Nincs mindenben igaza a szakszervezeteknek, de régen volt annyira jogos sztrájk, mint a pedagógusoké

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2022.01.30. 14:07

Ha a pedagógusoknak csak a fizetésükkel kapcsolatos sérelmük volna, akkor is teljes logikus és életszerű volna, ha nem két óráig, de akár két hétig is sztrájkolnának. Ha azt hisszük, hogy ez csak az ő bajuk, hatalmasat tévedünk. Mert minden egyes minden egyes hóvégi gyomorgyörcsbe belefáradt, kiégett pedagógussal és minden egyes emberhez méltó megélhetés reményében pályát elhagyó tanárral a mi gyermekeink jövője zsugorodik.

Most már biztos: hétfőn pedagógussztrájk lesz. A bíróság döntése szerint a munkabeszüntetés jogszerű, és minden józan megfontolás szerint jogos is – még, ha nem teljesen azért, amit a szakszervezetek követelnek.

Nem vagyok munkajogász, így attól eltekintenék, hogy az EMMI és az érdekvédők jogi vitájában megmondjam a tutit. Az utóbbiaknak igazat adó ítélet utáni

kormányzati izmozás egy mindössze két órás figyelmeztető sztrájk miatt azonban nem csak a munkavállalói jogokat megkérdőjelező fenyegetőzésnek tűnik,

de egyértelműen ordító aránytévesztés is.

Ahogyan jókora csúsztatás a kormányközeli sajtó hergelése is, amely szerint a kék szalag kitűzését kérő szervezők „lebuktak”, hogy valójában az ellenzék politikai megrendelését teljesítik, hiszen Márki-Zay Péter mozgalmának is hasonló a jelképe.

Kétségtelen tény, hogy a jelenlegi pattanásig feszült közhangulatban Orbán Viktor kihívójának szimbólumát használni bármilyen érdekvédelmi megmozdulás során kapitális kommunikációs hiba, olyan magas labda, amelyről az első pillanatban tudható volt: a NER-média könyörtelenül le fogja csapni.

Arra pedig csak a jó memóriával megvert választópolgárok emlékezhetnek, hogy a kék szalagot hosszú évek óta használják az érdekvédelmi szolidaritás jelképeként a legkülönbözőbb szervezetek. Köztük például az ellenzéki vagy balliberális elköteleződéssel igen nehezen vádolható Munkástanácsok is tavalyelőtt nyáron, amikor a postások bérharca mellett álltak ki.

Amiben nincs igazuk…

A sztrájk követelés listája már sokkal konkrétabb és megalapozottabb kritika tárgya lehetne – ha létezne a következetességet legalább nyomokban számon tartó és kérő hazai nyilvánosság. A PDSZ és a PSZ egyik kitűzött célja ugyanis a pedagógusok teljes átoltottságát előíró rendelkezés visszavonása.

Bárhogyan is gondolkodunk a vakcináról vagy annak kötelezővé tételéről,

azt a logikai ellentmondást mindenképpen nehéz feloldani, hogy a PDSZ áprilisban még az iskolák újranyitásával szemben tiltakozott,

sőt, szervezett ellenállást, éppen arra hivatkozva, hogy a járvány miatt sem a diákok, sem a tanárok „egészsége, biztonsága nem szavatolható”.

Természetesen érthető, ha valaki tart az oltás esetleges mellékhatásaitól, ahogyan az is, hogy fél a vírustól.

Ezt a két álláspontot azonban egy magát komolyan vevő érdekvédő szervezet nem képviselheti egyszerre.

Ebből ugyanis az következik, hogy Magyarországon mindaddig fent kéne tartani a gyerekekre és szüleikre súlyos terheket rakó otthoni oktatást, ameddig a pandémia magától, Természet Anyánk kegyéből meg nem szűnik. (Istennek hála, most éppen úgy tűnik, a jóval enyhébb tüneteket okozó, de villámgyorsan terjedő omikron variáns hasonló végkifejletet ígér – ám a szakszervezet elmúlt háromnegyed évben leírt járványügyi vargabetűit ez a friss fejlemény aligha magyarázza.)

…és amiben nagyon is

A pedagógussztrájk azonban ettől függetlenül is tökéletesen indokolt. Sőt, a szakma helyzetét tekintve a két órás munkabeszüntetés még nagyon, de tényleg nagyon visszafogott módja a tiltakozásnak.

Kevés olyan szféra van, amelyet olyan kíméletlen következetességgel véreztetett ki az elmúlt három évtized minden kormányzata, mint az oktatási rendszer.

S ennek folyamányaként kevés olyan magyar társadalmi csoport van, amelyet annyi igazságtalanság ért, s amelynek helyzete olyan vigasztalanul reménytelen lenne, mint a pedagógusoké.

Ma egy tanári átlagfizetés a diplomás átlagbér 70 százalékát éri el. Ez az arány az egész Európai Unióban nálunk a legrosszabb. És még így is jobban hangzik, mint a nyers, mindennapos valóság. 

Az ugyanis nagyjából úgy néz ki, hogy ma a pedagógusi pálya választása lényegében egyet jelent azzal, hogy az ember vállalja: legalább 50 éves koráig megalázóan alacsony fizetésből kell élnie és még utána se keres jól.

Egy magyar tanárnak átlagosan 42 (negyvenkettő!) évet kell dolgoznia ahhoz, hogy a legmagasabb bérkategóriát elérje.

Lengyel kollégájának ehhez elég 20 esztendő, de minden kelet-közép-európai társa hamarabb éri el.

De, hogy mit is jelentenek a gyakorlatban ezek a jövedelmi rubrikák, lássunk néhány példát! Egy egyetemet végzett kezdő pedagógus fizetése az első öt évben bruttó 260 000 ezer forint, főiskolai diplomával rendelkező kollégája 14 éven át keres ennyit. (Ez ma Magyarországon az úgynevezett garantált minimálbérrel egyenlő, tehát azzal az összeggel, amelynél egy szakmunkás soha, sehol nem kereshet kevesebbet.)

Ha az előbb említett diplomás pályakezdőnk nem csatlakozik a kényszerű pályaelhagyók évről évre gyarapodó táborához, bruttó jövedelme másfél évtized múlva sem éri el a 300 ezer forintot.

Hét éves fosztogatás

Ugyan honnan lehetne tudni, hogy 10-15 év múlva mennyit keres majd egy tanár? – kergethetnénk el a fiatal pedagógusok feje felől a sötét fellegeket. De sajnos nem tehetjük.

A jelenlegi javadalmazási rendszer ugyanis lényegében garantálja az évtizedekre szóló szegénységet.

A fizetéseket hét évvel ezelőttig a mindenkori minimálbér alapján számolták ki. Akkor egy kormánydöntés varázsütésre befagyasztotta a bérkalkulátort, s azóta a 2014-es minimálbér szolgál alapul. Az eltelt idő alatt nyolc alkalommal emelték a törvényesen adható legalacsonyabb, amely az idei 20 százalékos növeléssel már a kétszerese a 2014-esnek.

Ez utóbbira egész propagandakampányt épít a kormány – s arról persze bölcsen hallgatnak, hogy hét éve minden egyes minimálbér-emelés egyben elmaradt pedagógusbér-emelés is.

A magyar tanárokat és óvodai dolgozókat hét esztendő alatt nyolcszor csapták arcul és fosztották ki. Ha most is a korábbi rendszer volna érvényben, egy kezdő óvódapedagógus 28 ezer, egy kezdő diplomás tanár 220 ezer forinttal keresne többet.

A különbözet 10 éves munkaviszonnyal már 265, 20 évessel nagyjából 300 ezer forint. Minden egyes hónapban. Az oktatási rendszerben hét éve közönséges kormányzati útonállás zajlik, amely mára jövedelmük csaknem felét lopja ki a pedagógusok zsebéből.

Ebből időnként némi alamizsnát visszakapnak, ám az évi több milliós veszteség érdemi kompenzációja, vagy legalább az ordító méltánytalanság jövőbeni megszüntetésének szándéka nem látszik. 

Novák Katalin szeptemberben azt bírta mondani, hogy „nem érzi életszerűnek” a bérszámítás jelenlegi „logikájának” megváltoztatását. Nos, ha valami fényévekre van az életszerűségtől, akkor ez éppen ez a perverz, sok ezer embert kifosztó „logika” – és persze az, hogy ezek az emberek ezt némán tűrjék.

Ha a pedagógusoknak csak ez az egyetlen sérelmük volna, akkor is teljes logikus és életszerű volna, ha nem két óráig, de akár két hétig is sztrájkolnának. S, ha azt hisszük, ez csak az ő bajuk, hatalmasat tévedünk.

Mert minden egyes minden egyes hóvégi (vagy közepi) gyomorgyörcsbe belefáradt, kiégett pedagógussal, minden egyes emberhez méltó megélhetés reményében pályát elhagyó tanárral, és nyomukban minden egyes üresen álló katedrával a mi gyermekeink jövője zsugorodik.

A harang érted szól – írhatnám, ha jóval közhelyesebb akarnék lenni, és a baj sokkal kisebb volna. Mert itt már a tűzjelző ordít. Ideje kivenni a vattákat a fülekből a Karmelitában. Mielőtt a harangszó is felcsendül a jövőnk felett.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!

Balogh Gábor
Balogh Gábor Vendégszerző

Újságíró, publicista.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek