„Itt nem együtt, hanem egymás mellett élés van” – ilyen testközelből a palesztin underground

Szerző: Ágoston Dániel
2021.01.28. 07:10

Palesztinában gombamódra nőnek ki a földből különböző zenei fesztiválok és formációk, a járványügyi korlátozásokból pedig ott is sokaknak elegük van. Az Azonnali helyben élő olvasója arról mesélt nekünk, hogy néz ki az ifjúsági kultúra Ramallahban, de a járvány palesztinai következményei is szóba kerültek.

„Itt nem együtt, hanem egymás mellett élés van” – ilyen testközelből a palesztin underground

Január elején közöltünk egy cikket az Azonnalin, ami Sama’ Abdulhadi, egy palesztin női techno DJ fogvatartásáról szólt. A cikkben volt egy jelentéktelennek tűnő, de annál valóban fontosabb, könnyelmű sarkítás, miszerint a vallásos, konzervatív palesztinok is azért is borultak ki a Mózes sírjától nem messze hallható technótól, mert kis túlzással csak a lakodalmi arab zenét tudják elfogadni a rádióból, meg a müezzin óbégatását a minaret tetejéről.

Az Azonnali olvasói Facebook-csoportjában (gyertek, csatlakozzatok) éppen erre a kiszólásra jött egy megjegyzés (jómagam is szoktam kommenteket olvasni egyébként), amit egy ott élő olvasónk tett, s amiben kifejtette, hogy az arab társadalmak esetében nagyon is van klasszikus arab zenei, európai zenei hagyomány, amiben minden műfaj megtalálható. Ebben persze semmi meglepő nincs – akit egy kicsit is foglalkoztat a közel-keleti zene és művészet, az pontosan tudja, hogy milyen gazdag is az arab népek kultúrája.

SAMA' ABDULHADI BOILER ROOMOS SZETTJE.

Ez alól Palesztina sem kivétel. Ugyan egy kicsi, sok esetben behatárolt közösségről beszélünk, így is

gombamódra nőnek itt a földből különböző zenei fesztiválok és formációk.

Van ciszjordániai punk zenekar, rapcsapatok, női fellépők, továbbá virágzó művészeti együttműködés is a palesztin és izraeli palesztin zenei világ, a ramallahi-betlehemi, valamint a kelet-jeruzsálemi, illetve a diaszpórában élő palesztin zenészek között (lásd például: Soul 47, Dam, Faraj Suleiman, Saz, El Container, Maysa Daw, Apo and the Apostles, Jowan Safadi).

A covid előtti időszakban Palesztina egyik kisebb, körülbelül 35 ezer lelket számláló városában, Ramallahban is nagyjából minden hétre jutott egy nagyobb zenei esemény vagy koncert.

A palesztinok számára ezek a zenei formációk óriási szerepet játszanak a politikai önkifejezésben és a nemzeti öntudat meghatározásában.

Mivel a stiláris sarkítás ellenére régóta különösen izgalmasnak tartom a palesztin underground kultúrát (legkésőbb azóta, hogy megnéztem a Palestine Underground című dokumentumfilmet), írtam a kommentet jegyző olvasónknak, hogy segítsen felzárkózni a palesztin fiatalok aktuális életéből, az underground mindennapjaiból, illetve meséljen arról, mi a helyzet jelenleg Paleszintában.

Aida

Mousa Aida Zsófia nagyjából tíz éve tanulmányozza a Közel-Kelet modernkori történelmét, azon belül is az izraeli-palesztin konfliktust. Korábban az izraeli és a palesztin nemzeti mozgalmak és identitások összehasonlításával foglalkozott, jelenleg pedig egyre inkább az Izraelen belül élő palesztin arab közösségre koncentrál, illetve végez ezirányú kutatást. Jelenleg épp a doktoriját írja, ami egy történeti munka a cionista mozgalmakról, az izraeli állam arabpolitikájáról és az izraeli palesztin arab közösség helyzetéről.

Kötődése azonban nem csupán szakmai eredetű, hanem merőben személyes is, hiszen édesapja palesztin származású, a palesztin területek északi részéről, így a térség, a tágabb levantei régió kultúrája iránti rajongás von Haus aus volt jelen nála mindig is. 2016 óta él a Közel-Keleten, először Tel-Avivban, 2018 óta pedig Jeruzsálemben – ám a kutatása és ismerősei miatt sok időt tölt a palesztinok lakta Ramallahban.

Palesztina közel sem egy középkorból itt maradt, szétrakétázott siralomvölgy.

Azért fontos mindezt kiemelni, mert Magyarországon – valljuk be – hajlamosak vagyunk prekoncepciók mentén képet kialakítani a világ bizonyos részeiről. Ebből fakad az agyonromanticizált kép például Erdélyről is, amire sokan úgy gondolnak, mint állandó rettegésben élő, ámde büszke székelyekkel teli földrészre, hol minden erdélyi magyart Trianon fájdalma ébreszt, a hegyek mögül szüntelenül sír halkan a tárogató, s minden települést áthat az illatos szalonnaszag.

ÉLETKÉP EGY PALESZTIN ALTERNATÍVZENEI FESZTIVÁLRÓL JERIKÓBAN, 2020 OKTÓBERÉBEN. A PAM FEST RÉSZTVEVŐI A VÍRUS MIATT AUTÓKBÓL KÖVETHETTÉK A KONCERTEKET – VAGY AZ AUTÓIKRÓL, HISZEN A KÖZEL-KELETEN AZ IDŐJÁRÁS OKTÓBERBEN SEM AKADÁLY. FOTÓ: PAM FEST / FB

Hasonló nekifutással lőhetünk mellé a Földközi-tenger keleti partja kapcsán is, amit sokan talán úgy képzelnek el, hogy egy baromi hosszú és magas fal mögül lövöldözik egymást turbóvallásos arabok és zsidók, miközben mindenki ultraortodox és nagyon utálja a világot. A valósághoz kicsit közelebb állva pedig leginkább

úgy képzeljük a nyugati féltekén a palesztin életet, mint ahogy azt a Netflix Fauda című sorozatában láttuk: hogy ez egy élhetetlen hely, ahol a lányok egyetlen kitörési pontja az, ha szülnek vagy lelépnek, a férfiaké meg nagyjából az, hogy beállnak az Izrael ellen küzdő Hamászba.

Hogy mindez mennyivel árnyaltabb, azt jól mutatja Sama’ esete is, hiszen nyilván nem egyik napról a másikra ütött szöget valaki fejébe, hogy technobulit szervezzen erre a területre – és ebben Aida is megerősített.

PLAKÁTOK RAMALLAHBAN. FOTÓ: MOUSA AIDA ZSÓFIA

A vírus árnyékában

Kétségtelen, hogy az általános hangulatot tekintve nem igazán jó a helyzet a fal egyik oldalán sem. A koronavírus okozta krízis jelentős problémákat hívott életre mind az izraeli, mind a palesztin társadalomban, főleg gazdasági tekintetben, de a kezdetektől jelenlévő belső társadalmi ellentéteket is még inkább láthatóvá tette. Az alapvető probléma Aida szerint az, hogy mindkét oldal esetében inkább különböző valóságokról, valóságbuborékokról lehet beszélni, semmint egyetlen valóságról.

Mind az izraeli, mind a palesztin társadalmi szövet nagyon sokféle, amelyben egy sor különböző, egymással is versengő identitás(kísérlet) van jelen.

Éppen ezért ugyanúgy lehet a valóság egy lenyomata az, amit a palesztin területeken akciózó izraeli titkosrendőrökről szóló Faudában láttunk, de a filmes példáknál maradva ugyancsak igaz lehet az, mint amit mondjuk egy másik, egy ultraortodox jeruzsálemi zsidó család életét bemutató Shtisel (szintén Netflix), vagy a Hamász által elrabolt és megölt izraeli tinédzserek történetét elmesélő Our Boys (HBO) mutatnak be. És az ottani valóság egy része az is, amit a ma már külföldön élő izraeli palesztin rendező, Elia Suleiman mutatott be az A menyországnak kell lennie című filmjében, ami egy Palesztinából elmenekülő, de a világon mindenhol az otthoni problémákba belefutó férfiről szól.

Aida szerint a palesztin közösségek számára sokféle okból kifolyólag leginkább frusztráló az ottani helyzet. Már csak azért is, mert két olyan nemzetté válási törekvés csap össze a kezdetektől fogva, ami önmagában véve is sokrétű – ráadásul vallási, társadalmi, etnikai, világnézeti szempontból is töredezett csoportokból próbálnak egy-egy egyirányba haladó közösséget felépíteni. Talán a konfliktus ezen összetettsége és az állandó belső frusztráció mint idegállapot az oka annak, hogy mitől is ilyen virágzó mindaz, ami mind a palesztin, mind az izraeli oldalon a művészetben zajlik:

sokan ebben teremtik meg maguknak az otthonosságot – vagy legalábbis annak illúzióját.

Ezen a helyzeten pedig nem segít a koronavírus sem, hiszen Izraelben rendkívül gyors oltási kampányt folytatnak, ami mellett különösen kontrasztos a Palesztin Hatóság által felügyelt területek helyzete, ahol eddig még az oltások beszerzésének folyamata zajlott. A palesztinok helyzetét nehezíti, hogy sajnálatos módon a Pfizer-vakcina -70 Celsius-fokon történő tárolásához nincs meg a szükséges infrastruktúra, noha a WHO és Oroszország is igyekszik segíteni őket ennek beszerzésben. Utóbbival olyan sikeres az együttműködés, hogy a Palesztin Hatóság nemrég engedélyezte is az orosz vakcina, a Szputnyik V bevetését.

Ezzel egyidejűleg – főleg emberi jogi aktivisták és palesztinok körében –

felmerült az a kérdés is, hogy Izraelnek mekkora a felelőssége a katonailag ellenőrzött palesztin területek civiljeinek oltással történő ellátásában a genfi egyezmények értelmében.

A két nép ugyanis szorosan érintkezik egymással, hiszen egyfelől közel százezres nagyságrendben dolgoznak palesztin vendégmunkások izraeli területen, több szektorban, például a legnagyobb jeruzsálemi kórházakban is találunk ciszjordániai palesztin orvosokat, ápolókat. Másfelől pedig az izraeli és kelet-jeruzsálemi palesztin lakosság szoros kapcsolatban áll a ciszjordániai palesztinokkal (családi, gazdasági, kulturális kapcsolatok örvén).

A járvány elején egyébként megindult egy együttműködési folyamat Izrael és a Palesztin Hatóság között a járvány kezelésében, azonban ez a különböző társadalmi, politikai és gazdasági érdekek miatt ez a törekvés szétesett, s így jobbára mindenki saját járványkezelési stratégiát alakított ki. A járvány kezelése tavaly májusra egyébként a palesztin területeken azért is vált különösen nehézkessé, mert

az amúgy is erős társadalmi feszültségek, illetve a gazdasági válság miatt egyre kevésbé lehetett betartatni a korlátozásokat, és a társadalmi ellenállás jelentős lett több nagyvárosban is.

A helyzetet tovább bonyolítja az is, hogy Ciszjordánia egyes területei különböző felügyelet alá tartoznak az oslói megállapodások értelmében, azaz nem minden palesztinok lakta terület tartozik a Palesztin Hatóság felügyelete alá – ugyanis a térség bizonyos részei izraeli kontroll alatt vannak. Ezek esetében – Aida szerint – különösen kérdéses, hogy ki is viseli majd a felelősséget az oltásokat illetően.

„Itt nem együtt, hanem egymás mellett élés van”

Na, de hogy kell elképzelni a kultúrára fogékony fiatalok mindennapjait? Aida azt mondja, hogy az izraeli és palesztin fiatalok találkozása önmagában is bonyolult. Szerinte a második intifádát követően a két társadalom még inkább különvált, s

habár igenis vannak olyan terek, rendezvények, ahova átjárnak izraeliek, ez leginkább egy szűk, baloldali, aktivista közegre igaz csak.

Más kérdés, hogy formális mederben, napi szinten rengeteg találkozás történik izraeliek és palesztinok között, de ezekből az együttélést tekintve nem születik sok minden. 

„Ahogy az gyakran elhangzik, itt nem együtt, hanem egymás mellett élés van”

– írja Aida. Ciszjordániában ugyanakkor nagyon vibráló a szekuláris kulturális élet, aminek az első intifáda óta gyakorlatilag Ramallah és Betlehem a központjai. Ezekben a városokban találhatóak azok a kultikus helyek, amelyek főleg a 2000-es évek eleji underground fiatal generációjának a „safe space-eket” jelentették. Mára persze, mivel minden felületes vélemény ellenére sem zárványok a palesztin városok, ezeknek talán már nincs akkora forradalmi ereje, hiszen ott is megjelentek azok a globalizált helytípusok, amelyekkel bárhol találkozhatunk a fejlett világban.

Specialty kávézók, romkocsmák, klubok és designer üzletek egyaránt találhatók Ramallahban és Betlehemben is. De ahogy a palesztin techno DJ példájából is látszik, ezek a városok mind a mai napig egy alternatív univerzum lenyomatai is. Sama’ ugyanis szintén ennek a szekuláris, kritikus, a saját palesztinságához nagyon kötődő közegnek a szülötte, a ramallahi bulik ismert arca, a „második Palesztinának” a képviselője.

RAMALLAH UNDERGROUND – SZINTÉN A „MÁSODIK PALESZTINA” GYERMEKEI.

Ezt a Palesztinát azok a kritikusabb társadalmi csoportok alkotják, akik

nem tartoznak a mainstreamhez, kritikusan szemlélik a jelenleg regnáló hatóságot és az izraeli politikát egyaránt, azok klientúráját, és úgy általában a megvalósult viszonyokat.

Aida úgy fogalmaz, hogy leginkább a fiatalabb, városi, kozmopolita, ám mindemellett nagyon erős palesztin öntudattal bíró közeg jelenti azt a „másik palesztin” identitást, ami egyfajta alternatív nemzeti tradíciót követve él a mainstream nézetek mellett.

A mainstreamen túl

Ramallah egyébként mint város is épít a kozmopolita imázsra, még a helyi vezetés is a „szabad város” mottóval hirdeti azt, hogy a település mindazon palesztinek otthona, akik nem a fősodorhoz tartoznak, akik nem az ottani konvenciók szerint élnek:

költők, zenészek, művészek, bohémok gyűjtőhelye.

Ez amúgy sok egyéb dolog mellett azért is van így, mert az egész környéket meghatározza a jelentős tengerentúli hatás, ami az amerikai diaszpórabeli palesztin fiatalok részéről éri a helyieket. Nem mellesleg Ramallahban sokkal színesebb a közeg vallási szempontból, mint Palesztinában máshol, így meghatározó a palesztin szekuláris és keresztény kultúra is.

APO AND THE APOSTLES. A TÖBBNYELVEN ZENÉLŐ BANDA TAGJAI KÖZÖTT VAN PALESZTIN, DE JERUZSÁLEMBEN ÉLŐ ÖRMÉNY IS.

Mindennek persze van egyfajta kulturálisan definitív ereje az izraeliekre nézve is, hiszen

már a hetvenes-nyolcvanas években is sok arab országból elszármazott jeruzsálemi zsidó fiatal járt át Ramallahba bulizni,

ami aztán a politikai helyzet miatt teljesen abbamaradt. Manapság pedig megint látni liberálisabb izraelieket olyan ciszjordániai fesztiválokon, amelyekre nem jelent gondot a bejutás a különböző restrikciók miatt.

Aida azonban mégis inkább azt mondja, hogy kulturálisan mindenkinek a saját Berlinje van most ott: az izraelieknek Tel Aviv (és mellette Jaffa), a palesztinoknak pedig Ramallah. Azt pedig csak remélni lehet, hogy egyszer talán ezek a városok lesznek azok, amelyeket a történészek úgy jegyeznek majd, mint az izraeli-palesztin konfliktus oldódásának epicentrumait.

NYITÓKÉP: Maysa Daw palesztin énekesnő és a DAM nevű hiphopbanda / Maysa Daw FB

Ágoston Dániel
Ágoston Dániel az Azonnali újságírója

Podcast, techno, divat, publicisztika.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek