Ha valóban hiszünk az európai civilizációban, miért ne tudnánk tartani a tempót Kínával?

Európa is a romokból épült újjá a harmincéves háború, 1918 és 1945 után, eleinte nagyon is dinamikusan. Ha mára elveszett ez a dinamizmus, az bizonyosan nem Kína és nem a most százéves Kínai Kommunista Párt bűne.

Július elsején ünnepli a Kínai Kommunista Párt alapításának századik évfordulóját. Ez a hivatalos dátum, bár a történészek 1921. július 23-ra teszik a KKP alapító kongresszusának a kezdőnapját. De ez utóbbi dátumot is lehet vitatni, mert a sanghaji francia hatóságok szétkergették a kongresszust, amely végül nyolc nappal később egy turistahajón fejezte be az ülését.

Ebből a történetből számunkra az a leginkább figyelemre méltó, hogy a névleg független Kínai Köztársaságban francia rendőrök betilthattak egy politikai gyűlést.

A KKP volt az egyetlen erő az ország huszadik századi történelmében, amely minden idegen hatalommal szemben felvette a harcot a nemzeti függetlenségért: az európai gyarmatosítókkal, a japán hódítókkal, az amerikaiakkal és egy rövid együttműködés után a szovjetekkel is.

Mára gyakorlatilag csak azokban az országokban maradtak hatalmon marxista, vagy annak nevezett erők (Kínában, Vietnámban, Laoszban, Kubában és néhány afrikai, latin-amerikai országban), ahol a Nyugatot kiszolgáló polgári pártokkal szemben a kommunisták képviselték a nemzeti ellenállást. Még akkor is, ha szavakban sokat emlegették a „proletár internacionalizmust” és amíg kaptak belőle, elfogadták a rubeleket.

Nem akarom Kína-szakértőnek feltüntetni magam, a KKP száz évének elemzésére és értékelésére nem vállalkozom. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Kínai Kommunista Párt megalakulása és százesztendős működése nemcsak a múlt, hanem a jövő történelme szempontjából is meghatározó jelentőségű esemény.

Kína a rossz kormányzás és az európai gyarmatosítók, majd a japán hódítók mohósága miatt hosszú időre szétesett, anarchiába süllyedt, idegenek kapcarongya lett. Gondoljunk akármit a kínai kommunistákról, a puszta történelmi tény az, hogy a teljes nihilből az ő vezetésükkel lett Kína a világ második gazdasági, harmadik katonai és egyre befolyásosabb politikai hatalma. Amelyben a GDP mellett az életszínvonal is gyors ütemben növekszik:

a hajdani, többmilliós áldozatot követelő éhínségek helyett ma a nagyvilágot elöntő kínai turisták hadáról hallunk.

Hogyan ítélik meg maguk a kínaiak a KKP működését? Erre nyilván másféle választ adnak a hongkongi diákok vagy az ujgur értelmiségiek, és mást a szárazföldi Kínában élő, han származású átlagemberek. Egy viszonylag friss adat szerint az elmúlt években százharminc ezer, Nyugaton végzett kínai szakember települt haza az anyaországba, talán a pandémia hatására is, de nyilván alapos megfontolás után.

Anekdotikus példát is említhetek egy Németországban élő, meleg kínai srácról, aki hazája és Hszi elnök iránti rajongásával annyira „megfertőzte” a német környezetét, hogy azok akaratlanul is egyre megértőbbek a kínai politika iránt. Személyesen is találkoztam néhánnyal a 95 millió párttagból, akikkel egy határon belül őszintén beszélgettünk politikáról. Egyikük, egy Greenpeace-aktivista hölgy azt mondta, ő azért lépett be a kommunista pártba, mert úgymond „csak belülről lehet jó reformokat elérni”. Ez a szöveg megmosolyogtatóan ismerős lehet sokak számára, hiszen akik nem fanatizmusból vagy karrierizmusból lépnek be egy pártba, azokat általában ez a hit (vagy illúzió) élteti. A Greenpeace-es elvtársnő esetében azonban ez hitelesnek tűnhet, hiszen Kínában valódi zöld forradalom zajlik, igaz, főleg gazdasági okokból, és nem annyira az életminőség javításának céljával.

Tudós marxistákra bízom annak eldöntését, hogy a KKP politikája és Kína mai társadalma mennyire tekinthető kommunistának, szocialistának vagy éppen kapitalistának. Én jobb híján elfogadom a kínaiak önmeghatározását, amely szerint rendszerük szocialista piacgazdaság. Működni biztos, hogy működik, több évtizede félelmetes iramú, a gazdaságtörténetben példátlan növekedést generál.

A társadalmi egyenlőtlenség mérséklése, a nyugati baloldal nemes programja láthatóan nem szerepel a KKP közvetlen céljai között, a szegénység felszámolása azonban igen, és ez utóbbi terén sikeres is. A nyugati típusú demokrácia megteremtésére sincs törekvés, amit mi sajnálhatunk, de mi nem kínai tradíciók szerint nevelkedtünk.

Természetesen mindenkinek joga van megítélni és akár elítélni is a mai Kínát és annak vezető erejét. Kína gazdaságilag kétségkívül komoly kihívást jelent arra a Nyugatra, amelyhez mi is tartozunk, és nincs kizárva, hogy ez politikai és katonai kihívássá is fokozódhat.

Kína versenytárs és vetélytárs, amely alapvetően a saját érdekeit követi. Erre a kihívásra háromféle módon lehet válaszolni: cikkek írásával, beszédek tartásával, elvakult antikommunista és alig titkoltan rasszista szövegekkel. Ezt sok évtizede halljuk, a látható eredménytelenséggel.

Szankciókkal, erődemonstrációval, amellyel Trump és Biden elnökök, meg az Európai Unió vezetői is próbálkoznak, talán némi sikerrel. De úgy is, hogy megpróbáljuk megérteni azt az országot, amelyben a világ lakosságának húsz százaléka él. Megérteni a történelmét, kultúráját és céljait, tanulni tőle abban, ami közös értékünk lehet. Felvenni vele a versenyt szorgalomban, tanulásban, dinamizmusban, hiszen ha valóban hiszünk az európai civilizációban, akkor miért ne tudnánk tartani a tempót Kínával?

Európa is a romokból épült újjá a harmincéves háború, 1918 és 1945 után, eleinte nagyon is dinamikusan. Ha mára elveszett ez a dinamizmus, az bizonyosan nem Kína és nem a most százéves Kínai Kommunista Párt bűne.