A zöld középút: klímaszorongás helyett gondoljuk végig, mit tehetünk

Ne menjen az agyunkra a rettegés, de ne is legyintsünk, hogy túl kis halak vagyunk. Inkább mérjük fel, hogyan tudjuk értelmes kompromisszumokkal fenntarthatóbbá tenni az életünk, amelyek tudnak segíteni – ha máson nem, a közvetlen környezetünkön.

Elmosolyodtam, amikor a napokban a Jászai Mari téri trolimegállóban a BKK az információs táblán – amelyről Szegedről való felköltözésem óta nem tudom megszokni, hogy a PR-feliratok mellett az időt nem tudja kiírni – megköszönte, hogy a tömegközlekedést választottam. Nyilván a szolgáltató arra célzott, hogy ahelyett, hogy autóba ültem volna, de az én esetemben ugye ez maximum arra irányult, hogy nem gyalog bandukoltam át a Margit hídon.

Értem ugyanakkor, hogy igyekeznek hangsúlyozni az egyéni felelősséget a fenntartható életvitel terén és azt hiszem, tényleg sokat segíthet a tömegközlekedés használata, nem kell még nagy dolgokra sem gondolni, egyszerűen a belvárosi szmog elkerülésében. A téma Seres László klímaváltozásos publija kapcsán azért jutott eszembe, mert a környzetemben én is sokakkal vitázom, illetve magamban is sokat merengek azon, mit érdemes megtenni a mindennapjaim zöldítése terén.

Ne menjen az agyunkra! 

Van szerintem sokakban itt egy fontos félreértés. A riogató „mindmeghalunk” szövegek azt célozzák, hogy ki-ki gondolja át a maga életvitelét, illetve a politika és a nagy cégek tegyenek a károsanyag-kibocsátás csökkentéséért.

De ha már elszántad magad, hogy végiggondolod, mit tehetsz, nem kell folyamatosan ebben a rettegésben élned és főleg ne próbáld meg folyamatos bűntudat-keltéssel ebbe a környezeted is belevonni!

Sokkal jobban jár mindenki, ha higgadtan végigvesszük, mit is tudunk tényleg tenni a szénlábnyomunk csökkentése érdekében. Először is azért érdemes azért az olyan, az arányokat érzékeltető számokat figyelembe venni, mint hogy kétszáz luxushajó többet tud ártani Európa összes autójánál – bár itt a kén-dioxidról van szó, ez szerintem azt azért érzékelteti, hogy felesleges önostorozásba kezdeni egy fél percre bekapcsolva hagyott tévé vagy egy rossz szelektív kukába dobott műanyagkupak miatt. Azért mondom ezt elsősorban, mert én is keresztülmentem már ezen a fázison.

Ez ugyanakkor semmiképpen sem jelenti azt, hogy defetista módon dőljünk hátra olyan mantrákat ismételgetve, hogy mi ehhez úgyis kis halak vagyunk. Ha másért nem, azért mindenképpen érdemes átgondolni mindennapjaink környezeti terhelését, mert azok többsége nemcsak nagy léptékben árthat.

Kiszámolhatjuk kockás papíron, hogy a személyes autóhasználatunk a Föld teljes károsanyag-kibocsátását nézve keveset nyom a latban, mindez a lakókörnyezetünk szmogját viszont annál inkább növelheti.

Értelmes kompromisszumok

Nem akarok túl mély filozofálgatásba fulladni, de alapvetően a mindennapjainkat érthető módon úgy szoktuk szervezni, hogy komfortos, kényelmes életünk legyen, ennek keretében valósítsuk meg magunkat, karrierünket, éljünk társadalmi életet és így tovább. Ennek keretébe érdemes beilleszteni a „keserű pirulákat” is.

Annak nincs értelme, ha aránytalan önsanyargatásba kezdünk, mert úgysem lesz az egész fenntartható. Ha fogyókúrázni akarsz, akkor sem az a megoldás, hogy Korpovit-kekszre cseréled a Nutellát, hanem találsz egy alacsony cukortartalmú „középutas” megoldást, itt is valami ilyesmiben kellene gondolkodni.

A szelektív hulladékgyűjtés például a legtöbb nagyvárosban, de még a falvak egy jelentős részében is a szelektív hulladékot is elszállító kukásautós rendszernek köszönhetően elképesztően egyszerű és kényelmes, nem hiszem, hogy túl nagy plusz teher bárkinek, hogy eggyel, vagy kettővel több kukát, vagy zsák szemetet kell levinnie, egy kis válogatás mellett.

Kevésbé magától értetődő azonban, hogyan tudom a háztartási hulladékom mennyiségét csökkenteni.

Az életmódjukkal hencegő kirakatzöldeket mindig erős szkepszissel figyelem. Csak egy példa: nekem, aki nagy rajongója vagyok a cukros löttyöknek, nincs például lehetőségem hulladékmentesen kólát innom, mivel Magyarországon évekkel ezelőtt megszüntették a betétdíjas kólás palackokat, hiába volt egyébként nagyon népszerű mindkét nagy cég termékei közt.

Mondjuk most az egyik túlárazott szifongépet kínáló cég elkezdte árulni a Pepsi szirupját, de az is termel hulladékot. A csomagolásmentes boltokban persze meg lehet venni sok dolgot – mosószert például –, ami szerintem beilleszthető egy normális életvitelbe, tehát bizonyos dolgoknál reálisnak tűnik nekem a hulladék viszonylagos csökkentése. Emellett persze ott vannak a klasszikus praktikák, a saját bevásárlótáskához például rövid úton könnyű hozzászokni.

Út vagy cél?

További érdekes szempont a témában az életkor. A zöld témával oly szívesen foglalkozók, az Instán műanyagmentes hónapokkal pózolók jelentős része az én korosztályom környékéről kerül ki, tizen-huszonéves, tehát fiatal felnőttkora elején jár.

Amikor a többségnek még nem választás kérdése, hogy autóba ül-e mondjuk. Fontos kérdése lesz a közeljövőnek, hogy elvárás lesz-e, hogy ne is akarjunk autózni.

Hiszen kicsit deja vum van azzal kapcsolatosan, ahogyan a nyugati világ várná el a harmadik világbeli országoktól, hogy ne akarják azt a fejlettségi szintet elérni, amit az elmúlt évtizedekben mi, hiszen azt nem bírnánk erőforrásokkal. Így jártak.

Vannak azért megoldások, a technológia terén a többség az elektromos autókban hisz, amelyek ígéretesek, de – a még nem mindenhol kiépített töltőhálózatok mellett – ne felejtsük el, hogy ez csak a felszíne a problémának.

Ha nem megújuló forrásból állítjuk elő az így felhasznált villamosenergiát, akkor csupán annyit tettünk, hogy kiszerveztük a szennyezést helyileg

– és akkor még nem is tértünk ki a lítium akkumulátorokra sem gyártás, sem hulladékkezelés szempontjából.

A jól működő tömegközlekedés egyébként például lehet egy jó megoldás – amin segítene, ha nem csak egy állami cég végezné ezt ugyebár, hanem lenne piaci verseny –, ahogyan az autómegosztás és a telekocsi is. Ez utóbbi szerintem egy szuper dolog, rengeteget oszkároztam Budapest és Szeged között az elmúlt években és erősen hajlok arra, hogy ha lesz jogsim, netán autóm, akkor is inkább a hátsó ülésen olvasgatok, mintsem, hogy levezessek 160 kilométert.

Ez például egy elég jó kompromisszum, azt hiszem. És még rettegni sem kell közben.

Emellett nyilván a kérdést össztársadalmi szinten kell kezelni elsősorban, van dolga a politikának és van felelőssége a gazdaság szereplőinek is. Azoknak azonban ne higgyünk, akik környezetvédelem néven újracsomagolt szocializmust akarnak nekünk eladni, mert az garantáltan nem fog működni ezúttal sem.