Amerika vezető szerepe nem állt vissza attól, hogy már nem Trumpnak hívják az elnököt

Joe Biden még nem lépett hivatalba két hónapja, de a Közel-Kelet máris az ajtaján kopogtat, miközben az elnök vissza akarja állítani az amerikai vezető szerepet és erős kontrasztot mutatni elődjével, Donald Trumppal szemben. Pár hét alatt még nem tudunk végleges következtetéseket levonni, de egyelőre a demokrata vezetés bizonytalannak tűnik, és olyan lavírozgatást folytat, amiből nem lesz könnyű győztesen kijönni.

Ugyan a 2020-as elnökválasztás elsősorban a koronavírusról, a gazdasági helyreállításról és egyéb belpolitikai kérdésekről szólt, a két legfontosabb jelölt között egyértelmű különbség volt külpolitikai kérdésekben. Donald Trump a tranzakcionalistának nevezett, unilaterális, erősen érdekalapú hozzáállásával szemben Joe Biden az amerikai morális vezető szerep visszaállítását ígérte. A demokrata politikus ezt a „példamutatás erejével”, a demokratikus értékek és a multilaterális együttműködés előtérbe helyezésével és az emberi jogok hangsúlyosabb képviseletével akarta megtenni. Amerika visszatért – deklarálta kórusban Anthony Blinken külügyminiszter és Biden elnök.

Mindez elméletben szépen hangzik, de a fellépés sikeressége a gyakorlaton múlik. A kampányretorikából és az új külpolitikai vezetésből ugyanis egyszerre olvasható ki egy agresszív, a demokráciát akár erőszakkal is terjesztő, beavatkozáspárti irányvonal és egy megfontoltabb, pragmatikusabb, a multilaterális keretekhez és a nemzetközi jog szabályaihoz ragaszkodó mérsékelt politika.

A kettő viszonya csak az egyes válságok kezelésével lesz egyértelmű. Ráadásul úgy tűnik, hogy a nagy stratégiai kérdésekre (a határozott és magabiztos retorika ellenére) a kormány még keresi a választ, a megvalósítás módját és az egyes érdekek és értékek egyensúlyát. E folyamat szempontjából igen fontos, hogy a kormány megalakulása utáni első hetekben milyen válságokkal néz szembe, és azokra milyen válaszokat ad.

Ugyan a Közel-Kelet súlyát a Biden-kormány (hasonlóan előző két elődjéhez) leértékelné, a régió azonban ismét bizonyította, hogy nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Az elmúlt hetekben

Közel-keleti dilemmák

Az elmúlt időszakban a Perzsa-öböl térsége vált a Közel-Kelet legmozgalmasabb részévé. Szaddám Husszein iraki elnök 2003-as megbuktatását követően a regionális politikát nagyrészt két kérdés uralta: Irak destabilizálódásának kezelése, valamint az iráni-szaúdi vetélkedés következményei. Mindkét folyamatot kiélezte a 2011-ben kezdődő arab tavasz – Szíria, Jemen és más országok összeomlása kiélezte Teherán és Rijád közötti kötélhúzást, és állandósította a regionális instabilitást.

Az egyre erősödő, egyes gyanúk szerint nukleáris fegyverfejlesztési ambíciókkal is rendelkező Iránnal szemben Szaúd-Arábia 2015-től, Szalmán király hatalomra jutását követően tudott stratégiai választ adni, többek között a jemeni polgárháborúba való beavatkozással. Az új uralkodó ugyanakkor magával hozta fiát, a forrófejű, külpolitikai ügyekben tapasztalatlan, de látványos reformtervekkel rendelkező Mohamed bin Szalmánt is, aki szépen lassan az ország de facto vezetője lett. A térségben MbSz-ként ismert politikus nemzetközi imázsát az elmúlt években sok botrány ásta alá, így többek között a kormánykritikus szaúdi újságíró, Dzsamál Khasogdzsi törökországi meggyilkolása.

Trump elnök erre a problémagócra egy sarkos, de egyértelmű választ adott. Fő céljaként Irán feltartóztatását jelölte meg, ehhez pedig kilépett az elődje által 2015-ben megkötött nukleáris megállapodásból, és szankciók sorát léptette életbe a perzsa köztársasággal szemben. Ebben a „maximális nyomás” megközelítésben maximálisan számíthatott a szaúdi trónörökösre, akivel személyesen is jó kapcsolatot épített ki, támogatta külpolitikai lépéseit, és visszatartotta a nemzetközi közvélemény lelkiismeretét megrázó Khasogdzsi-gyilkosságról készült CIA-jelentést. Irán szövetségesei ellen katonai eszközökkel is felépített Irakban és Szíriában, több támadást is végrehajtva különböző milíciákkal és személyekkel, például 2020 elején Kasszem Szulejmánival szemben.

A Közel-Keleten állomásozó amerikai katonák elleni támadásokat ugyan elítélte, de bírálta Trump felelőtlennek nevezett beavatkozásait, amelyek könnyen háborút robbanthattak volna ki Iránnal. Ezen túl támogatta az iráni nukleáris megállapodás újraélesztését (amelynek elérésében ő maga Obama alelnökeként is részt vett), és megígérte a szaúdi-amerikai kapcsolatok átértékelését és az emberi jogok erényesebb képviseletét Rijáddal szemben is. Ebbe beletartozott a hatalmas humanitárius katasztrófát okozó, Szaúd-Arábia által vezetett jemeni beavatkozáshoz adott közvetett amerikai támogatás leállításának ígérete is.

Mindezek a demokrata retorikában hozzákapcsolódnak a „végtelen háborúk” (Afganisztán és Irak) lezárásához, valamint a régióban elköltött erőforrások csökkentéséhez és az amerikai külpolitikai figyelem Kelet-Ázsiára és Kínára való átfordításához. Ezen túl olyan értékek is megjelennek benne, mint a diplomáciai megoldások előnyben részesítése a fegyveres erő használatával szemben, a demokratikus és emberi jogok képviselete, valamint végsősoron a morális alapú amerikai vezető szerep visszaállítása.

Persze ezekben a célokban könnyen találhatunk ellentmondásokat és stratégiai dilemmákat (pl. hogyan lehet fenntartani a szövetségesek jóindulatát, miközben kivonulsz a térségből; hogyan korlátozható Irán befolyása, ha újra megállapodsz vele és kivonulsz Irakból), de Bidenéknek normális esetben lett volna idejük pontosítaniuk a célokat.

Biden fellépése: túlgondolt taktikázás vagy ügyes manőverezés?

Az élet azonban máshogy alakult. Egyrészt Iránban júniusban elnökválasztásokat tartanak, amelyen valószínűleg egy, a jelenleginél konfrontatívabb politikus fog hatalomra kerülni, akivel sokkal nehezebb lesz tárgyalni. Másrészt Donald Trump búcsúajándékként januárban terroristának minősítette Irán jemeni szövetségeseit, a húszi mozgalmat. Harmadrészt február 15-én iraki milíciák támadást intéztek egy ottani amerikaiak által használt bázis ellen, megölve egy embert és megsebesítve többeket. Nem mellesleg

Az új elnöknek tehát viszonylag gyorsan, a stratégia részletes kidolgozása előtt reagálnia kellett. A leglátványosabb a szaúdi portfólió kezelése lett: Biden szinte azonnal kezdeményezte a jemeni húszikra vonatkozó hivatalos terrorista megjelölés visszavonását, majd telekürtölte a médiát, hogy Szalmán szaúdi királlyal való telefonbeszélgetésében kiállt az emberi jogok mellett. Ezt követően leállította a jemeni beavatkozáshoz való közvetett hozzájárulás, és nyilvánosságra hozta a Trump által visszatartott CIA-jelentést a Khasogdzsi-gyilkosságról, amely a trónörökös felelősségét valószínűsítette az eseményekért. Egyúttal szankciókat léptetett életbe egyes szaúdi vezetőkkel szemben, ami nem vet jó fényt az éppen a gazdaságát diverzifikálni vágyó, a nemzetközi piacok szimpátiáját elnyerni akaró kormányra.

Mindezzel párhuzamosan Irán ügyében sem tétlenkedett. Európai közvetítés mellett tárgyalásra hívta Iránt a nukleáris megállapodás ügyében, február végén pedig önvédelemre hivatkozva csapást mért az iraki-szíriai határon tevékenykedő, a korábbi támadásért felelősnek tekintett síita milíciákra. A húszik terrorista megjelölésének visszavonása ellenére pedig azért kivetett néhány szankciót a jemeni mozgalom két vezetőjére. Mindez pár hét, sőt pár nap leforgása alatt történt.

Biden első külpolitikai lépéseivel is már nagy vitákat váltott ki belföldön és külföldön egyaránt. A Kongresszusban demokraták és republikánusok is felháborodtak azon, hogy az elnök nem kért felhatalmazást a légicsapásokra. Progresszív képviselők szerint a szaúdi intézkedések nem mentek elég messzire (különösen mivel Biden a CIA-jelentés kiadása előtt figyelmeztette a szaúdi vezetést, szankciókat pedig csak középszintű vezetőkre, de a felelősnek megnevezett Mohamed bin Szalmánra nem vetettek ki), mások szerint viszont Rijád nyomás alá helyezése kontraproduktív lehet.

A jemeni beavatkozás mögötti támogatás megszüntetésével a legtöbben egyetértenek, viszont azt már érdemben 2018-ban korlátozták, ráadásul az Egyesült Államok továbbra is ad el fegyvereket Szaúd-Arábiának védelmi, és nem támadó céllal (bármit jelentsen is ez a gyakorlatban). Realista, liberális és progresszív elemzők sem elégedettek a lépésekkel, külföldön pedig

Ilyen lesz a régi-új amerikai vezető szerep?

Szerintem az a legfőbb probléma ezekkel a lépésekkel, hogy nem mutatnak egységes stratégiai elképzelést. A folyamat elsősorban Iránnak kedvez, amelyik nyeregben is érezheti magát, be is jelentették, hogy nem fogadják el az amerikai meghívást a tárgyalások újrakezdésére. A lépés persze Teherán részéről inkább taktikai (nem a közeledést utasítják el, hanem megpróbálnak kézzelfogható ígéreteket kikényszeríteni az amerikai kormánytól a tárgyalások előtt), de jól mutatja, hogy nem félnek kifejezetten a Biden-kormánytól. A szaúdi vezetés elidegenítése pedig félő, hogy nem emberi jogi reformokhoz, hanem az ország kapcsolati rendszerének diverzifikálásához fog vezetni, vagyis Oroszországhoz, Kínához vagy éppen (legjobb esetben) Izraelhez való közeledéshez.

Egyrészt az egymással összefüggő portfóliókat mintha teljesen különállónak kezelnék, az egyes lépéseknél pedig legalább olyan fontos, hogy az hogyan keretezhető a médiában („jól megmutattuk a szaúdiaknak!”), mint hogy ténylegesen milyen következményekkel járnak. Másrészt, ahogy Trump korábban Obama örökségét, úgy most Biden Trump örökségét akarja mindenáron felszámolni, nem használja ki feltétlenül az elődje által kigondolt lehetőségeket. Például a húszik terrorista megjelölésének visszavonásáért igazán kérhettek volna valamit az amerikai diplomaták.

Harmadrészt Bidenék nem kifejezetten proaktívak, inkább csak reagálnak az eseményekre pontos célok nélkül („bombázzuk Irán szövetségeseit, de tárgyaljunk is vele”). Mindezek miatt kicsit még össze-vissza rángatják a kormányt, de nem nagyon látják az alagút végét.

Persze valószínű, hogy nekik jobb és több információ áll rendelkezésre, mint nekünk, és az egész utólag egy jól megszerkesztett manőverezéssé áll össze. Ugyanakkor egyelőre reálisabbnak hangzik, hogy a kampányban kidolgozott nagy szavak mögött még nincsenek kiforrott koncepciók, azok gyakorlatilag együtt formálódnak az eseményekre adott reagálásokkal. Az első hetek eseményei azt mutatják, hogy

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az amerikai vezetőszerep visszaállítása jó lenne-e egyáltalán nekünk, európaiaknak. A legtöbb elemző az óceán mindkét partján várva várja Amerika visszatérését, pedig lehet, hogy nekünk inkább a saját autonómiánk erősítésével, érdekeink meghatározásával és képviseletével kellene foglalkoznunk, főleg az olyan szomszédos térségekben, mint a Közel-Kelet. Ha ez megvalósulna, máris kevésbé lenne problémás, hogy hogyan rángatják a kormányt Washingtonban.

Szalai Máté jelenleg a Columbia Egyetem vendégkutatója, ezen túl pedig a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója és a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa. Olvass még tőle az Azonnalin!

NYITÓKÉP: Joe Biden felszáll az Air Force One fedélzetére február 16-án. Fotó: Adam Schultz / Fehér Ház, Flickr