+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Illés Gergő
2020. augusztus 12. szerda, 09:25
Lukasenkának az országos sztrájk mellett az fájna igazán, ha a helyi politikai elitek kitáncolnának mellőle. De annak sem örülhet, hogy már Oroszország is beszólt neki a nyilvánvaló választási csalás miatt.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Belaruszban már vasárnap óta tartanak a tüntetések az elcsalt elnökválasztás ellen, amin Aljakszandr Lukasenka regnáló elnök kapott 80 százalékot, legfőbb ellenzéki ellenfele, Szvjatlana Tihanovszkaja pedig 10-et. Az ellenzék szerint az arányok körülbelül fordítottak, ami lehet, hogy ugyanolyan messze áll az igazságtól, mint a hivatalos, elcsalt eredmények, mindenesetre nem úgy tűnik, mintha a hatalom biztos lenne a saját igazában. Ahogyan egy Twitter-mémoldal egészen elmésen meg is jegyezte:

 

Semmi sem bizonyítja jobban, hogy „tényleg 80 százalékkal megnyertem a választást”, minthogy lezárom a fővárost és lekapcsolom az internetet.

 

És mint általában a mémek, ez is tök jól fedi az igazságot, ráadásul egy mondatban benne van minden, amit az ottani helyzetről tudnod kell így, a választások után. A választások utáni vasárnap éjjel – mikor a belarusz ellenzék rendszeresen elmegy tüntetni az épp aktuális választási csalások ellen – valóban körülzárták a hatóságok a fővárost, se ki, se be nem lehetett menni.

 

Az internet pedig egyáltalán nem ment (még Lukasenka elnöki hivatalának oldala, vagy az állami hírügynökség sem töltött be!), amikor éppen valahogyan valamennyi hálózat volt, akkor az orosz Pavel Durov által fejlesztett Telegram appon keresztül lehetett egyedül információt szerezni. És egyébként azon lehet most is, hiszen kedd délután az egyedüli belarusz telefonszolgáltató, az állami Beltelekom szépen tájékoztatott mindenkit, hogy este 6-tól nem lesz internet, bocs. Most is a Telegram működik úgy-ahogy, onnan lehet a legfrissebb információkat beszerezni.

 

Durov egyébként egy sokkal punkabb és sokkal tökösebb Mark Zuckerberg, róla itt írtunk részletesebben – de lényegében ő a belarusz tüntetések néma hőse, hiszen Telegram nélkül nem tudni, meddig jutott volna az egész ellenzéki hangulat. 2020-at írunk, bizony már tüntetést szervezni sem olyan könnyű szájról szájra, internet kell hozzá. A hatóságok persze eleinte tagadták, hogy lekapcsolták volna az egész országot az internetről, az csak úgy véletlenül megy el mindig magától este 6 körültől reggel 10-ig, vagyis az intervallumban, mikor az ellenzéki tüntetések tartanak.

 

Amelyeken egyébként olyan súlyos volt a rendőri erőszak, mint talán még 2010-ben sem, mikor egy másik elcsalt elnökválasztás után a rohamrendőrök szétverték az ellenzékieket, de annyira durván, hogy az hosszú évekre megmérgezte Belarusz viszonyát a nyugattal, és ráadásként komoly szankciók is jöttek.

 

Ki kezdte?

 

Ha valami erőszakba torkollik, legyen szó akár egy ellenzéki tüntetésről, akár arról, hogy a kis Árpádka homokvárát lerombolták a gonosz negyedikesek, ez az első kérdés, ami felvetődik. Fekete-Győr András dobott először füstbombát a rendőrökre, vagy a rendőrök mentek neki a békés demonstrálóknak? A túlóratörvény-tüntetések dilemmái egy sokkal durvább helyzetben látszanak most előkerülni Belaruszban, ahol Lukasenka komoly arccal azt mondja, hogy a külföldről fizetett tüntetők és provokátorok Majdant akarnak csinálni Minszk utcáin, rátámadnak a rohamrendőrökre és törik-zúzzák szegényeket. Más felvételeken viszont a rohamrendőrök brutálisan zúznak szét fegyvertelen, békés tüntetőket, van, hogy nőket.

 

Természetesen ilyen helyzetekben a hatalom felelőssége mindig jóval komolyabb, mint az utcára vonulóké, hiszen

 

a rendőrség feladata az állampolgárok védelme, nem pedig az, hogy ellássák munkával az éjjeli sürgősségi ügyeletet a kórházakban.

 

Belaruszban pedig a tüntetések kezdete óta megfigyelhető egy nagyon aggasztó minta, amely napról napra egyre több erőszakhoz vezet.

 

A minta a következő:

 

1. Békés ellenzéki tüntetők gyülekeznek Minszk utcáin, és skandálják, hogy „Lukasenka, takarodj!”, meg hogy „Éljen Belarusz!”

 

2. A rohamrendőrök jönnek, megvernek mindenkit, van, akit ott hagynak félájultan a földön, van, akit meg bevisznek. Eddig egyébként több, mint ötezer embert.

 

3. A tüntetők kritikus tömeget alkotnak, van, hogy annyian vannak, hogy meg tudják futamítani a rohamrendőröket, és mellé hangosan anyáznak.

 

4. A rohamrendőrök mellé másnap már csatlakoznak a KGB különleges alakulatai, akik nem kérdeznek, nem gumibotoznak, hanem lőnek. Gumilövedékkel, egyelőre.

 

5. A tüntetők erőszakra erőszakkal válaszolnak, és elkezdenek barikádokat építeni, tűzijátékokat és Molotov-koktélokat dobálni a rendőrök és a szpecnazosok felé.

 

Valahogy így születnek a forradalmak, és ez az eszkaláció vezet ahhoz, hogy ha egy rezsim nem is bukik meg, de valamin változtatnia kell.

 

Tökéletes példa erre '56 Budapestje.

 

De csak ebből egyelőre nem lesz sikeres forradalom

 

Pont az ehhez hasonló eseteket taglalja részletesen Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith Diktátorok kézikönyve című kötete, amely lényegében a hatalomra kerülés, majd hatalomban maradás legfőbb stratégiáit elemzi. A lényeget nem is lőném le – egyébként maga a könyv remek, ajánlom –, csupán annnyit, hogy de Mesquita és Smith kutatásai szerint ott, ahol az erőszakszervezetek és az alsóbb szinteken lévő politikusok lojálisak a diktátorhoz, ott lényegében mindegy, ha a diktátor mögül teljesen eltűnt a tömegtámogatás.

 

Másképp fogalmazva: a diktátornak, esetünkben Lukasenkának elég megnyernie maga mellé a nélkülözhetetlenek szűk csoportját a hatalomban maradáshoz. Vagyis ha az elitet megnyeri maga mellé, nyert ügye van: ha a gazdasági élet mellette van, akkor van pénz is, ha pedig van pénz, akkor van miből kifizetni a nélkülözhetetlenek csoportját. Például a szolgálatok és erőszakszervezetek embereit, orosz terminológia szerint a szilovikokat, merthogy ők sem jókedvükben vernek tüntetőket, hanem azért, mert több hasznuk származik belőle így, mintha a rezsim bukna.

 

A kulcselem a tehát a kassza kulcsa

 

Amíg az Lukasenkánál van, addig nincs az az ellenzéki tömeg, amit ne tudna szétzúzni.

 

Ezért is borzasztóan kényelmetlen Lukasenka számára az országos sztrájk, amely kedden vette kezdetét az országban.

 

Ez talán erősebb fegyver is, mint a tüntetések, amelyek a fokozódó rendőri erőszakkal együtt egy idő után úgyis kimúlnának – de egy hatékony, tényleg országos sztrájk oda üt, ahol a rezsimnek a legjobban fáj: a pénztárcájára.

 

Még kényesebb a helyzet, hogy Belaruszban valaki nagyon könnyen elveszítheti az állását, ha ellenzékiset játszik – és ha elveszíti, utána nagyon nehezen talál újat. Tehát a sztrájkolók előtt álló dilemma, hogy harcolnak a szabadságukért, vagy ételt visznek haza a családjuknak. Ha ebben a dilemmában a sztrájk valós alternatívává válik, ott a rezsimnek már van félnivalója.

 

És azt látni, hogy Belaruszban a sztrájk első napján, tehát kedden már országszerte tömeges tiltakozási hullám indult. A minszki elektrotechnikai gyárban, a legendás Belarusz-traktorokat is gyártó minszki traktorgyárban, a zsodzinai belarusz autógyárban (BelAZ), a zsabinkai cukorgyárban, a grodnói nitrogénművekben is vagy folyamatban van, vagy szerveződik a sztrájk. Ha ez országos szintűvé és általánossá válik, az megroppanthatja a nagy állami vállalatokat, és hamar kihúzhatja a talajt Lukasenka lába alól.

 

Egy seggel két lovat megülni

 

Persze a fentiekben egy olyan forgatókönyvet vázoltam fel, amely azt feltételezi, hogy Belarusz sorsa alapvetően Belaruszban fog eldőlni. Az utcai tüntetőkön kívül azonban látnunk kell a választás geopolitikai síkját, ami már egy jóval bonyolultabb történet: ennek megértéséhez érdemes elolvasnod Rácz András külpolitikai elemzővel készült interjúnkat, vagy meghallgatnod azt az Azonnali podcastjében. De a lényeg: Lukasenka a 2014-es ukrán fordulat óta óvatos hintapolitikát folytat, és egyre inkább kihátrál az Oroszországgal való integrációs törekvések mögül. 

 

A hintapolitika látszólag csökkenti Lukasenka és Belarusz függőségét Oroszországtól, ugyanakkor veszélyes játék is egyben.

 

Az oroszoktól való távolodás, és a nyugat felé egyensúlyozás óhatatlanul is konfliktusokhoz vezet Moszkvával – például olyanokhoz, hogy az eddig röhejesen olcsón Belaruszba importált orosz nyersolaj egyszer majd nem lesz olyan röhejesen olcsó. Vagyis az Oroszországgal való konfliktus a rezsim számára gazdasági veszteséget, de politikai nyereséget tartogat.

 

A politikai nyereséget a szuverenitás megőrzésében – vagy Lukasenka gondolkodására lefordítva: a saját hatalma továbbvitelében – kell keresni, amelyet értelemszerűen veszélyeztetne az Oroszországgal való integráció. Ehhez viszont kellenek erős szövetségesek, akiket, ha Oroszország megsértődik, nyugaton kell keresni. Szövetségesek akadtak is, különösen az Egyesült Államok, akinek jól jött, hogy az Oroszország határán kapirgáló kiskakas elkezdett nyugat felé is kapirgálni. 

 

Azonban van, amire a nyugat is borzasztóan háklis: nem szeret a rohamrendőrség által véresre vert, gumibottal szétvert, gumilövedékkel meglőtt, megkínzott demokráciapárti tüntetőkről szóló felvételeket látni. Még csak nem is azért, mert a nyugat ennyire felsőbbrendű lenne morálisan, ha geopolitikáról van szó, hanem az érintett államokban a szavazóbázis bizonyára nem venné jó néven, ha a kormánya egy, a saját polgárait halomra verő rezsimmel kokettálna holmi geopolitikai érdekek miatt.

 

És Lukasenka itt baltázta el a hintapolitikát: Moszkvát elidegenítette, hiszen kitáncolt a szorosabb integrációs tervek mögül. Európát és Amerikát pedig épp most veszíti el,

 

akik a Belaruszban tömegtámogatottságot már rég nem élvező Lukasenka mögé hülyék lennének beállni. Egy seggel két lovat, két szék közül a pad alá, ugyebár.

 

Összevont szemöldökök

 

Arra persze lehetett számítani, hogy az EU azt mondja majd, hogy ejnye-bejnye. Mondta is. Leginkább azért, mert a botcsinálta uniós diplomácia mindenre azt mondja, hogy ejnye-bejnye, vagy legalábbis azt, hogy mélységesen aggódik, ha nem tetszik neki valami. Arra viszont egyáltalán nem, hogy az eddig lényegében csendben figyelő (és azért Lukasenkának az újabb győzelemhez, ahogyan a protokoll megköveteli, gratuláló) Oroszország is bedob egy ejnyebejnyét.

 

Konsztantyin Zalutyin, az orosz parlamenti alsóház FÁK-államokkal való viszonnyal foglalkozó parlamenti bizottságának kormánypárti elnökhelyettese lenyilatkozta, hogy az egész belarusz elnökválasztási kampány csaláson és félretájékoztatáson alapult, így

 

a belarusz hatóságok által közölt eredmények körülbelül olyanok, mintha kávébabokból próbálnánk jósolni.

 

Zalutyin azt is hozzátette: Lukasenka hivatalosan bár megnyerhette a választást, de elveszítette az országot.

 

Ez elképesztően kemény kritika Belarusz legközelebbi szövetségesének egyik tisztségviselőjétől, Zalutyin ugyanis nyilván nem nyilatkozhatta volna azt, amit nyilatkozott, ha nincsen neki megengedve. Az, hogy már orosz részről is támadják Lukasenkát – vagyis a kénytelen-kelletlen vele együttműködő legközelebbi szövetséges is kihátrál az elnök mögül –, azt jelzi, hogy a nemzetközi porondon bizony az elnöknek alig maradtak támogatói. Ez kombinálva egy borzasztóan labilis belpolitikai helyzettel ahhoz vezet, hogy Belaruszban a meccs még nincs lejátszva.

 

Újdonság volt, amit olvastál? Ez azért lehet, mert nem jár még neked a Reggeli fekete, az Azonnali heti háromszori hírlevele. Ha akarsz ilyen cikkeket és még sok mást kapni hétfőn, szerdán és pénteken a postaládádba, iratkozz fel! Ha Illés Gergőtől olvasnál még, ide kattints, ha a belarusz helyzetről, akkor pedig ide.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ezen a' héten egy lubok leplezi le az orosz nép ellenségit.

A sikeres alkotmányos vádeljárás jelentősége Trump diszkvalifikálása lenne egy következő elnökválasztásról.

Három hónap alatt szállítják le az összesen kétmillió adag Szputnyik V-vakcinát.

Egy év kell legalább a szakértő szerint, hogy beindulhasson a tavaly decemberben alapított cégnél egy covid-vakcina tömeges gyártása.

Három ütemben érkezik nagy mennyiségben a Sputnik-V hazánkba, jelentette be Szijjártó Péter külügyminiszter.

Gulyás Márton és a Partizán műsora Gajdics Ottóval tarolt, TGM és a többi véleményvezér pedig a nyomukban!

A hét kérdése

Még ugyan nem látni, mikor lesz vége a lockdownnak, de álmodozni azért lehet. A hét kérdésében pont ezt kell tenni!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Megújult a Helyzet, az Azonnali podcastja! Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere mesél cigányságról, vírusról és jellemfejlődésről.

Mennyire estek be az árak a fővárosban és vidéken? Érdemes várni a lakásvásárlással vagy eladással? Ingatlanpiaci szakértőkkel beszélgettünk a Helyzetben! Podcast.

A kormányra kerülő RMDSZ akár három minisztériumot is kaphat Romániában. A választáson meglepően jól szereplő szélsőjobboldal azonban a koalícióban is okozhat zavart.

A magyar kormánypárt egyre szorultabb helyzetben van a Néppártban, a vétó hatásait pedig elszámította Orbán Viktor. Helyzet Stefano Bottonival és Hegedűs Dániellel!

Leginkább úgy, hogy nem veszel semmit. A karácsonyi vásárlási láz beindulása előtt környezetvédelmi szakemberekkel jártunk utána, hogy lehetünk zöldebbek.

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Twitter megosztás Google+ megosztás