+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2020. augusztus 22. szombat, 07:57
Idén ünnepli századik évfordulóját a Salzburgi Ünnepi Játékok, Európa egyik legrangosabb zenei fesztiválja. 1920-ban, a kicsire zsugorodott Ausztriában főleg zsidó hátterű értelmiségiek azért gondoltak Salzburgra, a barokk városra mint egy új zenei fesztivál kulisszájára, hogy ezzel fejezzék ki a katolikus Ausztria különállását – főleg a protestáns németséggel szemben.

Miután Ausztria elvesztette az 1919-es Saint-Germain-i béketárgyalásokon birodalma nagy részét, nagyobb gondban volt még a másik utódállamnál, a szintén összezsugorodott Magyarországnál is. A kis Ausztriának – amely magát először Német-Ausztriának nevezte, de ezt a nevet a békeszerződés megtiltotta –

 

nem csupán a területveszteséggel együttjáró gazdasági veszteségekkel, de identitásválsággal is meg kellett küzdenie.

 

(A Monarchia utáni Ausztria identitásproblémáiról itt írtunk már.) Ausztria, ahogy Clemenceau állítólag mondta, nem volt más, „mint ami maradt”. Noha a mondat így nem hangzott el sohasem, jól visszaadja a helyzetet: Ausztria azon németnyelvű területekből állt (kivéve a Csehszlovákiához került szudétanémet vidékeket), amelyek – éppen mert németnyelvűek voltak – nem csatlakoztak egyik újonnan létrejött államhoz sem. De mivel ezen maradéknak az identitása már nem épülhetett az egykori Habsburg-birodalmi eszmére – a birodalommal együtt a Habsburg-család is eltűnt az osztrák politikából, az ország köztársaság lett –, a németnyelvűség alapján adódott volna a logikus lépés: csatlakozik tartományként a Német Birodalomhoz, azaz a weimari köztársasághoz.

 

Noha az összes politikai oldal – az aprócska monarchisták és kommunisták kivételével – ezt akarta, a győztes hatalmak megtiltották ezt, mert nem akarták a háborúban szintén vesztes Németországot területgyarapodással segíteni. Ausztria ekként nem csupan az volt, „ami maradt”, de az ország is lett, „amit senki sem akart” – főleg nem a lakói. Tirol önállósodni készült, a legnyugatibb Vorarlberg Svájchoz akart csatlakozni (ennek előzményeiről és a mai napig helyben fel-fellángoló gondolatról itt írtunk részletesebben), felmerültek tervek arra, hogy Bécs egyfajta nemzetközi városként legyen független – azaz az új Osztrák Köztársaságnak tényleg szembe kellett néznie a kérdéssel, hogy mi végre is van a világon.

 

Barokk eszmeiség

 

Mi az, ami Ausztriát mégis megkülönbözteti a nagy német testvértől? Értelemszerűen azon történelme, amit a németekkel ellentétben a Habsburg-dinasztia és a katolicizmus formált. Ha e két jelenséget egy szóval kéne leírni, azt lehetne mondani:

 

Ausztria egy barokk ország a németekkel ellentétben.

 

E téren csak Bajorországgal állítható párhuzamba, de nem véletlen, hogy a bajorok 1871-ben csak vonakodva léptek be a Német Császárságba, de még 1949-ben se írták alá hivatalosan a német alaptörvényt (csak annyit mondtak: ha a többi tartomány aláírja, akkor hajlandóak kötelezőnek elismerni magukra nézve).

 

Mivel a nyelvi különbség a dialektustól eltekintve nem jelentős a németekkel – noha Alfred Polgár bécsi író szellemes mondata volt, hogy „az egyetlen, ami elválaszt minket a németektől, az a közös nyelv” –, főleg

 

esztétikailag lehetett kifejezni a barokk, katolikus, jókedélyű, az élet örömeit a gondolkodás terheinél fontosabbra tartó „osztrákságot” a merev, hűvös, filozofikus, komoly németséggel szemben.

 

Ahogy Moritz Csáky, a legismertebb élő osztrák történész (Csáky Albin, egykori magyar kultuszminiszter leszármazottja) írta: az operett az, ami Ausztria identitását adja. Egyrészről az operett kedélyessége, másrészről közép-európai vegyessége, elvégre az operettben magyar, olasz, szláv, zsidó (zenei) motívumok vegyülnek.

 

Nem véletlen, hogy az ötlet, miszerint a független Ausztria is zeneiségével fejezze ki sajátosságát, azon Hugo von Hofmannsthaltól származott, aki írói munkássága mellett többek között Richard Strauß – szintén monarchikus hangulatú – operáinak librettóit is írta.

 

Bayreuth ellenében

 

Még tartott az első világháború, amikor Salzburgban, azaz Mozart városában, Max Reinhardt, a kor író- és színházfejedelme Hofmannsthallal közösen arra gondolt: kéne „az oszrák-bajor törzs” számára is egy olyan esemény, mint a bayreuthi Wagner-napok, ahol az északnémetséggel szemben lehetne „egy sokkal összetettebb és magasabbrendű centrumot” kiépíteni: azaz a katolikus és barokk Ausztriát a poroszok ellenpontjaként – ha nem is politikailag vagy katonailag – legalább kulturálisan megerősíteni, hangsúlyozni.

 

Mint megannyi, a Habsburg-eszme iránt elkötelezett, azaz a Monarchia végével „hazátlanná” vlló zsidó hátterű értelmiséginek, a már katolikusként született, de vallásosságával is osztrákságát a németséggel szemben hangsúlyozni kívánó Hofmannsthal Mozart városába – mint ideális barokk kulisszába – álmodott meg egy nyári kulturális fesztivált.

 

A ZSIDÓ SZÁRMAZÁSÚ HUGO VON HOFMANNSTHAL MÉLY KATOLICIZMUSBA MENEKÜLT A MONARCHIA MEGSZŰNÉSE FELETTI BÁNATÁBAN. FOTÓ: ISMERETLEN SZERZŐ / FLICKR

 

Reinhardt ötlete az volt, hogy a salzburgi Dóm tér váljék szímházzá, az ünnepi játékokat pedig itt nyissa meg egy középkori katolikus misztériumjáték, amelyben

 

Jedermann (Bárki) áll a középpontban: az anyagi és testi megkísértések után a főszereplő megtér a katolicizmusba.

 

Ausztria mint szépség

 

Hofmannsthal vállalta, hogy a középkori misztériumjátékot újraírja – a nyelvezet modern lett, de a tartalom mélyen katolikus (egyesek szerint egyenesen reakciós): a világ és az egyén kételkedéseire csak a katolicizmus adhat megoldást. Jedermannt, aki – amint a neve is mutatja – bárki lehet, az ördög el akarja vinni, pénzt, hatalmat, szexualitást ígér neki, de ő az utolsó percekben mégis a hit felé fordul, és megtér a katolicizmus szerinti istenhez.

 

Hofmanstahltól nem volt idegen ez a szemlélet. A drámáját már 1911-ben bemutatták Berlinben, de igazán jelentőségre az identitását kereső, háború utáni Ausztria Mozart-városában, Salzburgban tett szert.

 

Hofmanstahl elkötelezett monarchista volt, aki keményen elutasította a protestantizmust és a kommunizmust.

 

A huszas években szimpatizált Mussolini fasizmusával, és azt szerette volna, ha Ausztria is egyfajta klerikálfasiszta irányt vesz – erre azonban csak 1933 és 1938 között kerülhetett sor, amikor a keresztényszociálisok (több egykori baloldali értelmiségi, mint Karl Kraus vagy Franz Werfel támogatását is a hátuk mögött tudva) a parlamentarizmus felszámolásával akarták Ausztriát a hitleri Németországgal szemben megvédelmezni.

 

Max Reinhardt, aki maga is nehezen dolgozta fel a katolikus Habsburg-dinasztia több, mint félezer éves uralmának végét, kiadta a jelszót: Ausztriának „barokk kultúrnemzetként” kell visszahódítania a szellemi vezető szerepet Közép-Európában – éppen a német birodalmi törekvésekkel szemben.

 

Reinhardt „boldog népkeveredésként” gondolt vissza a Habsburg-időkre. „Szépség, szellem, boldogság” – adta ki a jelszót,

 

amely megkülönböztetné azon osztrák lelket, amelyben a Habsburg-múlt továbbélne, a poroszos, protestáns némettől. Salzburg mint barokk városka, a Dóm tér mint az osztrák katolicizmus egyik fontos tere, Mozart mint a zeneiség – mindez együtt adta ki azt a koncepciót, amire a Salzburgi Ünnepi Játékok épültek.

 

A Salzburgi Ünnepi Játékok lényegét Michael P. Steinberg amerikai történész még 1990-ben megjelent kiváló monográfiájában úgy írta le: ez fejezte ki az eszmét, miszerint Ausztria a történelem színháza. A Habsburgok eltűnésével a barokk kultúrához való visszanyúlás tette lehetővé az osztrák színpadiasság megörzését – és ez Steinberg szerint egyértelműen az osztrák nemzettudat kialakulását, erősen németellenes alapokon, tette lehetővé.

 

Augusztus 22-én van a százéves jubileum

 

Ennek szellemében nyílt meg a fesztivál 1920 nyarán:

 

1920. augusztus 22-én a salzburgi Dóm téren bemutatták Hofmanstahl misztériumjátékát.

 

A darab azóta – a katolicizmussal szemben tartózkodó náci megszállás éveinek kivételével – minden évben az ünnepi játékok nyitánya, a németnyelvű színjátszás egyik legnagyobb megtiszteltetése a főszerep, Jedermann alakítása. A darabot Reinhardt rendezte 1936-ig minden évben (a második világháború után felesége vette át évekre a rendezést), az ünnepi játékok többi zenei programjáért pedig Richard Strauß volt felelős. Ő is azon értelmiségiek egyike, akik a kultúrában akarták továbbmenteni – erősen nosztalgikusan felszépítve – a Habsburg-múltat, erről tanúskodik például a Rózsalovag operája.

 

1922-től vált teljessé a program, amikor már nemcsak a Dóm tér, de a város más pontja is fesztiválhelyszínné alakult: egyszerre több koncert is zajlott, Strauss- és Mozart-operákat mutattak be.

 

2017 óta Michael Sturminder rendezi a Jedermannt,

 

a főszerepet azóta Tobias Moretti játssza

 

(a magyarok talán őt leginkább a Rex felügyelőből ismerhetik, de komoly színházi múlt is áll mögötte). Sturminder a Jedermannt megpróbálja az eredeti katolikus-középkorias szellemiségtől és az ennek megfelelő színpadi képtől „megtisztítani”, a halált félő, a kísértésekben botladozó Jedermann immáron nem a katolikus istenkeresést, hanem a modern ember kétségeit fejezné ki.

 

KÉSZÜL A SZÍNPAD A SALZBURGI DÓM ELŐTT A JEDERMANN IDEI BEMUTATÓJÁRA. FOTÓ: SFS / FB

 

Handke-premier

 

Az idei százéves évfordulót a kínai koronavírus miatti járvány következtében majdnem le kellett volna mondani – de végül sor kerülhetett rá. Az augusztus 22-i ünnepi Jedermann- bemutató mellett az idei fesztivál egyik fénypontja, hogy a Milošević-pártisága miatt sokat bírált, Nobel-díjas osztrák író,

 

Peter Handke új darabbal jelentkezett: a Zdenek Adameccel.

 

A darabbal Handke azon cseh egyetemistának, Zdenek Adamecnek akar emléket állítani, aki 2003-ban a prágai Vencel téren felgyújtotta magát és életét is vesztette – azon „demokratikus rendszer áldozataként, amelyben nem az emberek, hanem a pénz és a hatalom dönt”, amint búcsúlevelében írta. Ezzel Jan Palach példáját akarta megismételni, csak míg Palach 1969-ben a kommunizmus, a szovjet megszállás,

 

Adamec 2003-ban a kapitalizmus ellen akart tiltakozni.

 

Handke darabja azt a kérdést feszegeti, hogy esetleg tényleg csak az öngyilkosság az egyetlen kiút-e a világ igazságtalanságaiból – olyan kérdés ez, amelyet az író édesanyja tényleges öngyilkossága kapcsán a Vágytalan boldogtalanságban már megörökített.

 

Azon túl, hogy a Handke-bemutató ellen lesz bosnyák ellentüntetés az író szerbpártisága miatt, a téma mégiscsak illik a Salzburgi Ünnepi Játékokhoz: 1929-ben Hoffmansthal szívinfarktusban halt meg, amikor éppen az öngyilkos fiának temetésére készült. A boldogtalanság a két másik alapítót is végigkísérte: Max Reinhardt a nácik elől amerikai emigrációba ment, és ott hunyt el; Richard Strauss eközben a náci rezsimmel volt kénytelen kiegyezni, és azokat szolgálta műveiben.

 

NYITÓKÉP: Jedermann-bemutató Salzburgban 1920-ban / Foto Ellinger, Wikipedia

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ahhoz, hogy ezt el tudják dönteni, először átláthatóvá kéne a tenni a Diákváros területére tervezett kínai egyetemmel kapcsolatos kormányzati döntéseket.

Hogy pontosan mit fog tartalmazni a törvényjavaslat, amit a Fidesz-KDNP bizonyára nem fog elfogadni, nem tudni.

Ezzel véget ér az orosz erődemonstráció, aminek a pontos célja nem ismert, és enyhülhet a hetek óta tartó feszültség a két ország között.

Szerdán vették az első szállítmányt a szintetikus antitestet tartalmazó gyógyszerből. A kórházak kérhetik, elmondjuk, mi ez.

Miután az AstraZeneca a szerződésben vállalt vakcinamennyiségnek csak a harmadát tudta leszállítani az EU felé, úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság jogi úton kötelezné a gyógyszergyátó céget a szerződésben vállalt vakcinamennyiség leszállítására.

Újlipótváros vendéglátósai közül van, aki már az órákat számolja a terasznyitásig, és nem győzi kivárni, hogy megérkezzenek az első vendégek. Fotóriport!

Nem lesz helye Magyarországon „az orosz kémbanknak”, és leállítják Paks2-t – mondta a Momentum elnöke. Az itthoni szabad politizálásért is kiálltak Fekete-Győrék, majd szabadon összegraffitizték a Külügyminisztérium bejáratát.

A hét kérdése

A brit ellenzék vezetőjét személyesen egy bathi kocsma tulaja dobta ki, amiért pártolta a hosszan eltartó járványügyi lezárásokat. Magyarországon ki ne ihasson, ha lesz nyitás?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás