+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Lendvai Ildikó
2019. november 21. csütörtök, 07:05
A rendszerváltás meccsének első félidejében, úgy tíz-tizenkét évig nem álltunk vesztésre. Az MSZP-s kormányoknak voltak hibái és tévedései, amik kinyitották a kaput a vezérkultusz számára, de semmilyen 2010 előtti bűn nem menti, ami 2010 után történt. Immár harmadik, újabb rendszerváltás kell, amely nem rendszer-visszaváltás, nem a 2010 előtti viszonyokat hozza vissza, hanem egy negyedik köztársaságot.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Lendvai Ildikó korábbi MSZP-elnök, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának nyolcvanas évekbeli alosztályezetőjének a cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+++

 

1989-ben az ország két világ határán állt. Történetesen én is. Az év első két hónapját még az egypártrendszer pártközpontjában töltöttem, a többit már egy könyvkiadóban, „rendes” értelmiségiként. Hogy hogyan keveredtem a pártközpontba, már az is a rendszer alkonyára jellemző történet. 1984-85 táján Aczél György, a kulturális élet ura vitt oda a kulturális alosztályra néhányunkat, nem tipikus pártmunkás-alkatokat, inkább olyanokat, akik otthonosan mozogtak a modern művészetek világában.

 

Aczél művelt és okos emberként vezetőtársainál hamarább vette észre, hogy baj van. Az a kölcsönös megnemtámadási szerződés, amit a hatvanas-hetvenes évektől a rendszer nevében ő kötött saját generációja legnagyobbjaival – Németh Lászlóval, Illyéssel, Déry Tiborral, később a magyar film csillagaival –, az már sehogy sem akart összejönni az ifjabb művésznemzedékkel. Azt ő sem tudta vagy akarta elhinni, hogy itt maga a rendszer kezd korhadni, úgy vélte: generációs különbségről van szó, majd mi, fiatalabbak, kor- és pályatársak szót értünk velük.

 

Aztán a magyar rezsim szokásos cikkcakkjai során már 1985-ben jött egy átmeneti keményvonalas hullám, amelyik eltávolította a vezetésből a Nyers Rezső szövetségesének számító Aczélt, mi meg maradtunk ugyan, de egyre inkább kifelé kacsintgatva.

 

Egyszerre járni a pártközpontba és a reformkörökbe

 

Hát persze, hogy kapva kaptunk minden olyan mozgáson, ami a reformok ígéretét csillantotta fel. Magam úgy képzeltem, hogy lehetséges olyan berendezkedés, amely megvalósítja a teljes politikai és kulturális pluralizmust, de valamilyen vegyes gazdaság bázisán megakadályozza a nagy társadalmi különbségek kialakulását, a nyitott, befogadó oktatáson, az állami támogatás révén továbbra is elérhető árú művelődésen át sokaknak biztosítja az emelkedés, a mobilitás esélyét. Ebben sok volt a naivitás („ebből is egy kicsit, és abból is egy kicsit”), de egy részében ma is hiszek. Mi értelme volna a baloldalnak, ha nem a társadalmi emancipáció szolgálata?

 

Így aztán Vitányi Iván hívására tagja lettem az 1988-ban Nyers Rezső elnökletével alakult Új Márciusi Frontnak: egyfajta baloldali reformmozgalomnak, amelyik 1989 januárjára meghirdette a képviseleti demokráciába való átmenet szükségességét, és ennek előkészítésére országos nemzeti bizottságot javasolt. Valami olyasmit, amilyen később a rendszerváltás alapjait lefektető kerekasztal volt.

 

Az állampárt ideológiája is repedezett: 1988 tavaszán egy országos pártértekezlet a párton belüli platformszabadság mellett foglalt állást, amelynek nyomán gombamódra nőttek ki a földből a reformkörök.

 

Jellemző a „pongyola diktatúra” viszonyaira, hogy a pártközpontból is többen jártunk a reformkörök összejöveteleire

 

(én az V. kerületi és a Villányi úti körbe), és még zavarodott főnökeink sem szóltak érte, pedig ezeken már a többpártrendszert és a piacgazdaságot célozták meg. Ami ma van, az természetesen jóval kevésbé „diktatúra”, de jóval kevésbé „pongyola” is.

 

Nagy Imre újratemetése után Kádár ravatalához

 

Nagy Imréék újratemetésére már a kiadóból mentem. A nagynéném lelkes rendszerváltóként úgy szortírozta az ismerőseit, hogy ki megy közülük Nagy Imrék újratemetésére, és ki Kádár temetésére, de velem nem tudott mit kezdeni. Én, két világ határán,

 

ott voltam a Hősök terén, és – hiszen egy ideig hivatalosan a főnököm volt, bár két mondatot se beszéltünk egymással – elmentem, ha nem is Kádár temetésére, de a ravatalához igen.

 

A fehér házban volt, a mai képviselői irodaházban. Ott is kígyózott a sor, jelezvén az ország ambivalenciáját a fordulat iránt. Amelynek nagyobb szabadságát, nyugatra nyitását mindenki akarta, de nem számolt azzal, hogy a változás a biztonságát is megrendítheti, új alkalmazkodási kényszereket hoz.

 

Az ősz már a frissen alakult MSZP soraiban talált. Talán magamnak is bizonyítani akartam, hogy létezhet demokratikus, modern baloldal is a régi zárt és korlátos helyett, nem volt tehát teljes tévút az eddigi életem sem. Éppen lehettem volna riadt vagy aggodalmas is, de lelkes voltam és felszabadult.

 

A rendszerváltás első félidejében nem álltunk vesztésre

 

Ma sem gondolom a rendszerváltást kudarcnak, az első tíz-tizenkét évét pedig sokkal inkább sikerként, mint sikertelenségként éltem meg. Az új, demokratikus intézményrendszer meglepően gyorsan kiépült, cizellált jogi építményét ma sem kell szégyellni.

 

A gazdasági átalakulás már ellentmondásosabb: hazai tőke híján és számos, a piac spontán mozgásához fűződő illúzió miatt a magántulajdonon alapuló rendszer nálunk a sötétebb oldalát mutatta. A gazdasági verseny nem a fair play szabályait követte, a pártállam lebontásának jogos heve tévesen az állam védő-szabályzó funkcióit is feleslegesnek ítélte. A pártállamból megörökölt szakszervezetek túl régiek, a frissen alakultak túl újak voltak ahhoz, hogy érdemben védjék a munkavállalókat. A társadalmi átalakulás sokak polgárosodása mellett mások nagy véráldozatával járt: elveszett közel másfélmillió munkahely, a legvédtelenebb rétegek – így a cigányság és a falusi szegénység – végképp padlóra kerültek.

 

Ezzel együtt a rendszerváltás „meccsének” első félidejében, úgy tíz-tizenkét évig nem álltunk vesztésre. A hibák, konfliktusok jelei ugyan már mutatkoztak, de a második félidőben mélyültek és sűrűsödtek annyira, hogy elvezessenek a baljós végeredményhez.

 

Úgy illik, hogy a saját kormányaink tévedéseit és vétkeit szedjem össze:

 

1. A demokratikus intézményrendszer ugyan kiépült, de a gyakorlatban inkább az elitek demokráciájaként működött. Az átlagember nem érezhette úgy, hogy folyamatos és érdemi beleszólása van két választás között is. Hiányoztak a „részvételi demokrácia” életképes elemei, a kormányzás fölött a kontrollt inkább az állampolgárok által kevéssé áttekinthető intézmények, és (a választás aktusának kivételével) nem az állampolgárok és civil szerveződéseik maguk gyakorolták. Ezért lehetett 2010-től a demokráciát szinte teljes társadalmi közöny közepette, pillanatok alatt szétverni.


2. Azt hittük, hogy a rendszerváltás veszteseit a piacgazdaság gazdasági teljesítménye, majd az uniós támogatások fejlesztő hatása az eredmények „lecsorgása” révén automatikusan kiemeli reménytelen helyzetükből. De magától, erős közösségi kényszerek és szabályok nélkül soha semmi nem „csorog le”. Így

 

a magyar piacgazdaság viszonyai sokkal inkább a vadkapitalizmusra, mint egy humanizált, kontrollált és szabályozott piacra emlékeztettek.


3. Tisztázatlan és így kihasználatlan maradt az állam szerepe. Nem alakult ki a modell, amelyik az állam politikai elnyomó funkcióit és világnézeti-kulturális monopóliumát úgy szünteti meg, hogy közben nem önti ki a fürdővízzel a gyereket, és megőrzi a szociális, emancipatórikus, ellátást szervező, társadalmi különbségeket csökkentő állami feladatokat.

 

4. A beruházások elsősorban az infrastruktúrába, és nem a humántőkébe történtek, így hiába épültek autópályák, az elmaradottabb régiók ettől még nem hozhatták be hátrányukat, megmaradt az ország területi kettészakadása. A jövedelmi különbségeknél is nagyobbak voltak az ellátásbeli (az oktatáshoz, egészségügyhöz való hozzáférésben jelentkező) társadalmi és területi különbségek.

 

Az ezt orvosolni kívánó reformokat túl későn, az anyagi eszközökből kifogyva, a „felvilágosult abszolutizmus” felülről erőltetett módszereivel kezdtük el,

 

nem keresvén társadalmi szövetségeseket. Ez elitellenes hangulatot teremtett, és a rendszerváltó elit elleni indulatok könnyen átvihetők voltak az egész rendszerváltás elleni indulatba.

 

5. Idegenkedtünk a közösségteremtés szimbolikus és érzelmi eszközeitől. A politikát pragmatikus, technokrata tevékenységnek tekintettük, elhanyagolva a politizálás közösségteremtő, kulturális és morális dimenzióit. Hiányzott a lelkesítő narratíva, az ország jövőjét, távlatait felvázoló közös, mozgósító történet.

 

Azt hittük, önmagában az Európai Unióhoz való csatlakozás, a nyugatosodás, a demokrácia ígérete pótolja ezt, de a szabadság jelszava nem elégítette ki a különösen a világválság hatására alapvetővé vált biztonságigényt. Ez – együtt az elit morális hiteltelenedésével – kinyitotta a kaput a vezérkultusz, az erős, biztonságérzetet adó vezető iránti vágy számára. Ez persze nemzetközi tendencia is, de az előbb felsorolt bajok miatt minket különösen drámaian érintett.

 

Csak megérem a harmadik rendszerváltást is!

 

Mégsem gondolom, hogy a 2010-es újabb rendszerváltás elkerülhetetlen végzet lett volna. A régi módon nyilván nem volt folytatható, de a bajokból előrefelé is ki lehetett volna menekülni: nem kisebb, hanem nagyobb demokráciával, a részvételi és a közvetlen demokrácia elemeinek beillesztésével, az állam szociális és piacszabályozó funkcióinak növelésével, igazságosabb újraelosztással, a humánszféra felértékelésével, a civil társadalom, a társadalmi szolidaritás erősítésével, morális és kulturális igényességgel.

 

Semmilyen 2010 előtti bűn nem menti, ami 2010 után történt:

 

az újfeudalizmus, a nemzeti bezárkózás, az alávetettség és kiszolgáltatottság, az állami eszközökkel is növelt, örökletessé tett társadalmi különbségek kasztrendszerét.

 

Immár harmadik, újabb rendszerváltás kell, amely nem rendszer-visszaváltás, nem a 2010 előtti viszonyokat hozza vissza összes torz vonásukkal együtt, hanem egy új, negyedik köztársaság államformáját tölti meg egyszerre szociális-szolidáris és demokratikus tartalommal.

 

Ha már kettőt megéltem, ezt a harmadikat is csak megérem valahogy.

 

Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is az Azonnalin!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Az angol Crystal Palace egészen egyedülálló módon próbálja segíteni a környék nehezebb sorsú lakosait, akik a szállás mellett reggelit is kapnak.

A németek és a franciák nem támogatják különösebben a többi NATO-tagállam megvédését egy orosz támadás esetén, a britek és az USA viszont sokkal tettrekészebb egy új felmérés szerint.

Gazdaságpolitikusuk szerint ha már a választók 25-30 százaléka ki akar lépni, akkor ideje minderről társadalmi
vitát kezdeményezni.

Tényleg Dézsi Csaba András kardiológus, önkormányzati képviselő lesz a Fidesz jelöltje.

A héten egy újabb civil jelölt jelentkezett be. Mutatjuk, ki.

Csak a két magyar többségű megyében csökken jelentősen a népességfogyás, Erdély többi régiójában viszont óriási a különbség a halálozások és az élveszületések száma között, mutatja ki egy friss statisztika.

Joe Biden túl öreg ahhoz, hogy elnök legyen – erre válaszul hívta ki fekvőtámaszpárbajra az elnökjelölt a 83 éves férfit.

A hét kérdése

Miközben Matolcsy György, a Párbeszéd, az LMP és a Momentum azon vitázik, jó vagy rossz lenne-e Magyarországnak az euró minél előbbi bevezetése, az Azonnali az olvasókhoz fordul: kell-e nektek magyar euró?

Azért ide elnéznénk

Nem is akárhol: a híres Pezsgőházban! December 7-én fél Közép-Európa ott lesz Baranya fővárosában!

Hogyan amerikanizálódtak a hazai ideológiai viták, a kampánytechnikák, a politikai intézményrendszer? Dec. 10.

Kifejezetten érdekesnek tűnő konferencia a budapesti Goethe Intézetben december 12-én.

November 22-től egészen december 15-ig a PIM-ben!

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás