Nem attól lesz valaki „nyugati”, ha lesajnálja Oroszországot és lebecsüli Kínát

2021.06.12. 18:10

Az orosz-kínai katonai együttműködés elkerülésének egyetlen békés és biztos módja az, ha Oroszország visszatérhet a nyugattal való partnerségbe. Amikor a Nyugat jó kapcsolatokat ápol Moszkvával, megnő az orosz társadalom szabadságfoka is.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

„Oroszország és Kína mind szorosabban működik együtt politikai és katonai téren. Ez új dimenziót jelent, és komoly kihívás a NATO-nak. Ebből ugyanis új veszélyek fakadhatnak” – nyilatkozta egy-két napja Jens Stoltenberg NATO-főtitkár. Amikor elolvastam ezeket a mondatokat, első, tiszteletlen reakcióm az volt, hogy „jééé, what a surprise”.

Az amerikai geostratégia legendás újratervezői, Henry Kissinger és Zbigniew Brzezinski már a hetvenes években felismerték, hogy

Moszkva és Peking katonai szövetsége életveszélyes lenne a Nyugat számára, és ezért vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalommal jó kapcsolatokat kell kiépíteni.

Ők Kínát választották, amelyik katonailag akkor még sokkal gyengébb volt Szovjet-Oroszországnál. Kína páratlan megerősödésével és Oroszország relatív (bár nem katonai) meggyengülésével aztán Donald Trump inkább Moszkvára tett volna. Üzletemberi ésszel helyesen, hiszen az USA számára Oroszország gazdaságilag törpe, míg Kína a legveszélyesebb vetélytárs. De a washingtoni Kongresszus kétpárti russzofób blokkja megtorpedózta az Oroszországhoz való közeledést, Trump viszont beindította a Kína elleni gazdasági hidegháborút.

Ebből a NATO hivatásos stratégiáin kívül mindenki számára világossá vált, hogy válaszul bizonyos szintű orosz-kínai katonai együttműködés elkerülhetetlen lesz. Közös flottatüntetés a Balti- és a Dél-kínai-tengeren, sok tízezres együttes hadgyakorlatok Oroszországban, közös hadiipari és rakétavédelmi fejlesztések, együttműködés az Északi sarkkör kiaknázására. Azok a nyugat-európai vezetők, akik mernek önállóan gondolkodni (Angela Merkel, Emmanuel Macron például) nyilvánosan is utaltak erre a veszélyre. Merkel a bukaresti NATO-csúcson meg is vétózta Ukrajna és Grúzia NATO-tagságát, ami nyilván még jobban elvadította volna az orosz vezetést.

Remélhetőleg nem szerénytelenség utalnom arra, hogy itt, az Azonnalin és más fórumokon is gyakran írtam erről a veszélyről. Utoljára három hónapja, két éve pedig a sarkköri orosz-kínai együttműködésről.

Geopolitikai közgondolkodás sajnos nemigen létezik Magyarországon. Akik a médiában mégis foglalkoznak ilyesmivel, azok attól érzik „nyugatinak” magukat, ha lesajnálják Oroszországot és lebecsülik Kínát.

Fő ellenérvként egy szovjet-kínai határincidenst említenek az Usszuri folyónál 1969-ből. Azóta 52 esztendő telt el, ami még kínai fogalmak szerint is több egy pillanatnál. Kína azóta nagyon megtanulta, hogy gazdaságilag is lehet területeket hódítani, nemcsak katonailag. Oroszország pedig annyi pofont, szankciót, kioktatást kapott már a nyugati politikai elittől, hogy hajlandó túltenni magát Kínával kapcsolatos fenntartásain

Az orosz-kínai katonai együttműködés elkerülésének egyetlen békés és biztos módja az, ha Oroszország visszatérhet a NATO-val és az EU-val való partneri együttműködésbe. Ma már kevesen emlékeznek rá, de 2002-ben létrejött a NATO-Oroszország Tanács (NRC). Az orosz katonai megfigyelők ott ültek a NATO brüsszeli központjában, nyugati partnereik pedig Moszkvában dolgozhattak. Tudom, hogy közbejött a grúz, az ukrán, a krími és a kelet-ukrajnai válság, amelyek megítélésében nagyon nem ért egyet a két fél.

De ha Európa és általában a Nyugat biztonságáról gondolkodunk, egy alapvető kérdést fel kell tennünk magunknak. Mikor voltunk nagyobb biztonságban: akkor, amikor létezett a NATO-Oroszország partnerség, és például a grúz válságot az EU akkori soros elnöke (Nicolas Sarkozy francia elnök) oldotta meg moszkvai tárgyalásaival?

Vagy most, amikor leginkább Hszi kínai elnök szándékán múlik, hogy az EU és a NATO keleti határain egy orosz-kínai katonai tömbbel kell-e szembenéznünk?

Ez utóbbi szerintem még elkerülhető. A NATO-nak Trump felelőtlen szavaival szemben van tekintélye a világban. Az Európai Uniónak is lenne, ha képes lenne összehangolt és realista külpolitikát folytatnia. Oroszországnak katonailag, gazdaságilag, kulturálisan és spirituálisan (ez utóbbi is számít az oroszoknak) sokkal jobban megérné Európával együttműködni, mint egy nagyon aránytalan orosz-kínai blokkba beolvadni.

Oroszország és az Európai Unió szoros együttműködése, Oroszország és a NATO partnersége egyértelműen erősítené mindannyiunk biztonságát és legalábbis az északi félteke békéjét. Az orosz történelem azt bizonyítja, hogy ha a Nyugat Moszkvát sarokba szorítja, akkor az egészen meglepő szövetségeket tud kötni más hatalmakkal. Az együttműködés a sokat emlegetett emberi jogi ügyekre is pozitív hatással lenne.

Amikor a Nyugat jó kapcsolatokat ápol Moszkvával, akkor megnő az orosz társadalom szabadságfoka, ellenséges külső nyomás esetén viszont szűkül a relatív szabadság is.

Az is kívánatos lenne persze, hogy a magyar közéletben helye legyen a geostratégiai, külpolitikai vitáknak, nézetegyeztetéseknek. Magam annak idején igen aktívan kampányoltam hazánk NATO-tagsága mellett, és mai napig tagja vagyok a legnagyobb NATO-barát civil szervezetnek.

De a NATO szerencsére nem a Varsói Szerződés, szabadon lehet vitatkozni egyes döntései helyességéről. Én azt vallom, hogy a NATO-Oroszország partnerség helyreállítása a NATO-nak is érdeke lenne, és mindannyiunk biztonságát szolgálná. Ráadásul lehetőséget teremtene az EU és Oroszország viszonyának rendezésére is.

A hidegháborúnak és az orosz-kínai katonai blokknak ez lenne az egyetlen reális alternatívája. Kína így is gazdasági kihívást jelentene Európa számára, de katonailag nem befolyásolná a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő hatalmas térség biztonságát.

A szerző volt európai parlamenti képviselő, az MSZP alelnöke. Olvass még Hegyi Gyulától az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!