Vastapsot kapott az igazgató, aki a járvány alatt sem engedte lefújni a Salzburgi Ünnepi Játékokat

Szerző: Techet Péter
2021.07.26. 08:30

Tavaly ünnepelte századik születésnapját az a Salzburgi Ünnepi Játékok, amelyet egykoron nagyrészt zsidó értelmiségiek találtak ki, hogy megalapozhassák a katolikus Ausztriát – a német túlhatalommal szemben. A tavalyi évforduló visszafogottra sikerült a járvány miatt, de lefújni akkor sem engedte a fesztivál igazgatója. Idén sok tekintetben a tavalyi ünneplést hozzák be – vastapssal a járvány ellenére megtartott programért. A nyitóbeszédet Julian Nida-Rümelin müncheni filozófus tartotta. Miért követelt több bátorságot? És mennyire bátor az idei program?

Vastapsot kapott az igazgató, aki a járvány alatt sem engedte lefújni a Salzburgi Ünnepi Játékokat

A Salzburgi Ünnepi Játékok a modern Ausztria kulturális életének fénypontját jelentik 1920 óta – pár évnyi kihagyással – minden nyáron. De nem csak egy gazdag zenei fesztiválról van szó Mozart szülővárosában, ahol maga a város – a salzburgi Dóm tér – változik évről évre egy hatalmas színpaddá.

A Salzburgi Ünnepi Játékoknak ugyanis kezdettől erős politikai üzenetük volt.

1920-ban többek között a zsidó származású, katolizált Hugo von Hofmannsthal író azért álmodta meg, hogy új értelmet adjon az első világháború után – Magyarországhoz hasonlóan – megcsonkított kis Ausztriának. 

Salzburgi Ünnepi Játékok mint a kis Ausztria identitáskeresése

Ám miközben Magyarország 1920-ban a trianoni békeszerződéssel majd félezer év után saját szuverenitását és nemzetállamiságát nyerte vissza, Ausztria számára a Habsburg Birodalom vége egy valódi identitásválságot jelentett – az egyébkénti súlyos gazdasági helyzet és pártpolitikai megosztottság mellett.

Mire fel maradjanak az egykori Habsburg Birodalom németnyelvű, alpesi koronatartományai függetlenek, azaz alkossanak egy új kis köztársaságot, amikor az osztrák különállás értelmét a Habsburgok történelme és a Habsburgok soknemzetiségű birodalma által formált sajátos – a némettől jelentősen eltérő – kultúrája jelentette?

Ennek végével azonban ott maradt a tényleg soknemzetiségű – akkoriban még majdnem negyedrészt csehnyelvű és a zsidó bevándorlás miatt jelentős ortodox zsidó kisebbséggel is rendelkező – kétmilliós császárváros Bécs a többségében majdnem teljesen homogén katolikus és német tartományokkal. (1920-ban még nem csatlakozott hivatalosan Burgenland az Osztrák Köztársasághoz, az országban kisebbségek így Bécsen kívül csak Karintiában a szlovénok révén voltak jelen.)

Voltak olyan tartományok, amelyek egyszerűen önállósodtak volna (Tirol például), a legnyugatibb Vorarlberg Svájchoz akart csatlakozni (de a helvét konföderáció nem kért belőlük) – ám a legelterjedtebb nézet a Német Birodalommal való egyesülés volt. Az Anschluß gondolata az 1920-as években még minden pártban domináns vot: klerikálisok, liberálisok és szociáldemokraták egyaránt akarták. Hans Kelsen, az osztrák alkotmányt kidolgozó neves balliberális jogász is egy olyan alkotmányt akart kezdetben, amivel majd Ausztria könnyedén csatlakozhat Németországhoz.

Erre azonban 1919-ben, a Saint-Germain-i békében nemet mondtak a győztes nagyhatalmak. Ausztriának tehát – elveszítve a Habsburg Monarchia végével értelmét – önállónak kellett maradnia. Az aprócska monarchistákon, majd aztán a szintén apró osztrák sztálinistákon kívül senki nem akarta Ausztriában az ország önállóságát.

A szellemi kihivás tehát az volt, hogy ha mégis függetlenek maradnak, mire is alapozhatnának egy osztrák identitást?

Eric Voegelin, később az USA-ban nagy hírre szert tett bécsi politikafilozófus panaszolta fel már az 1920-as években, hogy nincs osztrák nemzet – azt vagy megteremteni kell tehát, vagy beolvadni a német nemzetbe.

Az utóbbi opció csak onnantól vált elutasítottá, hogy Németországban az osztrák Adolf Hitler személyében valóban megfogalmazódott az agresszív Anschluß politikája. Az 1930-as évek elejétől ezért leginkább a klerikális erők – 1934-től aztán egy autoriter úton –

akarták megteremteni az önálló osztrák nemzetet, amely katolicizmusa, muzikalitása, kedvessége és Habsburg-történelme okán különbözne a némettől.

1934. július 25-én – azaz 87 éve – ölték meg a nácik azon osztrák klerikális kancellárt – azaz Engelbert Dollfußt –, aki leginkább képviselte ezt az utat. Az őt követő Kurt Schuschniggnak is csak azonban 4 évvel sikerült kitolnia a német megszállást.

A gondolat, hogy Ausztriának a németekkel szemben kell magát még kisállami mivoltában is újrafogalmaznia, a kulturális színtéren 1920-ban jelent meg – a Salzburgi Ünnepi Játékok színpadán és programján.

Amint a tavalyi 100 éves jubileum kapcsán az Azonnali bemutatta: a gondolat, hogy a bayreuthi Wagner-kultusszal (mintegy magával a protestáns németséggel szemben) szükség van egy katolikus fesztiválra, a kor neves színházi emberétől, Max Reinhardt-tól és a már említett Hugo von Hofmannsthaltól származik. Már az első világháború alatt megfogalmazódott a terv:

a mélyen katolikus Mozart-város, a barokk Salzburg lehetne ennek a legideálisabb terepe – Wagnernek és Bayreuthnek az igazi ellenpontja.

1920 óta a nyitódarab mindig a Jedermann (Bárki), amely

egy középkori misztériumjátékon alapszik, a megkísértésekbe kerülő emberről – azaz bárkiről – szól, aki noha alámerül a bűnökben és a hedonizmusban, de végül visszatér a katolikus hitéhez.

A darabot a zsidó származású Hugo von Hofmannsthal adaptálta a modern korba – de a lényegi, középkori és vallási mondanivaló megmaradt. Egyben persze nyert egy politikai üzenetet is: ahogy Jedermann (Bárki), úgy Ausztriának is, ha meg akar maradni, katolicizmusához kell visszatérnie, elvégre ez lehet a birodalmi lét után az egyetlen indok arra, miért ne csatlakozzék a protestáns dominanciájú Német Birodalomhoz. Max Reinhardt pedig

imígyen határozta meg az osztrák karaktert és lelket – amit a katolicizmus és a barokk volt hivatott kifejezni –: „Szépség, szellem, boldogság.”

A darabot 1920. augusztus 22-én mutatták be a salzburgi Dóm téren – azóta is mindig ezen barokk kulissza adja az előadás varázsát és terét, bár idén a színházban tartották a bemutatót.

A járvány ellenére, csak azért is!

A kínai koronavírus-járvány miatt azonban a tavalyi centenárium majdnem veszélybe sodródott, elvégre az érvényben lévő szabályok szerint nem lehetett volna ekkora kulturális fesztivált tartani. A fesztivál vezetése nem engedett azonban, mindenképpen meg akarták azt tartani. Markus Hinterhäuser, a salzburgi Festspielhaus intendánsa szerint visszamenőlegesen is jó döntés volt, hogy nem hagyták magukat megijeszteni. Elvégre a barokk életszeretettel is jobban összefér az ünneplés, mint az óvatoskodás.

Hogy jó döntés született tavaly, mutatja:

a most vasárnapi megnyitón felállva vastapsolták meg a résztvevők Helga Rabl-Stadlert, aki az Ünnepi Játékok igazgatójaként a legvehemensebben állt ki tavaly is a rendezés mellett. Alexander Van der Bellen, Ausztria zöld államfője pedig megnyitó beszédében mondott köszönetet a bátor döntésért,

hogy nem mondták le a járvány ellenére se a centenáriumot.

Helga Rabl-Stadler már tavaly is kiállt azért, hogy járvány ide, járvány oda, az Ünnepi Játékokat nem szabad lemondani.

Helga Rabl-Stadler már tavaly is kiállt azért, hogy járvány ide, járvány oda, az Ünnepi Játékokat nem szabad lemondani.

Fotó: Fotó: Salzburger Festspiele / Facebook

Olyan hangok, hogy esetleg idén mégsem kellene megrendezni, megint voltak, de ezeket a fesztivál vezetése ismét lesöpörte az asztalról. Noha előzetesen kiderült, hogy a Jedermann idei bemutatójának egyik látogatója kínai koronavírusos volt (a darabot még a megnyító előtt bemutatták) – de ez sem vezetett lemondáshoz, hanem előírták gyorsan, hogy minden programon szájmaszkkal lehet csak résztvenni.

Azaz vasárnap ünnepélyesen megkezdődött a 101. fesztivál, amelynek egyik díszvendége Zuzana Čaputová, balliberális szlovák államfő volt. De jelen volt többek között Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is.

A demokrácia csak liberális lehet, mert ott nem nyomja el a többség az egyént

Az ünnepi beszédet pedig azon Julian Nida-Rümelin, müncheni filozófus, egykori szociáldemokrata német kulturális államminiszter tartotta, aki a járvány kezdete óta többször is bírálta a szerinte túlságos szigort, és a szabadság, a felelősség, az emberi méltóság fontosságát hangsúlyozta a lockdown ellenében. (Nyitóbeszéde itt nézhető újra.)

Nida-Rümelin ünnepi nyitóbeszédében is arról beszélt, hogy

eltűntek a pozitív víziók, álmok – azaz maguk az utópiák – a politikából, és helyüket a félelem vezérelte apokaliptikus képek váltották fel.

Miközben maga is elismerte, hogy akár a klímaváltozás, akár még egy atomháború veszélye is reális jövőképek, nem lehet politikát csak a félelemre alapozni. Mert miközben az egyik oldal – a szabad, nyitott társadalom hívei – emiatt folyamatosan hátrálnak, visszahúzódnak, félnek, a nyílt társadalom ellenfelei mindig akkor érzik magukat nyeregben, ha a félelemre alapozhatnak.

A liberális demokráciát – márpedig a filozófus szerint a demokrácia más, mint liberális, nem lehet –

nem lehet félelemmel védeni, mert éppen azon szabadságainkat adnánk fel emiatt, amelyekért érdemes és jobb egy liberális társadalomban élni.

A demokrácia azért csak liberális lehet, mert különben a többség diktatúrájává válik.

Az egyéni felelősség nem bontakozhat ott ki, ahol a többség elnyomja az egyént. Nida-Rümelin bírálta a nacionalizmust és a nemzetállami gondolkodást is,

mert a ma kihívásaira nem lehet nemzetállami keretekben választ adni – és az egyének se egyetlen nemzethez kötődnek.

Julian Nida-Rümmelin müncheni filozófus nyitóbeszédében bírálta, hogy a liberális demokrácia hívei folyamatosan félnek, és nem mernek egy új utópiát bátran felvállalni.

Julian Nida-Rümmelin müncheni filozófus nyitóbeszédében bírálta, hogy a liberális demokrácia hívei folyamatosan félnek, és nem mernek egy új utópiát bátran felvállalni.

Fotó: Fotó: Salzburger Festspiele / Facebook

Nida-Rümelin ezért beszédében több utópiát, több bátorságot, víziót – egy szabad, kozmopolita Európa melletti kiállást – szorgalmazott, ami nemcsak az antiliberális erőkkel, de a főleg a lockdown idején a túlzott félelemmel operáló liberális körökkel szembeni kritika is volt. Nida-Rümelin szerint

a liberális demokrácia erőssége sohasem a félő polgár, aki egy erős államtól remél megmentést, hanem azon szabadság, amely persze veszélyekkel is jár, de amely nélkül nincs se közösségi szabadság, se egyéni felelősségvállalás.

Nida-Rümelin ezért több utópiát – konkrétan: több Platónt – akarna. A filozófus emlékeztett rá, hogy nem felülről kell várni a változást: „A választó a felelős, az istenek felelőtlenek.” Az új – ahogy nevezte – „pragmatikus utópizmus” középpontjában az emberi méltóságnak kellene állnia. Az, hogy egyáltalán ilyen van, és érinthetetlen – még egy járvány idején is –, nem magától értedődik, nem is természetes, hanem az európai eszmetörténetben sokszor véres harcok, forradalmak által lett elfogadtatva.

Jedermann, Jedefrau

Tavalyig éveken át Tobias Moretti játszotta a főszerepet a Jedermannban (a színészt a magyar közönség a Rex felügyelőből is ismerheti), idén azonban a főszerepet már a német Lars Eidinger alakította. Michael Sturminger rendező azt mondta, hogy

a darabot – amelynek neve hímnemű – ki akarja szabadítani a patriarchális gondolkodásból, ekként Jedermann idén már sokkal nőiesebb lett, mint korábban.

Az eredeti darabban is a bűnök többek között a szexualitáshoz kapcsolódtak erőteljesen, a mostani rendezésben Jedermann azonban egyben a toxikus maszkulitást akarja levetni, amikor is elfordul halálában addigi életétől.

A darabot már július 17-én bemutatták – pusztán a rossz idő miatt nem a Dóm téren, hanem a salzburgi Festspielhausban. Noha Sturminger 2017 óta rendezi, idén – nem pusztán az új szereplők miatt – jelentősen átértelmezte az eddigi Jedermann-adaptációkat. Egyszerre volt konzervatívabb – ugyanis egy korábbi Hofmannsthal-verzió képezte az alapot – és progresszív, ugyanis

a hedonizmus maszkulitinásként, az elfordulás – ami a katolicizmushoz fordulás lenne – pedig ennek halálaként jelenik meg.

Zeneileg is egyszerre jelent meg a barokk és a posztmodern.

Az idei Jedermannt a berlini Lars Eidinger (jobboldalt) alakítja, a női szerepet pedig az osztrák Verena Altenberger (baloldalt).

Az idei Jedermannt a berlini Lars Eidinger (jobboldalt) alakítja, a női szerepet pedig az osztrák Verena Altenberger (baloldalt).

Fotó: Fotó: Salzburger Festspiele / Facebook

Eidinger alakításában Jedermannként a magában elbizonytalanodó férfi jelenik meg: izmos test, a férfiasságot hangúlyozó kosztüm, de közben nőies mozdulatok, nőktől való megaláztatások – a Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikája szerint egy anyámasszonykatonája igazából az idei Jedermann, aki szabadulni akar valamennyi énjétől (a megjátszott férfiasságától és tényleges gyengeségétől). Lars Eidlingerrel szemben a nőt – akit Jedermann meghódítani akar, de aki különösen a mostani rendezésben legyőzi a férfit – az osztrák Verena Altenberger alakította.

A nemi szerepek keveredése abban is megjelent, hogy Jedermannak hosszú haja van, míg Altenberger rövid hajjal játszatta a női szerepet.

Az idei programban a Jedermann mellett többek között Mozart Don Giovannija és Così fan tutte-ja, Richard Strauss Elektrája szerepel, de egy modern opera is van: az olasz Luigi Nono Intoleranza 1960 alkotása, amely nem csak zeneileg – elvégre az Arnold Schönberg-féle hagyományt követi –, de különösen erősen politikai témaválasztásában lehet akár kihívás az inkább konzervatívabb közönségnek.

NYITÓKÉP: Idei Jedermann-rendezés / Salzburger Festspiele, FB

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek