Az emberek, akik nagyszüleik státuszát megörökölve menekülttáborokban élik le az életüket

Mennyire tekinthető ideiglenesnek és átmenetinek egy 72 éves tábor? Mi elől és mi felé menekülne az az ember, aki szüleinek, nagyszüleinek, akár dédszüleinek státuszát megörökölve egész életét egy menekülttáborban töltötte?

A betlehemi BADIL Resource Center 2018-as felmérése szerint a világ palesztinjainak kétharmada – közel 8 millió ember – vagy menekült státuszban van, vagy országon belül lakóhelyét elhagyni kényszerült személy (IDP). A definíció szerint a menekülttáborokban olyan emberek vannak, akiket az alapvetően nemzetállamokra osztott világrendben nem lehet egyértelműen elhelyezni. Mivel a cél az, hogy a táborból végül mindenkit valamely nemzetállamba bekategorizáljanak, a menekülttáborok elvileg ideiglenesek és átmenetiek. Azonban mivel a palesztinokat magukba tömörítő menekülttáborok nagy részét generációkkal ezelőtt alapították, inkább folytonos és állandó szegregációról, semmint ideiglenes vagy átmeneti megoldásról van szó a számkivetett nép esetében.

Vegyük példának az 1949-ben alapított, a jordániai Zarqa melletti, a világ aktív menekülttáborai között egyébként legidősebb menekülttábort. Mennyire tekinthető ideiglenesnek és átmenetinek egy 72 éves tábor? Mi elől és mi felé menekülne az az ember, aki szüleinek, nagyszüleinek, akár dédszüleinek státuszát megörökölve egész életét egy menekülttáborban töltötte?

A palesztin nép talán legnagyobb tragédiája, hogy sok esetben el van takarva vagy el van felejtve, hogy ideiglenes státuszuk több mint hetven éve tart: gyakorlatilag állandóvá vált.

Mit jelent az, hogy haza?

A kérdés, hogy a palesztinok és/vagy az izraeliek kezében kell-e vagy kellene-e lennie Mandátumi Palesztinának – azaz az Izraelt, az Izrael által 1967-ben okkupált, jelenleg félautonómiával rendelkező Ciszjordániát (West Bank) és az Egyiptom és Izrael közötti Gázát magába foglaló egykori brit mandátumterületnek –, Izrael 1948-as kikiáltása óta diplomáciai csatározások és háborúk tárgya.

Az Izrael kikiáltása utáni ún. Nakba („katasztrófa”) során izraeli haderők – politikai vezetők által nyíltan vagy hallgatólagosan megtámogatva – elüldözték a palesztin civil lakosság nagyobbik részét az új állam területéről, akik ezzel menekültté vagy IDP-vé váltak. A környező arab országokba és az akkor még egyiptomi befolyás alatt álló Gázába menekült emberek maximum pár napra csomagoltak, hiszen nem számítottak arra, hogy menekültstátuszuk életük végéig, sőt, leszármazottjaikon keresztül még annál is tovább fog tartani.

Míg azt biztosan kijelenthetjük, hogy az 1948-as Nakba közvetlen áldozatainak jelentős része kényszerűen hagyta el lakóhelyét, és hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szerint jogukban állt volna hazájukba visszatérni, az ő Mandátumi Palesztinán kívül született leszármazottjaiknál ez már nem olyan egyértelmű.

Ennek egyik oka, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is használt „haza” szónak sok jelentése van többek között egy menekülttáborban élő palesztin esetében: haza az az ország, aminek az állampolgára vagyok; az a hely, amit az otthonomnak tartok vagy az a hely, amit az otthonomnak akarok tudni? Habár egy Mandátumi Palesztinán kívül született, de ottani felmenőkkel rendelkező ember kevés eséllyel bír palesztin vagy izraeli állampolgársággal, a BADIL Resource Center felmérése szerint a regisztrált menekültek és lakóhelyüket elhagyni kényszerült palesztinok 95,4 százaléka szeretne visszatérni Mandátumi Palesztina területére, 81,3 százalékuk pedig kivitelezhetőnek is tartja az egyébként valószerűtlen palesztin visszatérést.

Mivel ők kulturális értelemben nem tartják otthonuknak azt a menekülttábort vagy enklávét, amin kívül nagy valószínűséggel még nem is jártak életükben, a hazáról alkotott képük teljesen szembemegy a geopolitikai széliránnyal és közjogi valósággal.

A palesztin hazatérés kérdését bonyolítja továbbá, hogy az izraeli oldal, illetve az ENSZ a palesztin exodus óta azon dolgozik, hogy a palesztinok ne akarjanak visszatérni, és hogy új hazájuknak az arab világban szétszórt palesztin menekülttáborokat és az ún. Palesztin Államot tekintsék, ami jelenleg az Izrael két oldalán elhelyezkedő militarista iszlám-fundamentalista Hamász által kormányzott Gázára és a nacionalista Fatah párt kormányzása alatt álló Ciszjordánia egyes területire van szétszabdalva.

A Donald Trump által leállított, Joe Biden által újraindított amerikai hozzájárulással is bíró palesztin menekülteknek nyújtott segély – amit a UNRWA nevű ENSZ ügynökség kezel – így új megvilágításba kerül: egyrészt embermilliók éhhalálát akadályozza meg, másrészt a huszadik század közepe óta ideiglenesen számkivetett történelmi áldozat, menekült szerepébe kényszeríti a palesztinokat. Míg a segélyezők hálát várnának, a palesztinok a kényszerített szerepüknek frusztrációjából fakadó, sokszor tettlegességig fajuló ellenállással jelzik, hogy a jelenlegi status quo számukra elfogadhatatlan.

Ezt a zsidó lakossággal és izraeli rendfenntartókkal összecsapó jeruzsálemi arab tüntetők és a frusztrációt politikailag hasznosító, Gázából Izraelre rakétákat indító Hamász tisztán és látványosan jelezte a konfliktus májusi felszínre törésekor. Ez a fajta ellenállás menekülttáborokban is nagyon jól érzékelhető: George E. Bisharat Exile to Compatriot című írásának beszámolója szerint megesett, hogy a ciszjordániai Deir ‘Ammar-tábor lakóinak egy csoportja lerombolt egy UNRWA-bölcsődét, ezzel jelezve, hogy a palesztinok nem kérnek az őket odaláncoló téglaépületekből és intézményekből.

Embargóban lakva

Az 1993-1995-ös oslói megállapodások – mint az arab világ palesztin menekültjeinek és a gázai és ciszjordániai lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek kollektív hazáját, nemzetállamát megteremteni hivatott tárgyalások gyümölcse – elvileg mérföldkövet jelentettek a palesztin önrendelkezés történetében. A puskaporos hordón ülő diplomatáknak azonban a területi viszonyok agyonbonyolításán, az A, B és C területekből álló enklávérendszer létrehozásán kívül nem sok mindent sikerült elérniük.

Leegyszerűsítve, az A területet leginkább a Palesztin Nemzeti Hatóság (PA) befolyása alatt álló szigetek összeségeként lehet elképzelni a telepesek által ritkásan lakott és hadgyakorlatokra használt, teljes izraeli befolyás alatt álló C terület tengerében. A köztes B területet képző szigetek leginkább falvakra terjednek ki, ahol Izrael fenntartja a hadgyakorlatozás jogát. Az A és B területet alkotó szigetek ún. enklávékat képeznek, amik

kereskedelmileg és az emberek szabad mozgását tekintve teljesen el vannak zárva egymástól, ami gyakorlatilag egy folyamatos embargót jelent a Palesztin Nemzeti Hatóság és az ott élő palesztinok számára.

Felmerül a kérdés, hogy miben különbözik a Mandátumi Palesztinán kívüli palesztin menekülttáborok és az enklávék lakosságának életminősége. Míg a menekülttáborokban a fő hatalmat a UNRWA és az adott állam megfelelő hatósága jelenti, addig az autonómiával rendelkező, de autokratikus és gazdaságpolitikai nehézségekkel is küzdő PA hatósága alatt élő emberek egy része „szabadtéri börtönként” éli meg az enklávékat.

A szegregáción alapuló dél-afrikai apartheid rendszerhez hasonlítható status quonak az oslói megállapodások szerint 1997-ig fokozatosan véget kellett volna érnie, azonban nem sok változást lehetett érzékelni az utóbbi negyedszázadban. Így a menekülttáborokhoz hasonlóan az enklávék is egy paradox módon állandósított ideiglenes helyzetbe kényszerítik az elvileg szabad és teljes állampolgárokként élő palesztin civileket.

Mi lesz Netanjahu után?

A magát az előző izraeli kormányfőtől, Benjamin Netanjahutól jobbra pozicionáló Naftali Bennett által vezetett kéthónapos izraeli kormány beiktatása mindenképpen irányváltoztatást jelent az izraeli-palesztin viszonyokra és a palesztin civilek életére nézve. Mivel az új kormánykoalíció nyolc pártja között szerepelnek egyrészt centrista és szélsőséges zsidó pártok, másrészt – Izrael történelmében először – egy, a palesztin kisebbséget képviselő arab párt is, ezzel a kérdéssel egyelőre nem foglalkozott mélyrehatóan a gyenge lábakon álló kormány és amíg lehet, valószínűleg nem is fognak. Mindazonáltal pozitívumnak lehet elkönyvelni például, hogy a Netanjahu által visszatartott vakcinamegállapodást sikeresen véglegesítette Bennett a Palesztin Nemzeti Hatósággal.

A fontosabb kérdés azonban az, hogy Netanjahu Ciszjordánia annektálásáról szóló terveinek jelenleg mekkora a realitása. Az enklávékra és izraeli területekre szabdalt régió annektálása egyrészt nem szolgálná Bennett demokratikus Izraelről szóló terveit, a szinte kizárólag Netanjahu-ellenessége által összefogott koalíció egységét és az antinetanjahui Bennett-képet.

A Trumphoz képest jóval higgadtabb – az új izraeli miniszterelnököt valószínűleg szeptemberben vendégül látó – Biden Izrael-politikája is a konfliktuskerülés felé mutat: Antony Blinken külügyminiszter májusban azt nyilatkozta, hogy sürgősen meg kell szabadulni egy esetlegesen megújuló erőszakhullám minden potenciális forrásától. Az oslói megállapodásokkal szembemenő, még szegregáltabb társadalmi viszonyok felé mutató annektálás terve, ami a palesztin lakosság még megmaradt jogait, szabadságait és jólétét is veszélyezteti, ezzel egyelőre a tárgyalóasztal fiókjában pihen.

Az viszont kizárt, hogy az amerikai és izraeli kormányok álpacifista nyilatkozatokkal és politikailag pragmatikus nemcselekvéssel be tudják fogni a kollektív önrendelkezési joguktól nagy részben megfosztott palesztinok száját.

A 73 éve ideiglenesen fenntartott menekülttáborokat és körbefalazott enklávékat nem a semmitmondó technokrata kommunikáció és nem a netanjahui háborús fenyegetődzés fogja felszámolni – hiszen pont ezek tartották és tartják fenn a palesztin exodus óta.

NYITÓKÉP: A Za'atri menekülttábor Jordániában 2013-ban. U. S. Department of State / Flickr