„Egyfajta történelem nélküli helyzetben élünk, amit megtöltenek a korábbi generációk képzeletének holt visszhangjai”

Miért haldoklik a sci-fi napjainkban? Miért sorvad el a jövő? Mi értelme annak, hogy az európai írók az amerikai piacra próbálnak betörni? Magyarországra érkezik Jacek Dukaj, Lengyelország egyik legismertebb sci-fi írója: interjúztunk vele!

Viszonylag kevés nem angol nyelvű, európai sci-fi és fantasykönyvet fordítanak le manapság magyarra, a pályája során rengeteg díjat – így például az Európai Unió Irodalmi Díját is – begyűjtő lengyel Jacek Dukajtól azonban már egyenesen négy olvasható magyarul. Ezek körül pedig bizonyos sci-fi berkekben kisebb kultusz van – nem véltlenül, Jacek Dukaj tökéletes példa arra, amikor a fantasztikus irodalom nem csak fantasztikus, hanem hangsúlyosan irodalom is. A PesTextre vendégként érkező íróval e-mailben volt alkalmunk interjút készíteni.

A magyar olvasók értékeléseit áttekintve szinte mindenki a szövegei irodalmi értékét emeli ki. Mit gondol: jogos dolog élesen szétválasztani a szépirodalmat és a zsánerirodalmat úgy, ahogy azt szokás tenni?

Ez egy olyan probléma, aminek kifejtésével egy vastag esszékötetet meg lehetne tölteni. Kezdjük a definíciókkal. Mi az, hogy szépirodalom? Mi az, hogy zsánerirodalom? És a szétválasztásról akadémiai értelemben beszélünk, vagy a „való” világról – a marketing, a showbusiness és a közösségi média világáról? Mivel az utóbbiban nem igazán számít, mi a tartalma egy adott könyvnek, csak a szerző imázsa.

Másrészt nem minden zsáner született egyenlőnek. Ha krimit, thrillert vagy romantikus regényt írsz, attól nem könyvelnek el mondjuk örökre thrillerírónak, hanem szimplán író leszel.

De ha sci-fit írsz, akkor sci-fi író leszel. Egy hasonló eset van, amikor egy jelző nem leszűkít egy kifejezést, hanem kizár belőle: ez a pornószínész.

A pornószínészek nem a „színészek”-kategória alkategóriája: a pornószínész nem-színész – külön kategória. Majdnem ugyanez a helyzet a sci-fi írókkal és a fantasyírókkal.

És mivel a szerző kialakult imázsa sokkal fontosabb, mint amit ténylegesen ír, ezért két különböző karrierutat figyelhetünk meg. Az egyik, amikor egy író először nem fantasztikumot írt, de aztán nekiállt az írni; illetve amikor a szerző a fantasztikus alkotásairól lett alapvetően ismert. Amikor az előbbi publikál fantasztikumot, az nem fantasztikum, hanem szépirodalom. (Hosszú listát lehetne ebből írni, kezdve Margaret Atwooddal, Ian McEwannel és Kazuo Ishiguróval.) Amikor az utóbbi publikál pontosan ugyanolyan könyveket, az zsánerirodalom.

Akkor ez csak nézőpont kérdése?

Mi is a „zsáner” profi kritikusok által meghatározott definíciója? Általában bizonyos plotformulákról és sztereotipikus karakterekről beszélnek. A helyzet az, hogy ezek a definíciók vakok az ontológiai különbségekre olyan világok között, amelyek a mi világunkhoz hasonló elveken alapulnak, és olyanok között, amelyek másféléken. (Ha ezt az elvi alapok közötti különbséget véges számú racionális logikus lépésben tudjuk áthidalni, sci-firől, ha nem, akkor fantasyről beszélünk.)

Elmesélhetsz egy sabloncselekménnyel, nem eredeti karakterekkel operáló történetet, ugyanúgy a mi világunkban, mint egy kitalált világban. Ezen aspektusok között – a történetmesélés és a világ – nincs összefüggés.

Nincs logikai kapcsolat a realizmus mértéke és a történetmesélés minősége és eredetisége között.

De a tömegpiac és a popkultúra szabályai mégis erre kondicinálnak minket: nagyon nehéz az árral szemben menni ebben a kérdésben. Ráadásul az írók is áldozatul esnek ennek a kondicionálásnak. Szerintem csak így lehet nem művi módon jogossá tenni a szépirodalom és a zsánerirodalom közé vont határvonalat: a szerzők döntéseinek statisztikai elemzésével. Nincs olyan történetmesélési szabály, ami arra kényszerítene, hogy olyan történetet írj, ami egy thriller, YA, szerelmi történet vagy mondjuk a jövőben játszódik. De ha a szerzők önkéntesen rakják magukat zsánerkategóriákba, akkor ki vagyok én, hogy vitatkozzak velük?

Magyarul legutóbb az Érkezés a sötétségbe című kisregénye jelent meg. Ez a kötet sok szempontból egyedi. Mi inspirálta, hogy megírja, és eredetileg miért csak e-könyvként jelent meg?

Mostanában szükségem van valami plusz nyomásra, hogy befejezzek egy történetet – hogy megjelenésre írjak, ne csak magamnak. Ebben az esetben az Allegro (nagyjából a lengyel eBay) irodalmi pojektje és PR-kampánya volt ez.

Mondhatjuk, hogy ők patronálták ezt a könyvet, de egyébként semmilyen tematikus vagy stílusbeli megkötés nem volt, nem is mennék bele ilyemibe. De jó alkalom volt arra, hogy az e-könyvek új funkcióit feltérképezzük – legalábbis akkor úgy tűnt.

Szeretem az úttörő projekteket. Ha valami nagyon kockázatosnak vagy lehetetlenül nehéznek tűnik, az első reakcióm az, hogy oké, csináljuk!

A Netflix adaptálta a könyvet, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a könyv kiinduló helyzetéből csináltak egy sorozatot. Hogy érez ezzel a sorozattal kapcsolatban?

Gondolkozom, hogy az adaptáció jó szó-e egyáltalán. Sokkal valószerűbb lenne azt mondani, hogy a sorozat ugyanazon az ötleten alapszik, mint amiből megszületett a kisregény. A karakterek és az egész történet más. Jason George, a sorozat showrunnere az egyedüli szerzője a forgatókönyvnek.

Örülök egyébként, hogy az emberek szeretik. Elég kis költségvetésű produkció, ennek ellenére sikeresebb lett globálisan, mint más nem angolszász sorozatok hasonló büdzsével. Mondjuk úgy, hogy átkerült egy magasabb ligába.

Az Érkezés a sötétségbe kisregény sokat kölcsönöz a japán animék esztétikájából, miközben egyes cyberpunk-toposzokat ki is forgat. Ön szerint a sci-fi alapvetően globális jelenség, vagy jobban kéne koncentrálnia a helyi valóságokra?

Mindkettő igaz.

Nincs olyan, hogy globális kultúra, csak egyes helyi kultúrák bizonyos aspektusait globalizáltuk.

Viszont mivel hozzászoktunk az angolszász – főleg amerikai – kultúra totális dominanciájához, ezért hajlamosak vagyunk globális egyetemességekben gondolkodni.

De ez is változik. A világ deglobalizálódik. Még Hollywoodot is kompromisszumra kényszeríti az új helyzet, arra, hogy nyíljon ki, még ha ez azt is jelenti, hogy befeküdnek Kínának, hogy hozzáférjenek a hatalmas kínai piachoz. De ez a trend épp csak elkezdődött. A Netflixen a tartalom egy jelentős részét nem angolszász sorozatok adják, és egyre több ilyen van.

Ráadásul a technológia is egyre inkább megkönnyíti ezt. Most már a stúdiók rendelkeznek a megfelelő eszközökkel, egy szoftverrel, amit a Disney fejlesztett ki, amivel minden filmet és sorozatot egyszerre tudnak elkészíteni az összes nyelven: a hanghoz egyszerűen hozzáigazítják a színészek szájmozgását digitálisan – á la deep fake.

Ha a sci-fi több akar lenni annál, hogy popkult klisékkel játszadozunk, akkor muszáj, hogy valódi civilizációs változásokra reflektáljon. Szubvertálnia és elvetnie kell régi elképzeléseket és hagyományokat.

A magyar fantasztikumban érezhető egy eltolódás a fantasy irányában: egyre több minőségi fantasy jelenik meg, és mintha kevesebb lenne a sci-fi. Mi a helyzet ezügyben Lengyelországban?

Az elmúlt tíz évben nem nagyon olvastam fantasztikumot, a véleményem tehát pusztán szubjektív benyomásként kezelendő.

Az egyik, amiért a kortárs fantasztikumot nem találom annyira érdekesnek, az pont ez az eltolódás a sci-fitől a fantasy felé, ami már 1990-ben elkezdődött.

Lengyelországban tisztán látszik, hogy Andrej Sapkowski (a világszerte ismert Vaják c. fantasy könyvsorozat szerzője – a szerk.) már népszerűbb, mint a lengyel sci-fi világhírű alkotója, Stanisław Lem, de ez egy világszintű folyamat. Lehet, hogy valamiért a rendszerváltást megélő országokban jobban lehetett érezni, mivel nem voltunk annyira kitéve az amerikai kultúrnák 1990 előtt. Innen jöhet az érzés, hogy a fantasy cunamiként öntött el minket a leomlott berlini falon át.

A másik, amiért nem foglalkoztam vele, az az írott szó, mint médium változása: az ugyanis egyre inkább az audiovizuális történetmesélés értékei és minőségei felé tolódik el. Ez ismét csak egy globális jelenség, ami ráadásul általános mindenféle irodalomban, még az ismeretterjesztő műveknél is.

Egyre inkább olyan könyvek lesznek sikeresek, amelyeket meg lehet élni úgyis, mintha tévésorozatok lennének, csak papírra vetve. De ha ezeknek nincsenek tisztán irodalmi érdemei, akkor nem lenne egyszerűbb megnéznem belőle a sorozatot? És így fordulnak fejükre a kultúrális értékek hierarchiái:

többé már nem a mozi és a TV akar olyan lenni, mint az irodalom, hanem az irodalom lohol az audiovizuális történetmesélés nyomában.

Ez a sci-fiben is érvényesül? 

Kiváltképp a sci-fi számára volt ez a végső csapás.

Az ötletekre fókuszáltság volt mindig is a komoly sci-fi megkülönböztető jegye – legyen szó fizikáról, matematikáról, információelméletről, nyelvről vagy az emberi elméről. Ezek olyan elméletek, amiket le kell írni szavakkal. Meg lehet őket vitatni, el lehet őket magyarázni papíron, de nem lehet őket megmutatni. (Vessünk egy pillantást a határesetekre: ott van Nolan Tenetje vagy Villeneuve Érkezése – ezek mindent elárulnak a két médium határairól.)

A másik problémát úgy hívom, hogy „a jövő elsorvadása”. Persze a sci-finek nem kell a jövőről szólnia, de egyfajta agybetegségként terjed az új víziók hiánya és a régi klisékre való támaszkodás.

„A történelem vége” – Fukuyama megadta a korszakunk nevét.

Úgy tűnik, hogy nincs jövő és nincs múlt, egyfajta történelem nélküli helyzetben élünk, amit megtöltenek az előttünk élő generációk képzeletének halott visszhangjai.

Alkotásokat – melyek egyszer élőek és relevánsak voltak – most csupán díszletnek használnak, mivel az adott évadban kúlnak és trendinek tűnnek.

De mi tölti be ezt az űrt? A YouTube és a podcast-interjúk gondolkodókkal, tudósokkal, közgazdászokkal. Egy új sci-fi-jövővízió sem versenyezhet Yuval Harari próféciáival. Semmiféle spekulatív irodalom nem lehet fele olyan agyfasz sem, mint amilyen Lex Fridman interjúja lett Joscha Bachhal.

Az elmúlt évtizedben az angolszász kiadás felfedezte az afrofuturizmust és a kínai sci-fit. Mit gondol, itt az ideje, hogy az amerikai kiadók felfedezzék maguknak az európai fantasztikus irodalmat?

Ha még van olyan! Attól félek, hogy már teljesen amerikanizálódtunk. Gondoljuk végig a kulturális termékek importja és exportja mögött húzódó mechanizmusokat. Ki alakítja ki a szabályokat? A Központ New York, London, Los Angeles. Mi számít „jónak”, minek van művészeti értéke? Az, amit az emberek a Központban értékesnek tartanak.

Mi a periférián ki vagyunk szolgáltatva a Központban történő változásoknak.

Ha az USA faji feszültségeket érzékel, változik az érzékenységük, és akkor hirtelen találnak értéket az afrofuturizmusban. Amikor az USA elismeri Kína gazdasági erejét, akkor hirtelen elkezdik értékelni a kínai kultúrát, és még alá is vetik az amerikai kulturális termékeket kínai cenzoroknak.

A Központ elfogadására nem tekinthetünk sikerként, ha közben igaz hangon akarunk szólni a perifériás kultúránkban.

Eközben mit csinálunk? Felajánlunk a Központnak vízióinkat a Perifériáról, de úgy, hogy azt már előre az ő ízlésük és az ő értékeik szerint rendezzük.

Valójában ez az egész egyfajta tudattalan tippelős játék: „hogy tudok úgy írni Lengyelországról, hogy egy angolszász olvasó azt gondolja, hogy ez egy jó regény Lengyelországról?”

Jelenleg négy könyve jelent meg magyarul (Extensa, Más dalok, Zuzanna és a világmindenség, Érkezés a sötétségbe). Melyikhez nyúljon az olvasó, ha meg akarja ismerni Jacek Dukajt?

A Más dalokat ajánlom. Azt hiszem, hogy ebből a négyből az a legjobb, de ami még fontosabb: az olvasók általában ezt a könyvet szokták ajánlani a barátaiknak.

Jacek Dukaj a PesText fesztivál vendége lesz pénteken hét órától az A38-hajón, ráadásul nem is akárki, hanem a magyar irodalom, és azon belül is a magyar weird egyik izgalmas alkotója, Farkas Balázs fog vele beszélgetni.

NYITÓKÉP: Albert Zawada / PesText