+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Roppantul fel tud idegesíteni, ha a „rendszerváltás” „kudarcát” azzal magyarázzák, hogy „azt hittük”, hamar el fogjuk érni az osztrák életszínvonalat, és ez nem történt meg. A fő baj az volt, hogy az alku résztvevői nem egyszerűen demokráciát akartak, hanem meg akarták határozni, hogy a váltás után milyen legyen a demokrácia. Így 2010 nem elkerülhetetlenül, de logikusan következett 1989-ből.
A mai helyzet az 1989 előttivel nem azonos, de azért nem is teljesen demokratikus. Ebben nem csak a Fidesznek van szerepe, de a rendszerváltás hibáinak is: a demokratikus hagyományok hiányoztak, az új alkotmányos rendszer kialakítása kizárólag az elit ügye volt. A nép így érdektelen maradt a liberális demokrácia elvei iránt, és autoriter populistákat segített hatalomra.
Az államszocializmusban az emberek többsége nem a „rational choice” polgári individuumának módjára viselkedett, amelynél a korlátlan önzés a racionalitás mértéke. Mára ellenben háttérbe szorult a közösségiség kölcsönössége, és az önző, hatalomra törő akarat, üzleti és yuppie önzés egyre jobban előjön. És közben a centrum és a burzsoázia jár jól a félperiféria és a munkatársadalom rovására.
Annak a kimondása, hogy „a rendszerváltás megbukott”, valójában nem jelent sokat. Ez csak a rossz közérzet kinyilvánítása tartalom nélkül. Azt kellene megmagyarázni hozzá, hogy miért veszteség, vagy veszteség-e egyáltalán az alkotmányos jogállam szétzúzása, és hogy a joguralom csakugyan a Nyugat történeti kiváltsága-e vagy sem.
„Olyan országban akarunk élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi.” Ez volt a harminc évvel ezelőtti Fidesz-kongresszus mottója. Ma meg, ha valami nincs biztonságban a NER alatt, az a magántulajdon meg a törvényesen garantált versenyszabadság. Hogyan történhetett meg ez a totális visszarendeződés?
A szabadságot a tömegek nem kiharcolták, hanem eltűrték ’89-ben. A rendszerváltók leragadtak a vagyonelszámoltatásnál, amiből vagyonátmentés lett, a papíron tökéletes liberális jogállam pedig a magyar valóságban nem tette lehetővé a politikai kormányzást. Ebből a frusztrációból eredtek olyasmik, mint az őszödi beszéd, vagy Orbán 2002 utáni stratégiája.
Miután véres péppé darálták a paraszti társadalmakat, a „szocializmus” még ténfergett egy kicsit, majd a térség könnyen, gyorsan, olcsón visszakerült eredeti tulajdonosaihoz: a német és francia autógyárak telephelyeinek hálózatává lett. A 2010-es újabb rendszerváltásra éppen azért volt szükség, hogy visszaköveteljük a saját hazánkat.
Hogyan érezhette volna magáénak a rendszerváltás utáni 20 év berendezkedését a magyar társadalom, amikor alapvető működési zavarokkal szembesült, és az új rendszer nem azt hozta, amit remélt tőle? Mégis, a 2010-es rendszerváltoztatás sem nem szükségszerű korrekció, sem nem tervezett rendszerhiba. Leginkább alkotmányos puccsnak nevezném.
„Sok minden tetszik abból, amit itt elmondtak, de mondja, miért éppen maguknak higgyünk?” – kérdezte tőlem egy munkás 1990-ben. Azóta is ezen a kérdésen gondolkodom: vagy a kezükbe veszik az irányítást, vagy megisszák a levét annak, amit helyettük az állam csinál. Most ott tartunk, hogy isszák a levét.
Lehet bármiért is elmarasztalni a rendszerváltást? Nem hiszem. Akárhogyan is mérlegelem, nem lehetett volna jobban csinálni. Nem vagyunk egyedül a rendszerváltás óta előtört illiberális tendenciákkal, és az is biztos, hogy nem az 1989-es rendszerváltás hibái vezettek ide.
Mit rontott el az ország? Mit lehetett volna másképp csinálni? Szükségszerű volt-e a 2010-es rendszerváltás? Mennyiben haladtuk meg az 1989 előtti rendszert? És jó-e, hogy meghaladtuk? Egyáltalán tényleg elrontottunk bármit is, nem inkább sikertörténetként kéne-e tekinteni 1989/1990-re? Vitasorozat indul az Azonnalin a rendszerváltás időszakáról!