarországon ki ne ihasson, ha lesz nyitás?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás