A hidegháború elsősorban az európaiakat és az európai gondolkodású oroszokat fogja sújtani. A legszörnyűbb a dologban az, hogy nem tehetünk ellene semmit. Ukrajna lerohanása fájdalmas tragédia, amelyre Európának válaszolnia kellett. De Oroszország kitaszítása Európából történelmi léptékben is közös veszteségünk. És sajnos a kontinensünkön túl több haszonélvezője is lesz, akiknek érdekében áll majd az ellentét befagyasztása.

A francia elnök Moszkvában megengedett magának olyan kijelentéseket, amelyeknek Washingtonban biztosan nem örülnek, de Európa számára közelebb hozzák a feszültség enyhülését.

Szuverén hatalmak szeretik több oldalról is bebiztosítani magukat, és tudják, hogy a háború elkerülésének a legjobb módja a többoldalú együttműködés és partnerség. Az ukrán kormány azonban mindezt másképp látja.

India elleni szankciókig remélhetőleg mégse jutunk el, ekkora ajándékkal mégsem kellene megédesíteni Vlagyimir Putyin karácsonyát.

A „félünk és fenyegetünk” pszichózisa Oroszországban tovább szűkíti a szabadságjogokat, de az EU tagállamaiban is hozzátesz ahhoz a válsághoz, amit a pandémia, a politikai elit iránti bizalmatlanság, az irracionális téveszmék terjedése okoz.

Márki-Zay nagyon jó miniszterelnök-jelölt, aki akkor tud győzni, ha egyszerre képes mozgósítani a hat ellenzéki párt elkötelezett szavazóit és mindazokat, akik kiábrándultak az Orbán-rezsimből. De nem Messiás.

Patthelyzet: az EU már gyakorlatilag elengedte, hogy bármilyen beleszólása legyen abba, hogy mi történik Belaruszban. De miért alakult ez így?

Szerbia történelmileg a Balkán egyik meghatározó állama, ráadásul hagyományosan közel áll Oroszországhoz és egyre fontosabb célpontja a kínai gazdasági terjeszkedésnek is. Uniós felvételének elodázása esetén az orosz és kínai befolyás annyira megerősödhet, hogy egyszer még komoly stratégiai hibának tűnhet majd a szerb felvétel elutasítása.

Angela Merkelnek az Északi Áramlat 2-ről kötött megállapodással búcsúzóul még azt is sikerült bebizonyítania, hogy Németország nem csatlósa, hanem szövetségese az Egyesült Államoknak, esetenként önálló akarattal.

Európa is a romokból épült újjá a harmincéves háború, 1918 és 1945 után, eleinte nagyon is dinamikusan. Ha mára elveszett ez a dinamizmus, az bizonyosan nem Kína és nem a most százéves Kínai Kommunista Párt bűne.