Minek és kiknek köszönhetjük a 2010-es illiberális fordulatot?

A mai helyzet az 1989 előttivel nem azonos, de azért nem is teljesen demokratikus. Ebben nem csak a Fidesznek van szerepe, de a rendszerváltás hibáinak is: a demokratikus hagyományok hiányoztak, az új alkotmányos rendszer kialakítása kizárólag az elit ügye volt. A nép így érdektelen maradt a liberális demokrácia elvei iránt, és autoriter populistákat segített hatalomra.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Halmai Gábor alkotmányjogász cikkét közöljük. A szerző jelenleg a firenzei European University Institute professzora, 1990-1996-ig az Alkotmánybíróság főtanácsadója, 2006-2010-ig az Országos Választási Bizottság elnökhelyettese volt. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

+++

1989-ben liberális demokratikus átalakulás történt Magyarországon, 2010-ben pedig egy illiberális visszarendeződés vette kezdetét, ami mára – ha nem is az 1989 előttivel azonos, de – egy nem teljesen demokratikus autokráciává változtatta az ország berendezkedését. (Mielőtt ismét megkapom a „huhogó” jelzőt, mint 2010 nyarán, amikor egy publicisztikában a jogállam végét vizionáltam, szeretném világossá tenni, hogy bár Magyarországot ma nem tekintem diktatúrának, de a demokráciának az az elemi feltétele is hiányzik, hogy a választások kimenetele bizonytalan lenne. 2010 óta a Fidesz mindig annyit módosított a választási rendszeren, hogy biztosítsa kétharmados többségét. Ha legközelebb ehhez, vagy akár a többség megtartásához többre lesz szüksége – amíg rendelkezik a kétharmados többséggel – nem fog habozni további változtatásokat végrehajtani.)

Ebből nem szükségképpen következik, de úgy gondolom, hogy ebben a populista, autokrata vezetés, és az azt támogató választók mellett a szerepet játszottak a demokratikus rendszerváltás hibái is. Vagyis a vita címében megfogalmazott kérdésre válaszolva:

Bár a rendszerváltás előkészítésének időszakában külföldön kutattam, és onnan hívott haza az újonnan létrehozott Alkotmánybíróság elnöke 1989 decemberében, hogy legyek a főtanácsadója. Egy, a liberális demokrácia elvei iránt elkötelezett alkotmányjogász számára nem lehet elképzelni izgalmasabb kihívást ennél a hat évnél. 2006 és 2010 között az Országos Választási Bizottság elnökhelyetteseként is nyilván volt szerepem az események alakulásában. Nem beszélve folyamatos közéleti tevékenységemről.

Ebben az írásban megpróbálom számba venni, mi vezethetett a 2010-es országgyűlési választások nyomán kialakult, általam visszarendeződésnek tekintett folyamathoz. Nem vállalkoznék a felsorolandó lehetséges okok szerepének értékelésére, így a sorrend nem feltétlenül fontossági. A végén pedig kitérek arra is, ki(k) hibáztathatóak e szerintem történelmileg fontos kísérlet – remélhetőleg átmeneti – kudarcáért.

1. Csalódás a gyors gazdasági változásban     

Annak ellenére, hogy természetesen élt az emberekben a természetes szabadságvágy, bizonyos, hogy legtöbben elsősorban nem a nyugati liberális demokratikus politikai rendszer átvételét, hanem az életszínvonal gyors és radikális változását várták a rendszerváltástól, vagyis azt, hogy rövid időn belül elérjük a szomszédos Ausztriáét. Ugyanakkor a piacgazdaság ételemszerűen növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, ami sokak számára akár az életszínvonal csökkenését, a szociális biztonság elvesztését is jelentette.

Nyilván a saját helyzet változásával kapcsolatos csalódást fokozta, hogy a régi rendszer képviselői számára nemhogy elmaradt a felelősségrevonás, de egyeseknek az új rendszer még gyors gazdagodást is hozott. A gyors gazdasági növekedés hiánya okozta csalódás azután sokak számára diszkreditálta a rendszerváltás egészét, benne az alkotmányos elveket is.      

2. A demokratikus hagyományok hiánya

Nyilván nehezítette a liberális demokratikus értékek meggyökeresedését, hogy a magyar történelem csak nagyon kevés, és viszonylag rövid modernizációs és demokratikus időszakkal dicsekedhet. Kutatások szerint

szemben az iparosodottabb társadalmak szekularizmus, kozmopolitanizmus, autonómia és racionalizmus iránti hajlamával. De még a lassan meginduló modernizáció vívmányai sem visszafordíthatatlanok, ahogy azt jelezték az 1990-es évek eleji, majd a 2008 utáni gazdasági válságok hatásai.

Ugyanakkor nem csak a gazdasági problémák és egyenlőtlenségek játszanak az autokraták kezére. A társadalom elöregedése, az közoktatás nem kielégítő színvonala is megkönnyíti a hagyományos kulturális értékekre és avítt nemi szerepekre, nacionalizmusra, idegengyűlöletre apelláló populista pártok és vezetők helyzetét.

Mindezt csak kevéssé tudta ellensúlyozni az Európai Unióhoz való csatlakozás, és az unió magas támogatottsága. A helyzetet nyilván rontja a médiaszabadság és a civil társadalom szervezeteinek jelentős korlátozása, ami nehezen teszi felismerhetővé a kormányzat autokratikus törekvéseit azok számára is, akik egyébként ezt elleneznék. Nem beszélve arról, hogy a kormánytól függő média hatásosan közvetíti a gazda idegengyűlölő, nacionalista, homofób és olykor rasszista üzeneteit.

3. Az alkotmányozási folyamat hibái    

A magam szakmája, az alkotmányjog területén is történtek hibák, amelyeknek nyilván van hatása a mai helyzet kialakulására. A kerekasztal két (vagy három), egyaránt illegitim résztvevője harminc évvel ezelőtt megállapodott egy, tartalmában a nyugati mintáknak teljesen megfelelő, liberális demokratikus alkotmányban, azzal, hogy ezt majd felváltja egy immár eljárási szempontból is legitim végleges dokumentum, ami alkotmányjogi értelemben lezárhatta volna az 1989-ben indult alkotmányozási folyamatot, és egyben megnehezíthette volna az új alkotmány módosítását, pláne egy még újabb elfogadását 2010 után.

Ennek a végleges liberális demokratikus alkotmánynak az elfogadása 1996-ban kudarcot vallott, ami 2011-ben megkönnyítette a Fidesz helyzetét, hogy az Alaptörvény elfogadását – ami egyébként nem volt része 2010-es választási programjuknak – a „rákosista” alkotmány kicserélésének hazug érvével igazolják. Nyilván a választók többségének fogalma sem volt róla, hogy az 1949-es alkotmányból 1989 után annyi maradt, hogy Magyarország fővárosa Budapest. (Egyébként ebben a tudatlanságban a populista propaganda mellett nyilván szerepe van az alkotmányjogászi szakma, illetve az alkotmánybírósági joggyakorlat kevéssé hatékony, illetve közérthető  felvilágosító hatásának is.)

ami lehetővé tette a Fidesznek, hogy 2010-ben a szavazatok alig több mint felének megszerzésével szert tett a mandátumok alkotmányozáshoz elégséges kétharmadára. (A választási rendszer még aránytalanabbá tétele a Fidesz által azután 2014-ben és 2018-ban már a szavazatok többségét sem tette szükségessé a kétharmados többséghez.) Mostani – elsősorban Tölgyessy Péter szándékairól szóló – megemlékezések világossá tették, hogy az aránytalan választási rendszer az alapító atyák tudatos választása volt a kormányozhatatlanság elkerülésére, figyelmen kívül hagyva a weimarizálódás veszélyeit.

4. A jogi alkotmányosság dominanciája

Az ún. tárgyalásos rendszerváltás úgyszólván szükségszerű velejárója volt, hogy

a kerekasztal-tárgyalások során (elvileg a harmadik oldal bevonása ezt e célt szolgálta volna, ha delegáltjaik zömmel nem az állampárt szatellitszervezeteiből jöttek volna), de ehhez erősebb civil szférára lett volna szükség. (Mondjuk legalább olyanra, mint amilyen Lengyelországban a Szolidaritás volt, bár mint látjuk, ez sem akadályozta meg a visszarendeződést.)

Az már kevésbé volt szükségszerű, hogy az alkotmányba foglalt intézményi struktúrában is meghatározó szerep jutott a jogi alkotmányosság legfőbb képviselőjének, az Alkotmánybíróságnak. A kivételesen erős hatáskörökkel felruházott testület, egy különösen aktivista elnök, Sólyom László vezetésével, a „láthatatlan alkotmány” koncepcióját érvényesítve már-már alkotmányozói szerepbe került. Félreértés ne essék, mint Sólyom főtanácsadója, magam is helyeseltem ezt a szerepet, főleg az alkotmányos kultúra hiánya miatt.

Az más kérdés, hogy az 1990-es évek közepétől el tudtam volna képzelni, és publikáltam is olyan változtatási javaslatot, ami az alapvetően politikai természetű absztrakt normakontroll helyett az egyének alkotmányjogi panaszára helyezte volna a hangsúlyt. (Akik ezt a szememre hányták 2011-ben, amikor a Fidesz megvalósította ötletemet, pontosan tudják, hogy ez utóbbi célja nem az Alkotmánybíróság hatékonyságának növelése, hanem eltakarítása volt egy, az alkotmányosságot lábbal tipró parlamenti többség útjából.)

Vagyis szerintem a jogi alkotmányosság elsőbbsége a rendszerváltás elején – elsősorban az alkotmányos kultúra hiányában – nem volt elkerülhető, és ugyanezért nem nagyon volt esélye komolyabb részvételi alkotmányosságnak sem.

Kit hibáztassunk a demokratikus visszarendeződésért? 

A Fideszt és kormányát, amely populista retorikájával háttérbe szorította a demokratikus értékek fontosságát? Tehetetlen ellenzékét, amely nem tudott csábító alternatívát kínálni? A demokratikus értékek iránt elkötelezett elitet, amely képtelen volt meggyőzően érvelni ezen értékek mellett? Vagy a „népet”, amely eleve nem volt vevő azokra? 

Autokratikus hajlamú politikusoknak persze meghatározó a felelősségük, de hát az ő céljuk a hatalom mindenáron való megtartása. A magát demokratikusnak tartó ellenzéktől elvárható, hogy a hatalom visszaszerzésére való törekvése közepette ne feledkezzen meg az alkotmányos értékekről, akár népszerűtlenség árán sem, mondjuk elvi alapon ellenállva a menekültekkel szembeni kormányzati uszításnak.

Abban, hogy a társadalom meggyőződjön a liberális demokratikus jogállam előnyeiről a rendet és biztonságot ígérő autokráciával szemben, felelősség terheli az értelmiségi, és ezen belül is a jogászi elitet. Miközben azt gondolom, hogy alapvetően az autokraták felelősek a demokrácia elveszejtésért, hiszen a választópolgárok a nekik felajánlott lehetőségek közül tudnak választani. Ugyanakkor

Azt gondolom, nem kell elmennünk addig, amíg Márai Sándor ment el Naplójában a „zsidófaló, nácibarát” magyar keresztény középosztály változásra képtelen voltának taglalásával annak megállapításához, hogy a szélsőséges jobboldali pártok sok támogatója tisztában van e pártok kirekesztő, nacionalista, homofób, rasszista és autokratikus eszméivel és céljaival, és mégis támogatják őket. Őket, akik tudatosan ellenzik a liberális demokrácia elveit, nem menteném fel a valóban megtévesztett, manipulált vagy csak megfélemlített hívekkel együtt.