Meddig van értelme a nyugati szankcióknak?

India elleni szankciókig remélhetőleg mégse jutunk el, ekkora ajándékkal mégsem kellene megédesíteni Vlagyimir Putyin karácsonyát.

Fehéroroszország elég messze esik Indiától, de az őszi, orosz és belorusz területeken megrendezett Zapad 2021 hadgyakorlaton az indiai hadserege egységei is részt vettek. Az indiai sajtó még azt is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy

míg India résztvevője, addig Kína csak megfigyelője volt az idei gyakorlatnak.

A mostani művelet online kiértékelésén Narendra Modi indiai miniszterelnök is ott volt. Mivel a „zapad” szó nyugatot jelent, és a hadgyakorlat kimondatlanul is egy, Oroszország és Belarusz elleni NATO-támadásra való válaszadást gyakorolta,

az indiai kontingens jelenléte bizonyosan nagyobb örömmel töltötte el Moszkvát és Minszket, mint Washingtont.

A hadgyakorlatokon való részvétel persze a katonai diplomácia bevett része, ezért nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani neki. Az idei gyakorlat azért volt mégis fontos, mert megelőzte Vlagyimir Putyin decemberi indiai látogatását.

Kiskarácsony

És ami Indiának még fontosabb, az orosz elnökkel együtt megérkeztek az Sz-400 védelmi rendszer első elemei is Oroszországból. India még 2018-ban állapodott meg az orosz légvédelmi rakétarendszer megvásárlásáról, amit az Egyesült Államok az első perctől élesen ellenzett, és amiért szankciókkal is megfenyegette Indiát.

De amíg a rendszer nem érkezett meg Indiába, addig Washingtonban reménykedni lehetett benne, hogy valami közbejön, és meghiúsul az üzlet. De mostantól az Sz-400-as része az indiai haderőnek, amely emellett orosz közreműködéssel hatszázezer AK-203-assal is gazdagodik, tovább öregítve a derék Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov „jó hírét”.

Oroszország, Kína, India és részben Pakisztán egymáshoz való viszonya a klasszikus geopolitikai játék kiváló példája.

Az első három ország valóban szuverén, mert nem tartozik semmilyen katonai szövetséghez, és nukleáris arzenálja révén képes megvédeni önmagát. (Pakisztán is közelít ehhez az állapothoz.) Kapcsolatrendszerük ezért nem ideológiai jelszavakra és szövetségesi elkötelezettségre épül, hanem a maga pőre valóságában a nemzeti érdeket követi.

A „világ legnagyobb demokráciájának” nevezett India 1947-es függetlensége óta folyamatosan jó kapcsolatokat ápol Moszkvával. Ez amúgy már az Indiai Köztársaság megalakulásakor kódolva volt, hiszen a britek (akik akkor még maguk is geopolitikai játékosok voltak) azért szakították ki a majdani Pakisztánt Indiából, mert féltek az utóbbi oroszbarátságától.

Kína legnagyobb északi és déli szomszédja egyszerűen predesztinálva van az együttműködésre, egyiküknek sem érdeke a kommunista rezsim túlzott megerősödése.

A Szovjetunió és India barátságán a kínai kommunisták győzelme sem változtatott sokat. Peking csalódására Moszkva semleges volt az indiai-kínai háborúban, és már 1962-ben átadta Indiának a MIG-21-esek gyártási technológiáját.

Jött a ping pong diplomácia

A Szovjetunió és Kína nyílt szembekerülése után ez az együttműködés tovább mélyült, a kommunista Kína pedig a kommunistafalónak ismert Richard Nixonban találta meg amerikai partnerét. Ez a felállás a Szovjetunió széthullása után is működött, a két ország hadügyminiszterei minden évben egyeztetnek, és az orosz fegyverexport negyede rendszeresen Indiában landol.

Sokáig Kína és az Egyesült Államok együttműködése is töretlen volt, a demokrata és republikánus elnökök rutinosan elzarándokoltak Pekingbe és a Nagy Falhoz.

Bár Barack Obama és Donald Trump amúgy különböző politikát vittek, mindketten hozzájárultak az amerikai-kínai viszony megromlásához.

Az előbbit talán ideológiai szempontok is vezették, míg Trumpot Kína növekvő gazdasági hatalma riasztotta el. A „hármak” viszonyában ez jelentős változást hozott. Oroszország és Kína látványosan közeledni kezdett egymáshoz, és eljutottak a katonai szövetség előszobájához. Néhány hete már katonai együttműködésük „road map”-jét is aláírták.

Persze ez sem jelenti a katonai szövetség tényleges megkötését. De ha a Nyugat egyforma intenzitással támadja mindkét nagyhatalmat, akkor a számunkra, európaiak számára legrosszabb forgatókönyv is realizálódhat.

India mindenesetre bölcsen, geopolitikai érettséggel reagált a veszélyre. Egyrészt az Egyesült Államokkal, Japánnal és Ausztráliával megalakította a QUAD csoportot, amely kimondatlanul is a kínai terjeszkedést próbálja visszafogni. Másrészt még jobban elmélyítette együttműködését Moszkvával.

Új-Delhiben ugyanis tudják, hogy az orosz-kínai dacszövetség megelőzéséhez nem támadni kell az oroszokat, hanem együttműködni velük.

A geopolitika elemi logikájából következően természetesen Oroszországnak sem érdeke, hogy Kína túlságosan megerősödjön, nagyon is „harasó”, ha Pekingben érzik, hogy India személyében van alternatívája a velük való ázsiai szövetkezésnek.

Se veled, se...

Így hármuk viszonyában most valamifajta egyensúly alakult ki. És miközben India a legutóbbi időkben is katonai konfliktusba került Kínával, gazdasági együttműködésük töretlen, India elsőszámú kereskedelmi partnere a Kínai Népköztársaság.

Az SZ-400-as orosz rakétarendszer indiai telepítése ugyanakkor komoly dilemmát jelent az Egyesült Államoknak. Az úgynevezett CAATSA törvény értelmében az amerikai kormánynak kötelessége megbüntetni azt, aki Oroszországgal részt vesz ilyen katonai együttműködésben.

Az Sz-400-asok telepítése miatt a Trump-adminisztráció szankciókat is hozott Törökország, amúgy a NATO egyik legfontosabb tagja ellen. Elvben tehát Washingtonnak Indiát is meg kellene büntetnie. Ez azonban olyan geopolitikai őrültség lenne, amelyre remélhetőleg nem kerül sor.

Oroszország, Kína, Törökország és több tucat másik állam folyamatos szankcionálgatása után India elidegenítése a Nyugattól különösen önveszélyes lépés lenne. Biden elnöknek jogi lehetősége is van felmentést adni Indiának, amit Ankarában persze újabb arculcsapásként értékelnek majd.

Az Indiai Köztársaság egészen bizonyosan nem fenyegeti az USA és az Európai Unió biztonságát, geopolitikai játszmáit csak Ázsián belül folytatja.

Az amerikai és uniós szankció-politika amúgy az utóbbi években erősödött fel, szinte kiszorítva a diplomáciai aprómunkát. Ennek legfőbb oka az amerikai Kongresszus és az Európai Parlament tagjainak felfokozott aktivitása.

Nagykarácsony?

A klasszikus demokráciákban a kül- és biztonságpolitika intézése a kormányok, és még inkább a „mélyállam” elitjének a kiváltsága volt. Az amerikai Kongresszus és az EP képviselői azonban a média segítségével egyre nagyobb szerepet követelnek ebben maguknak.

És mivel tárgyalni, háttérmunkát végezni nem tudnak, a legegyszerűbb szankciókat megszavazni bárki ellen, akire a fő ideológusaik rámutatnak. Arról, hogy ezzel saját diplomáciájuk esélyeit gyengítik, nem illik beszélni. De India elleni szankciókig remélhetőleg mégse jutunk el, ekkora ajándékkal mégsem kellene megédesíteni Vlagyimir Putyin karácsonyát.