Mi értelme Ausztriának a monarchia után?

Idén ősszel ünnepli Ausztria száz éves köztársaságát. De van-e értelme Ausztriának, ha csak a köztársaságot látjuk? Ausztria ma is több, mint egyetlen nemzet köztársasága – ez pedig inkább érthető a Habsburgok, mint a köztársaság felől. Hogy ma is van Ausztriánk, sokkal inkább köszönhetjük a habsburgistáknak. És a kommunistáknak.

„Der Weg der neueren Bildung geht /
Von Humanität / Durch Nationalität / Zur Bestialität.”
(Franz Grillparzer, 1849)

Száz éve e napokban jött létre az Osztrák Köztársaság, amely akkor még Német-Ausztriának, Deutschösterreichnak nevezte magát. Liberálisok, szocdemek és katolikusok számára ugyanis egyértelmű volt, hogy ami maradt a monarchiából – ahogy Clemenceau mondta: „ce qui reste, c´est l´Autriche“ –, az a német nemzet része, így a többi némettel törekszik egy államba.

1918. november 3-án véget ért már az az Ausztria, amit a Habsburgok birodalma formált évszázadokon át. Franz Theodor Csokor, osztrák író 1936-ban vitte színre e napot. Dr. Grün, a zsidó orvos, nem tudván a karintiai fronton, milyen földet is szórjon egy halottra, miután társai lengyel, magyar, olasz vagy cseh földet szórtak, Csokor darabjában végül „Erde aus Österreich“ felkiáltással „osztrák földet“ – egy akkor már nem létező államét – szórva temet. Csokor 1936-ban nem csak a monarchiát, de a Kis-Ausztriát is temette, amelynek identitását végül már csak a dolfussista kvázi-klerikálfasiszták, a katolikus legitimisták, a sztálinhű kommunisták vagy a bécsi zsidó hitközség tagjai védték.

Mi is ez az Ausztria, amelynek földjét szórta Dr. Grün?

Zsidóként nem maradt más hazája, mint az eltűnt, katolikus monarchia. Erről szól ez az esszé.

Az osztrákok németségét leginkább az ún. nagynémetek, a nemzeti liberálisok (későbbi nemzeti szocialisták) hirdették. De a szociáldemokrácia is – miután Otto Bauer művein keresztül belátta a nemzetiségi kérdés döntő és társadalomszervező erejét, és feladta Karl Renner álmát, utópiáját a multikulturális, nemzetek feletti államról, noha Renner azt még 1916-ban is a jövő ígéretének tartotta – a Német Birodalomhoz való csatlakozást jelölte meg célként. Az osztrák identitás mellett leginkább a keresztényszociálisok álltak ki: katolicizmusuk miatt félve és szkepszissel tekintettek az inkább protestáns meghatározottságú németek felé. De amikor létrejött a „maradékból“ az, amit ma Ausztriának ismerünk,

Deutschösterreich – egy értelmét vesztett állam

Hogy ez nem történt meg, az nem Ausztria akarata, hanem az első világháborúban győztes hatalmaké volt, akik eleve megtiltották a kis alpesi országnak az Anschlußt, azaz a Német Birodalomhoz való csatlakozást.

Deutschösterreichból Österreich lett. Egy ország, amely nemzeti értelemben értelmét vesztette a katolikus és nemzetek feletti osztrák császárság és a Habsburgok uralma végével.

Amikor František Palacký osztrák-cseh (ausztroszlavista) politikus 1848-ban azzal utasítja el a részvételt a frankfurti, német parlamenten, hogy „ha nem lenne Ausztria, az emberiség érdekében ki kéne találni“, értelemszerűen nem csupán azon alapvetően németnyelvű alpesi tartományokat és népeket értette, amelyek 1918 után alkották (alkotni kényszerültek) az osztrák köztársaságot.

Josip Jelačić horvát bán, aki a lázadókkal szemben védte a törvényes és igaz rendet, szintén egy eszmét, az emberiség – de legalábbis a közép-európaiak, de talán-talán csak az itteni szlávok – miatt szükséges Ausztriát gondolta. A horvátok nem akartak a magyarok uralma alatt élni, ez különösen megmutatkozott 1867 után, amikortól a magyarok a saját országrészüket, fittyet hányva a nemzetiségi összetételre, saját birodalmukként akarták megszerveni – de mégsem volt komoly támogatottsága a 20. század elejéig a Habsburgok elutasítottságának a horvátok között.

Ausztria: nem egy nemzet, hanem nemzetek otthona

Ausztria egy eszme volt, amelyet képtelenség volt nemzetiségi alapon megfogalmazni. Történelem, vallás, földrajz keveredett benne: a katolikus Habsburgok, egy valóban nemzetek feletti dinasztia több száz éves, történelmileg legitimált uralma a német és az orosz érdekek közötti Köztes-Európában. A saját népeik érdekében fogadta el mind Palacký, mind Jelačić (és sokan mások) az osztrákok, azaz a Habsburgok uralmát.

A 19. században, amikor birodalmak is egyre inkább nemzetállamként kezdték el magukat szervezni (ahogy ezt a magyarok is tették), Ausztria – amelyben egyetlen nemzetnek, népnek se volt alkotmányjogilag biztosított elsőbbsége, hatalma a másik felett, és ahol hiába volt erős a német nyelv szerepe, az uralkodó család és elit semmitől sem tartott jobban, mint a nagynémet nacionalizmustól – a maga dinasztikus legitimásával, katolicizmusával anakronisztikusnak hatott.

amiben a sokszínűséget, a többnyelvűséget nem csak az anakronisztikusnak ható vallás vagy uralkodó iránti tisztelet, de például a jog formális eljárásai tudnak összetartani.

Nem véletlen, hogy az európai jogtudomány legnagyobb alakja, Hans Kelsen ebből az Ausztriából jött: ezért vallotta mindig, hogy nincs a jogtól független állam (mert a monarchiában, annak osztrák felén tényleg a jog tartotta csupán össze a sokszínűséget), és hogy heterogén népek is képesek ugyanazon jog uralma alatt békében élni, államot (jogot) alkotni.

A nemzetekfelettiség egyszerre anakronisztikus és korát megelőző Ausztriája azonban eltűnt 1918-cal. Az első világháború igazi győztese a nacionalizmus: csehek, szlovákok, magyarok, délszlávok megkapták a saját államaikat.

A magyar nemzetállam, amely több száz év után újra szuverén és többségében magyar lehetett, 1918-cal, még pontosabban: a trianoni szerződéssel született meg.

ahonnan a magyaroknak már csak a svábokat és zsidókat kellett kiirtaniuk és kitelepíteniük, hogy elérjék ma is létező, álmaik országát.

Ausztriának nincs értelme a nacionalizmusok korában

Ausztriának mint nemzetek feletti eszmének nem volt esélye egy korban, amikor a nacionalizmus győzött. Ausztriának mint új nemzetállamnak ezért nem volt értelme 1918 után. A Kis-Ausztriában ezért lettek más identitások fontosabbak: a párttagság (amely a Proporzsystemmel a második világháború után is még hosszú ideig meghatározta az egész osztrák állami és társadalmi struktúrát) vagy a regionális kötődések (egy tiroli vagy vorarlbergi akár ma is még mindig csak tiroli és vorarlbergi).

Az 1920 és 1933 közötti osztrák köztársaság mindazonáltal számos tekintetben tudott úttörő lenni: itt jött létre a világ első alkotmánybírósága (a már említett Kelsen közreműködésével), itt teremtette meg a szociáldemokrácia a vörös Béccsel a baloldal máig talán egyedüliként sikeres és megvalósult utópiáját – a vörös Bécs ugyan az európai baloldal talán egyetlen sikeres projektje, de a 20. századi Európa mindenképp legnagyszerűbb vállalkozása.

Az, hogy Bécs többedik alkalommal lesz a világ legélhetőbb városa mostanában, nem csupán a második világháború utáni fejlődéssel, jóléttel függ össze – a struktúrát, ami ezt a jólélet (jól-létet) lehetővé teszi, az ausztromarxisták tették le 1920 és 1934 között.

Ausztria: haza a magasban

Sokan érezték Ausztriában az igényt, hogy ha már nem lehettek németek, magukat eszmeként fogalmazzák újra. Az új osztrák identitásnak az 1920-as évektől fontos része lett a kultúra: Ausztria megcsonkítva se akart (mert nem is tudott) nemzetállam lenni a szó akkori és mai értelmében, hanem nemzetek feletti tartalmakból – vallásból, kultúrából – vezette le saját identitását, egyben küldetését.

Eme eszme a Habsburgok uralmában manifesztálódott leginkább – de továbbélt a kis Ausztriában is.

Hugo von Hofmannstahl, zsidóból katolikussá lett költő a zeneiséget akarta például az osztrák identitás lényegévé tenni. Így fogalmazódott meg Mozart, Beethoven, Mahler vagy a Straußok népének a gondolata – és jött létre többek között a Salzburgi Ünnepi Játékok rendezvény, amely Ausztria kulturális különállását volt hivatott bizonyítani. Az osztrák küldetés a politikát elveszítve, a kulturában oldódott fel.

Hofmannstahl a zeneiséget, a nőiséget, a kedvességet, a lazaságot, a történelmi tudatosságot, az élvezetességet, az ízlésességet, a szépséget, az önirónikusságot, a fennköltséget állította mint osztrák tulajdonságokat a monoton, férfias, kemény, szorgalmas, munkamániás, filozófikus, aszketikus, komoly, szigorú poroszsággal szemben.

Az 1932 utáni ausztrofasizmus (vagy kevéssé balos terminológiával: a rendi állam) lényege arra épült, hogy Ausztria kulturálisan más, mint Németország, ezért politikailag is megvédendő bármiféle egyesüléstől.

Engelbert Dollfuß kancellárként valóban diktatúrát vezetett be – felszámolva a parlamentarizmust és az alkotmánybíráskodást –, de célja elsősorban a hitleri agresszió elkerülése volt. Nem csupán kirekesztésből hangsúlyozta a katolicizmust mint Ausztria lényegét. Ezt olyan zsidó származású, akár addig inkább a baloldalhoz közelállt szerzők, mint Karl Kraus, Robert Musil, Joseph Roth vagy Franz Werfel is belátták. Krausra mégis rárontottak azon szocdemek, akik sem 1918-ban, sem 1938-ban, de 1945-ben sem álltak ki igazán az önálló Ausztria mellett.

Kraus azonban – látva a német folyamatokat – megértette: Ausztriának ismét küldetése van, megmaradnia eszmének a brutalitással szemben. És ha ezt éppen Dollfuß diktatúrája szolgálja – akkor ám legyen, gondolhatta.

Megszületik Ausztria – Ausztrián kívül

Az osztrák identitásban ismét – mint a Habsburgok alatt – találkozott az anakronisztikus és a korát megelőző:

A dolffußi/schuschniggi Ausztria így nyert ismét értelmet: a civilizáció átmentése egy brutális korban. Nem ennek ideológiai megalapozását (a klerikalizmust, az antiparlamentarizmust) és fasiszta kellékeit, hanem közvetlen következményét, gyakorlati hasznát igenelték Dollfuß vagy Schuschnigg zsidó származású hívei. Mondhatni: baloldaliságuk miatt lettek egy jobboldali rezsim hívei.

Másik irányból a monarchisták, katolikusok jutottak hasonló felismerésre. Ernst Florian Winter, habsburgista politikus, aki az ausztrofasizmus idején Bécs alpolgármestere volt, adta ki a jelszót:

Azaz: a német nacionalizmus (és eleve a nacionalizmus) terjedésével szemben egy osztrák monarchistának, katolikusnak is inkább szövetségese a baloldal, de akár még a kommunizmus is, mint az embertelenség. Nem véletlenül esett számos osztrák katolikus az Anschluß után, sokszor elsőként a hitlerizmus áldozatául.

Ausztriát a nagynémet terjeszkedés letörölte a térképről: a nemzeti liberálisok örömujjongtak, a szocdemek belenyugodtak (sőt, Renner üdvözölte is az egyesülést), a katolikusok nagyrésze meg beletörődött. Ausztria már kicsi sem volt a térképen – teljes mértékben az ideák birodalmába lépett át. 1938 után monarchisták, náciellenes katolikusok, zsidó emigránsok és – talán a legfontosabb – kommunisták, sztálinisták kapaszkodtak össze, hogy átmentsék Ausztria eszméjét.

Ausztria: katolikus és kommunista találmány

Az 1930-as években Párizsban többek között egy magyar kommunista – aki a Tanácsköztársaság után Bécsbe, majd onnan Párizsba kényszerült menekülni –, egy bizonyos Háasz Árpád szervezte többedmagával a Szellemi Ausztriáért Ligát, amely az osztrák kultúrát és gondolatot akarta emigrációban védeni a németesítés ellen.

Előadásokat szerveztek, amelyeken a spanyol polgárháborút megjárt osztrák sztálinisták mellett Habsburg-monarchisták, katolikusok is helyet foglaltak. Az egyik előadó a zsidó származású Franz Werfel volt, akinek felesége élete végéig ausztrofasiszta maradt, de az író maga is jóban volt Schuschnigg kancellárral.

Ausztria önállóságát a katolicizmussal lehetett leginkább megindokolni – már 1918 után is egyébként, de az akkor még reakciós tettnek számított. Csak a hitleri birodalom fenyegetésének árnyékában mutatkozott meg: a katolicizmus lehet csak képes megvédeni Ausztriát. Már (a szintén zsidó származású) Hugo von Hofmannstahl protestánsellenes katolicizmusában a németséggel szembeni ellenérzés,

Jörg Haider még az 1990-es években is azt hirdette, hogy Ausztria a monarchista katolikusok és a kommunisták kitalációja. Az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) ma is a német nemzet részének tartja az osztrákságot. Az, hogy 1945 után Ausztria önálló lehetett (maradhatott), és az osztrák (univerzális) eszme ismét formát kaphatott – még ha csak továbbra is a kis Ausztria keretében – valóban a monarchistáknak, a katolikusoknak és a sztálinistáknak köszönhető.

Alfred Klahr, osztrák kommunista – Sztálin felkérésére – 1937-ben tudományosan is levezette, miért nem lehet a német nemzet része Ausztria népe.

Sztálin, aki a nemzetiségi kérdésről 1912-ben Bécsben írta meg a híres könyvét, még úgy vallotta eredetileg, hogy a nemzeti mivolt egyik fontos eleme – a gazdasági alapok mellett – a nyelv. Ebből pedig akár következhetett volna is az Anschluß – bár Alfred Polgártól tudjuk, hogy „az osztrákot és a németet egyetlen dolog választja el: a közös nyelv”.

Mindazonáltal Sztálin belátta a harmincas évekre, hogy Ausztria önállósága az antifasizmus érdeke. Klahr pedig 1937-ben megírta, hogy egy nemzetet nem feltétlenül a nyelvi azonosság, sokkal inkább a gazdasági és kulturális alapok tesznek ki – ezek pedig az osztrákok és a németek között, hiába a közös nyelv, történelmileg egyszerűen eltérően alakultak. Azaz két külön népről, nemzetről van szó.

Ausztria nem a nyelve vagy etnicitása miatt önálló – hanem történelmi fejlődése miatt.

A katolicizmus nemzetek felettisége (sacrificium nationis!) a kommunizmus internacionalizmusával összetalálkozott az osztrák emigrációban. Míg a szocdem emigráció elvetette Ausztriát, még egy osztrák emigránskormányt se akart Renner vagy Friedrich Adler (Adler 1945 után se „tért vissza” Ausztriába), addig

Leopold Figl, az 1945 utáni Ausztria első államfője, az Osztrák Néppárt (ÖVP) egyik alapítója azt mondta hazája kapcsán: „Az osztrák szellem évszázadokon át volt mindenféle imperialista korlátoltság elleni védőbástya Európában. Kiegyenlitő momentum volt Ausztria Európában. A mi Ausztriánk egy kis ország, de ezen nagy hagyományhoz, amely elsősorban kulturális hagyomány, hű akar maradni a béke helyeként Európa közepén.”

Örök Ausztria

Ausztria másképp, mint eszmeként, kultúraként nem gondolható el. Minden köztársasági pátosz ellenére, amely főleg idén jellemzi nyugati szomszédunkat, ez az eszme, amely egyben egy civilizatórikus küldetés, nem magyarázható 1918-ból, a köztársaság megszületésével. Ha csak 1918-at, a köztársaságot látjuk, akkor tényleg ma se lenne értelme Ausztriának. Ami Ausztriát egyedülállóvá, egyszerre anakronisztikussá és posztmodernné teszi, az a Habsburgok uralmán kifejlődött nemzetek feletti, katolikus (és ezért univerzális) eszmeiség.

III. Frigyes császár díszítette személyes tárgyait egy rövidítéssel: A.E.I.O.U. Sok megfejtés van arról, mit is akar ez jelenteni. Egyik szerint az rövidíti, hogy

Igen, mint eszme, mint nemzetek felettiség gondolata, amelyet tényleg csak monarchisták és kommunisták tudtak a 20. században – hangozzék is ez bármennyire is paradox módon – megérteni. Ahogy Joseph Roth írta: „Hatszáz év Habsburg-uralmát sem baloldali dogmatikusok [azaz a szocdemek], se alpesi hülyék [azaz a nacionalisták] nem tudják kitörölni.”

Isten éltesse ezt az Ausztriát!

MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali