Olyan rendszert csináltak, ami már a kólát sem védi

„Olyan országban akarunk élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi.” Ez volt a harminc évvel ezelőtti Fidesz-kongresszus mottója. Ma meg, ha valami nincs biztonságban a NER alatt, az a magántulajdon meg a törvényesen garantált versenyszabadság. Hogyan történhetett meg ez a totális visszarendeződés?

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Seres László újságíró, a Neokohn főszerkesztőjének cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

+ + +

Igen hosszú utat tettünk meg az MSZMP-től a parlament mai elnökéig („a fékek és egyensúlyok rendszere, én nem tudom, önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el”). Harminc évünk ment rá erre az útra.

Kezdhetjük például ott, hogy harminc éve egy új morált akartunk. Olyat, amely markánsan különbözik a párttitkárok és téeszelnökök fülledt hazugságaitól; ja, és ezenkívül demokráciát, többpártrendszert akartunk az egypárti diktátum helyett, piacot a kézben tartott gazdaság helyett, teljes szólásszabadságot az állami médiamonopólium helyett.

És végezhetjük ott, hogy egy magyar polgármester egy dubrovniki jachton lyukas zokniban, kokóval, Fekete Pákóval és audis biznisszel a háttérben dugja azt a katás egyéni vállalkozót, aki néhány hónappal korábban, ikertesójával együtt hárommillió forint uniós támogatást kapott, miközben bizniszbarát ügyvédje mellettük maszturbál.

Megjegyzendő, hogy az új morált pártokon, mozgalmakan átívelően akartuk 1988-ban, sokunk már jóval azelőtt, csak akkor még nem volt látható. Lehettünk fideszesek, SZDSZ-esek, krassóisták, Duna körösök, keresztény bázisközösségiek, anarchisták, zöldek, feministák, népiek, urbánusok, szolgálatmegtagadók – egyetlen közös cél vezérelt mindenkit, aki végigcsinálta vagy legalább otthonról támogatta a rendszerváltást: az, hogy tényleg rendszerváltás legyen. Mert annak, ami volt, sem „reformált”, sem semmilyen más formában reciklált verzióját, de még írmagját sem szeretnénk többet látni. Nemhogy a leglényegét.

Honnan számítjuk a rendszerváltást, amihez képest a mai rendszer teljes gőzzel igyekszik vissza a múltba?

Ezért is tévedés, ha az Azonnali vitameghívója kész tényként említi a „2010-es rendszerváltást”: semmi ilyesmi nem történt, egy alkotmányos jogállam lebontási kísérletét ne nevezzünk már rendszerváltásnak, köszönöm.

Emlékezetes és katartikus pillanat volt persze a június 16-i újratemetés, amiből előbb 1956 „polgári forradalommá” torzítása, majd a mai „illiberális demokrácia” kvázi előfutára lett. Emlékezetes volt Krassó György, amint egy létra tetején állva Nádor utcát csinál a Münnich Ferencből – ebből az lett, hogy Krassót, ahogy akkor, ma is halálra hallgatják.

Emlékezetes volt minden tüntetés Bős-Nagymarostól a kínai követségig, a március tizenötödikék, az október huszonharmadikák – ebből lett az, hogy 2010 óta teljes a nyugalom, miközben Chilében egymillió ember vonul utcára egy 30 pesós metrójegyár-emelés miatt.

Élénken emlékezetemben él a Fidesz éppen harminc évvel ezelőtti második kongresszusa is, amelynek ikonikus mottója az volt:

Jó, de hol tartunk most? És mi ment félre?

Miért hagytuk, hogy így legyen? A Fidesz látványosan hadat üzen egy sörgyárnak, amelynek vöröscsillagos a logója, de olyan alkotmányos rombolást végez, olyan hermetikusan jogállammentes intézményi környezetet teremt, amelynek épp ez a csillag lehetne a jelképe.

A „nemcsak a kólát”-ból az lett, hogy ki tudja, adott esetben megvédené-e a rendszer a Coca Colát. Nyilatkozatokból, határozott elvi állásfoglalásokból nem tudunk kiindulni, vagy mert nincsenek, vagy ha vannak, változnak folyamatosan, és ez a folyamatos álláspontváltozás a legszilárdabb alapja a NER-kormányzásnak.

A Coca-Cola feketelistára kerül, mert melegbarát plakátokat mer kitenni, pár éve viszont még maga a miniszterelnök írt alá „stratégiai megállapodást” a Coca-Cola HBC Magyarországgal, ahol is hangsúlyozta, „ritkán fordul elő, hogy Magyarország szövetséget tud kötni egy olyan céggel, amelynek története legendává vált” (de azért kötöttek számos „stratégiai megállapodást” számos más céggel is, hogy emlékezetükbe véssék, kivel kell jóban lenni). Plusz olyat is mondott ott, talán a kóla-mámor hevében, hogy „mi nem vagyunk kommunisták, hogy másoktól irigyelnénk a jól megérdemelt, munkával előállított profitjukat.”

Holott, ha valami nincs biztonságban a NER alatt, az a magántulajdon meg a törvényesen garantált versenyszabadság (lásd pl. magánnyugdíj, illetve egy átlagos közbeszerzés), és ez még az iPad-es alkotmányba is bele van vésve: „Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez. A tulajdon társadalmi felelősséggel jár”, és hát sejthető, ki az, aki megmondhatja, hol kezdődik a társadalmi felelősség, és hova kell az annak megfelelő összeget utalni.

Soha nem fogjuk tudni eldönteni, pontosan hol és miért ment félre a rendszerváltás, de tény, hogy

és az is tény, hogy ha túl sok önigazoló mondatot produkálunk, hogy mégis miért jó vagy ártalmatlan az, ami nekünk most éppen adatott, akkor az annak a jele, hogy politikai bántalmazó kapcsolatban élünk.

Nem is az az igazán érdekes, hogy a Fidesz az induláskor a jogállam, a hatalmi ágak szétválasztásának, a „piacképes egyéni teljesítmények” és a „társadalom tagjainak szabadon választott gazdasági tevékenysége” talaján állt, és azóta mi lett belőle, hanem hogy ez a totális visszarendeződés hogyan történhetett meg velünk. Milyen múltbéli kulturális károk, identitás- és öntudatvesztések az okai annak, hogy a magyar miniszterelnök egy Putyint, egy Erdoğant nevez meg politikai mintaképének, és mi még meg is jutalmazzuk érte?

Ezt nem kenhetjük a rendszerváltó elitre

Elővehetnénk – Krassó nyomán – a rendszerváltó „elitet”, amely nem nézte „a nép” érdekét az átmenet időszakában, de minek? Nem a választott út volt a legrosszabb, sőt a német közjogi berendezkedés átvétele, a nem közvetlen elnökválasztás, majd az Antall-Tölgyessy paktum a lehető legjobb húzás volt. Elővehetnénk a „spontán privatizáció” kádereinek filléres átmentéseit, lenyúlásait, a kialakuló nagy munkanélküliséget – hiába, mert a magánosítás valamilyen formájának semmilyen alternatívája nem volt, az állami cégek nem voltak menthetők.

Sőt.

Nem kellett volna hagyni, hogy a törvényi felügyeleten kívül, (monopol)szolgáltatóként az államnak köze legyen az egészségügyhöz, az oktatáshoz, a gazdasághoz, a médiához. Ez a meccs azonban rég eldőlt, kisebb kitérők után visszatértünk, illetve megmaradtunk a jó kis állami kultúrában, ahol a történelemben eddig is igen jól éreztük magunkat. A hamis biztonság győzött az egyéni szabadság és felelősség felett. K.O.

„Moszkva stop A rendszer megbukott stop Kezdjék elölről stop Királyhegyi”. Addig pedig próbáljunk arra emlékezni, hogy harminc éve egy új morált akartunk.

MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali

Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is!