Kilenc jó könyv 2020-ból, amit jövőre is érdemes elolvasni

Muszlimokról, románokról és világvégéről is olvasott idén az Azonnali szerkesztősége. Utóbbiról ráadásul nem is a koronavírus-járvány kapcsán! Ajánlunk kilenc könyvet, amit érdemes volt idén elolvasni és jövőre is érdemes lesz: ha marad még egy darabig a lockdown, lesz is időd rá.

Kilenc jó könyv 2020-ból, amit jövőre is érdemes elolvasni

+ Jens Malte Fischer: Karl Kraus. Der Widersprecher

„Én vagyok az a madár, aki belepiszkít a fészkébe” – mondta magáról Karl Kraus, a 20. századi osztrák irodalom egyik legkarcosabb és legmonumentálisabb alakja. A leírás sokban pontos, a bécsi író ugyanis hihetetlen nyelvi erővel – amiben egyszerre volt jelen a német filozófusság és az osztrák maró gúny – támadta kortársait. Nem véletlen, hogy egyetlen folyóiratba se fért be, ezért 1899-től 1936-os haláláig saját maga szerkesztette, íra a Die Fackel lapot, amelynek teljesen rapszodikus megjelenéseit Berlintől Bécsig várták sokan.

Kraust ma sokan leginkább szellemes aforizmáiról ismerik – de mindemögött egy nagyon erős morális tartás jelenik meg. Kraus az első világháború végén a Die letzten Tage der Menschheit-tal megírta az egyik legerősebb pacifista művet, amely egy hatalmas vád azon „tegnap világával” szemben, amelyet Stefan Zweig vagy Joseph Roth szépítettek meg az 1930-as években Habsburg-nosztalgiás műveikkel. Kraus nem siratta a Monarchia végét, 1919-ben ki is állt a szociáldemokraták mellett. A két világháború között aztán egyrészről a Salzburgi Ünnepi Játékok körüli giccset támadta, másrészről igazi egyszemélyes és sikeres hadjáratot indított a bécsi revolverzsurnalizmus pápája, Imre Békessy ellen.

A zsidó származású Kraus a vallásokkal is hasonlóan járt el: a zsidóktól kijelentkezett, de a katolicizmusba csak később – és akkor is csak egy rövid időre – tért be. A mai napig tartja magát a vád, hogy Kraus egyenesen antiszemita – a Lessing által leírt „öngyűlölő zsidó” egyik prototipusa – lett volna. Tény: Kraus ellenezte a zsidó különállást, szerinte az antiszemitizmus egyetlen ellenszere a totális asszimiláció. De az antiszemitizmus vádja már csak azért is teljesen mellémegy, mert elsők között volt, akik a hitleri politika életveszélyességét meglátták.

Éppen ezért balhézott össze az osztrák szocdemekkel, akiktől az 1920-as évek végére már teljesen eltávolodott. Felrótta nekik, hogy miközben 1933-től a hitleri Németország egyre nyíltabban fenyegeti a kis Ausztriát, azok még mindig az osztrák keresztényszociálisokkal hadakoznak. Kraus annyira dühös volt rájuk, hogy „Hitler-elvtársaknak” és „nemzetiszociál-demokratáknak” nevezte a „vörösöket”. Noha ismert a megvető mondata a Fackel 1934 júliusi számából, hogy „Hitlerről nem jut eszembe semmi”, éppen ő volt az, akinek sokkal hamarabb, mint a nácikkal szövetkező kommunistáknak vagy a nácik helyett a konzervatívokkal hadakozó szocdemeknek, elég sok minden jutott eszébe Hitlerről. Első világháború utáni leszámolásához hasonló erejű műve a Dritte Walpurgisnacht, amely már csak poszthum jelent meg – de amiben már 1933/34-ban megírja, mivé fajul a nácizmus.

A 30-as évek elejére már teljesen elhatalmasodott a félelem Krauson, baloldali barátai pedig folyamatosan fordítottak neki hátat, Brecht még majdnem vissza is akarta vonni a 60. születésnapjára küldött verset. Kraus ugyanis 1934-re nem csak élesen beleállt a szocdemekbe, de az ausztrofasiszta diktátor, Engelbert Dollfuß elkötelezett híve lett, mondván: inkább ő, mint Hitler.

Kraust a mai napig körülveszi a cinikus bécsi imázsa, aki szellemes, ironikus mondatokkal szórakoztatta közönségét; másrészről azon vádak is ott vannak – antiszemitizmus és ausztrofasizmus –, amelyeket a kor baloldala ragasztott rá.

A müncheni Jens Malte Fischer ennek az ellentmondásos és mélyen moralista embernek az életrajzát írta meg idénre. Több, mint ezer oldalon át tesz kísérletet az életút egyrészről kronologikus, másrészről tematikus ábrázolására. El kell sajnos mondani, hogy ez nem mindig sikerül nagyon olvasmányosan. De a könyv fejezetei önmagukban is olvashatóak, azaz akit például a hosszú oldalakon való irodalomelméleti értekezések nem érdeklik, az átlapozhat Kraus nőkkel, zenével vagy szocdemekkel való kapcsolataihoz.

Eleve akit – mint például engem – nagyon érdekel a két világháború közötti Ausztria kultúrtörténete, az Kraus 1104 oldalas életrajza kapcsán és ürügyén ismerhet meg újabb részleteket azon Bécsből, ahol például Kun Béla egykori sajtósa a trieszti főrabbi fiával szervezte meg a modern bulvármédiát; ahol zsidó értelmiségiek váltak katolikus monarchistákká; vagy ahol a politikai viták sokszor utcai harcokként folytatódtak. (Techet Péter)

ZSOLNAY, BÉCS, 2020. MEGRENDELNI PL. INNEN

+ Ablonczy Balázs: Az ismeretlen Trianon

A koronavírus teljesen a háttérbe szoította, hogy immáron száz éve annak, hogy 1920. június 4-én Magyarország képviselői a Párizs melletti Versailles-ban aláírták a trianoni békeszerződést. Ennek a folyamatnak az értékelése és feldolgozása folyamatos, évente születnek a Trianonnal foglalkozó munkák. Nem lehetett kivétel ez alól 2020 sem: a centenáriumra a Trianon 100-kutatócsoport vezetője, Ablonczy Balázs is saját munkával jelentkezett: ezúttal nem a békeszerződés diplomáciai és politikai folyamatait dolgozta fel, hanem annak mikrotörténetét, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy zseniálisat alkotott.

Ablonczy eddig nem feldolgozott – vagy a mainstream köztudatba be nem került – történeteket emelt ki az 1918 és 1921 közötti három évből. Így például különösen izgalmas a kötet azon fejezete, amely a Monarchia összeomlása során létrejött kérészállamokat – ezek olyan államkezdeményezések, amelyek egy hét és több hónap közötti ideig léteztek – mutat be: Hucul Köztársaság, Hiénc Köztársaság, Lajtabánság, Bánáti Köztársaság, Kalotaszegi Köztársaság, Székely Köztársaság. De a trianoni összeomlás jelképévé vált budapesti rendező pályaudvarok mellékvágányaira tolt vagonlakók hétköznapjaival is egy egész fejezet foglalkozik, decemberben pedig egy külön a trianoni menekültekről szóló tanulmánykötet is megjelent. (A trianoni menekülteknek az Azonnalin külön részt szenteltünk a Trianon 100 podcastunkban is, amelyben Ablonczy Balázs volt a vendég.)

Ablonczy részletekbe menő pontossággal mutatja be a román és a magyar múltban ellentétes jelentőséggel bíró gyulafehérvári nemzetgyűlést megelőző és követő napok hétköznapjait is. És ez a legfontosabb: habár szó van magáról az Erdély és Románia egyesülését kimondó gyűlésről is, sokkal izgalmasabb annak a kérdése, hogy mit csinált az a mítoszok szerint 100 ezer román a Gyulafehérvár körüli mezőkön? Mit ettek, hol voltak elszállásolva, hogyan táncoltak örömükben, milyen fotók készültek az eseményről? Szóval akit nem Trianon diplomáciatörténete, hanem a hétköznapok története érdekel, annak kötelező Ablonczy ezen munkája. (Antal Róbert-István)

JAFFA KIADÓ, BUDAPEST, 2020. RENDELNI ITT

+ L. Balogh Béni: Románia és az erdélyi kérdés 1918-1920-ban

Forrásközlésről ismertetőt írni eleve nehéz. A kötet az Erdély megszerzését célzó román diplomácia működésébe enged betekintést. A kötetben közzétett prominens román politikusok levelei közül ezért inkább egy részletet ismertetek, mégpedig egy olyat, amelyben a Monarchia 1918. novemberi szétesése előtt egy román kormányzati tisztviselő ismertette gondolatait a feljebbvalóival. A tisztviselő nézetei a korabeli román közgondolkodást reprezentálják, ugyanis már a századelő óta ott lebegett előttük célként Erdély megszerzése:

„[…] az iparnak általában, és főleg a bányászatnak, a kohászatnak stb. különös fontossága lesz az új Romániában, mivel ezek a tevékenységei területek nagyon fejlettek az új területeken, kiváltképp Erdélyben. Egy kiemelten agrárországból rövid időn belül ipari országgá válhatunk […].”

 

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának tudományos munkatársa által összeállított forrásközlésből például az is kiderül, hogy a román hadsereg egyik tábornoka táviratban számolt be arról a román miniszterelnöknek, hogy a románok által meg nem szállt erdélyi részeken „a magyarok, hogy megmentsék a helyzetüket, ügynökök révén a kommunista eszméket támogatják”, a román tiszt szerint a helyi lakosság nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül az ő segítségét kérte, hogy szabadítsa meg őket a kommunizmus veszélyétől. Vagyis a trianoni összeomlás sohasem fehér-fekete történet: 2021-ben ezért is ajánlott elolvasni ezt a könyvet, hogy a múltat ne leegyszerűsítéseken keresztül, hanem a maga komplexitásában láthassuk. (Antal Róbert-István)

BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT, BUDAPEST, 2020. RENDELNI INNEN

+ Rostoványi Zsolt: Az iszlám és a 21. század

A Nyugat-Európában elkövetett terrorcselekmények elkövetőinek vallási/civilizációs háttere miatt az európai közvéleményben monolit iszlámkép alakult ki: mint ahogy a focihoz, a poltikához – 2020-ban meg már a koronavírushoz is – mindenki ért, ugyanúgy mindenki ért az iszlámhoz is, és különböző fogalmakat (saría, burka, stb.) használ minden következmény nélkül. Ezen uralkodó narratíva szerint „az iszlám” mint olyan szembenáll a nyugati civilizációval, a 21. századot pedig a civilizációk összecsapása fogja jellemezni.

Ezt a leegyszerűsítő iszlámképet haladja meg a hazai iszlámkutatás egyik legfontosabb képviselője, Rostoványi Zsolt a legújabb kötetében. Az iszlám és a 21. század című munkájában Rostoványi amellett érvel, hogy nem lehet egységes iszlámról beszélni, az európaiak által látott ködös iszlámképet ugyanis a Közel-Kelet határozza meg, ahol viszont a világ muszlim lakosságának csak egynegyede él. Az iszlám demográfiai központja ugyanis napjainkra valahol Kelet-Ázsiában (gondoljunk csak a 232 milliós Indonéziára vagy a 224 milliós Pakisztánra, sőt még az egymilliárd feletti hindu Indiában is még mindig él 200 millió körüli muszlim) található, amelynek kulturálisan nem sok köze van az arab világhoz.

Rostoványi kötete ugyanakkor nemcsak a modern iszlámmal, hanem annak történeti gyökereivel is foglalkozik, például rámutat arra, hogy az iszlámon belül a kalifátus intézménye annak kezdeti politikai funkciója után hogyan redukálódott vallási és látszatintézménnyé. Az évszázadok során végigvezetve eljuttat a kalifátus atatürki megszüntetéséig, hogy aztán a 20. század utolsó negyede és az ezredforduló iszlamista irányzatai és a kalifátus viszonyát is tisztázza. A már megjelent Az Iszlám Állam kalifátusa munka mellett Rostoványi ezen kötete is behatóan ismerteti a különböző radikális szervezetek alá- vagy mellérendeltségét, békés vagy éppen háborús viszonyát.

Van-e helye az iszlámnak Európában?

– teszi fel a kérdést egyik fejezetében Rostoványi. Válasza pedig határozott: igen van, ugyanis az iszlám több évszázada jelen van Európában. Itt teljes történeti kitekintést nyújt: a spanyolországi, cordóbai emirátussal kezdve és az ottomán török invázióig. Rostáványi nemcsak az ismertebb európai muszlimokról (bosnyákok, albánok), hanem széles földrajzi Európa-fogalmat használva az orosz sztyeppe muszlim vallású népeit (tatárok, baskírok) is az európai iszlám szerves részének tekinti. Ugyanakkor az újonnan betelepült muszlimokat is európainak tartja, ám ezen csoportok különbözőségét, illetve az integrációjuk nehézségeit sem hallgatja el.

„Eurábia” bekövetkeztétől viszont nem tart: meggyőzően bizonyítja, hogy nulla migráció mellett Európa összlakosságának csak 7, közepes migráció esetén 11, magas migráció mellett is csak 14 százaléka lesz muszlim vallású. És a korábbiakból következően ez egy rendkívül heterogén iszlám lesz, vagyis egy mindent elöntő, monolit iszlámtól továbbra sem kell majd tartani. (Antal Róbert-István)

L'HARMATTAN, BUDAPEST, 2020. MEGRENDELHETŐ INNEN

+ Leïla Slimani: Le pays des autres

Leïla Slimani a francia irodalom egyik új csillaga. Az 1981-ben Marokkóban született írónő 2016-ban robbant be a Chanson douce regényével, ami elnyerte azonnal a rangos Goncourt-díjat, 2019-ben pedig film is készült belőle. Miközben a Chanson douce az egyéni identitással – egy anya és gyereke kapcsolatán keresztül – foglalkozott, idei könyvében már a kollektív identitások állnak a középpontban. Annak kérdése, hogy egyéni döntésekkel meg lehet-e ezeket haladni. Mennyire hat az, hogy honnan jövünk, és hová megyünk?

Kicsit konkrétabban: a történet egy elzászi lány és egy marokkói francia katona házasságáról szól, Elzászban ismerkednek meg, de leköltöznek egy marokkói faluba. A könyv címe – miszerint „A mások országa” – azt mutatja, hogy az 1940-es, 1950-es évek Marokkójában mindenki más volt a másik szemében. Nemcsak az elzászi lány állt egy muzulmán kultúrával szemben, de azon belül is számos törésvonal szabdalta szét a társadalmat, ahogy a franciákhoz való viszony is megosztotta azt –

azaz nem kellett kívülről jönni ahhoz, hogy valaki ne legyen otthon Marokkóban.

Slimani, aki egy jómódú rabati családból származik, egy trilógia első darabjaként jelentette meg idén a művet, amely irodalmilag kapcsolódik rá azon vitákra, amelyek Franciaországban iszlámról, együttélésről, gyarmati múltról szólnak. Ellentétben a mindent tudó esszékkel, Slimani szereplői összetettebbek, minthogy akár csak az iszlám állítólagos elmaradottságáról, akár csak a gyarmati múlt kizárólag negatív hatásairól tudnánk a regény után egyértelmű állításokat megfogalmazni. (Techet Péter)

GALLIMARD, PÁRIZS, 2020. MEGRENDELHETŐ PL. INNEN

+ Ezra Klein: Why we're polarized

A társadalmi polarizációval, illetve a médiabuborékokkal kapcsolatosan az utóbbi időkben számos tanulmány és kutatás született, illetve a médiában is hangsúlyosabb szerepben tűnik fel a jelenség, hiszen amit korábban csak a társadalomtudósok figyeltek meg, a 2010-es években a – nem laclaui értelemben vett – populizmus előretörésével mindenkinek nyilvánvalóvá vált: a politika folyamatosan változik és a politikai térben a kampányok immáron nem a bizonytalanok megszólításáról, hanem – mivel a politika tér több, egymással ellentétes politikai mítoszban hívő táborokra szakadt – csak a saját tábor mobilizásáról szólnak.

Vagyis a választási kampányok gerincét már nem szakpolitikai tervek és ígéretek adják, hanem dogmatikus narratívák és mítoszok, ezáltal a szavazófülkében a választók eltérő világokról és valóságokról döntenek. Ezekben a valóságkonstrukciókban a mi-ők ellentétpár mindenre felhúzható: a politikusok a politikai ellenfeleiket, „őket” sok esetben nem is legitim szereplőként tüntetik fel, hiszen „ők” el akarják pusztítani mindazt, amiben „mi”, a politikai aktor és követői dogmatikusan hiszünk és ragaszkodunk,

ezért mindent meg kell tenni, hogy „mi” megállítsuk „őket”.

Bill Bishop már 2008-ban megfigyelte ezt a jelenséget, és rájött, hogy az egyének eleve azoknak a társaságát keresik, akik hozzájuk hasonlóan látják a világot, amivel egyre homogénebb „tudatközösségeket” hoznak létre, amik a törzsi pszichológia logikáját követve más törzsekkel vagy nem ápolnak kapcsolatot vagy ellenségesen viszonyulnak hozzájuk. Emiatt a társadalmi polarizáció egy önismétlődő körbe került: ezt a politikusok és a médiumok nemcsak gerjesztik, hanem alkalmazkodnak is hozzá, ami még inkább felerősíti a társadalom polarizáltságát.

A Vox alapítója, Ezra Klein is a társadalom polarizáltságáról írt könyvet, amiben újságíróként a témában írt tanulmányokat szintetizálta, majd arra próbált választ adni, hogy mégis miért alakulhatott ez így, és mit lehetne ellene tenni? A Why we're polarized egy gondosan megírt, alapos mű, aminek ugyan megvannak a saját hibái – amikre már a recenzióban is felhívtam a figyelmet –, de egy gondolkodásra sarkalló könyv érdekes példákkal és történelmi kitekintéssel. És hogy sikerült-e megoldást kínálnia Kleinnek a jelenségre? A magát demokrataként definiáló szerző adott rá egy választ, azonban egy republikánus gondolkodó valószínűleg mást mondana a valóságok közötti harc miatt kialakult problémákra. De sebaj, a könyv jó, érdemes elolvasnia a téma iránt érdeklődőknek. (Karóczkai Balázs)

SIMON & SCHUSTER, NEW YORK, 2020. MEGRENDELHETŐ INNEN

+ Peter Frankopan: Selyemutak. Egy új világtörténet

Többezer év történetét összefoglalni általában nagy kihívás, kevés történésznek szokott sikerülni. Az Oxford Centre for Byzantine Research vezetője azonban sikerrel teljesítette ezt a kihívást. Az idén magyarul is megjelent munkájában az emberiség történetét mutatja be oly módon, hogy a munka egységét a címben is jelzett selyemutak adják. De nemcsak a selyemutak és a kereskedelem történetéről szól ez a könyv, hanem hihetően bizonyítja azt is, hogy az ókori görög városállamoktól, Nagy Sándoron, Rómán, Bizáncon, az arab hódításon, Dzsingisz kánon keresztül el egészen a 21. századi Kínai Kommunista Párt főtitkáráig, Xi Jinpingig

a keletet nyugattal összekötő tengely, a tágan vett Közép-Ázsia (Irán, az „isztánok”, Nyugat-Kína) volt a történelem motorjának mozgatója.

Frankopan szerint ebben a régióban pezsgő élet zajlott a történelem kezdetétől – az írásbeliség feltalálása – egészen napjainkig: itt cseréltek gazdát nemcsak a kereskedelem termékei (fűszerek, a címben szereplő selyem, nemesfémek, kézműves termékek), hanem a kereskedők nemzetköziségének következtében gondolatok, sőt: vallások is. Ugyanezen a térségen vonultak keresztül hódító seregek, sőt a betegségek (például a pestis) is. Külön érdekes passzusokat olvasni arról, hogy amikor Európa még a „sötét középkor” évszázadait élte, Keleten virágzó keresztény közösségek működtek. Az alábbi részlettel ajánlom a „nemzeti-keresztény magyaroknak” ezt a könyvet, hogy végre nyissunk a világra, ne „közép-európai kisállami nyomorúságunkban” vergődjünk:

„(A mai Iránban található) Gondisápurban és Kasgárban, a Kína kapuját jelentő oázisvárosban előbb alapítottak érsekséget, mint Canterburyben. Ezek a városok jelentős keresztény központok voltak sok évszázaddal azelőtt, hogy az első hittérítők elérték Lengyelországot vagy Skandináviát. A mai Üzbegisztánban fekvő Szamarkand és Buhara ugyancsak népes keresztény közösségeknek adott otthont ezer évvel az előtt, hogy a kereszténység eljutott Amerikába.”

Frankopan új világtörténete azért olvasatja magát, mert annyira új és idegen a nyugati olvasónak. A könyv az Európa-centrikusság buborékából jó kiindulási pontot jelent. A világnak ezen térsége a nyugati gyarmatosítás megszűnése után újra felértékelődik, történéseit érdemes figyelemmel követni, ehhez pedig ideális bevezető ez a könyv. (Antal Róbert-István)

PARK KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 2020. MEGRENDELHETŐ PL. INNEN

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk

Ha nem a szerző mondja a megjelenés előtt egy Facebook-bejegyzésben, akkor el sem hiszem, hogy véletlen lenne a címválasztás, pedig Selyem Zsuzsa könyvének megjelenése tényleg csak véletlenül esett egybe a koronavírus-járvány első hullámával, amit ebben a megzavarodott világunkban sokan világvége-hangulatban éltek meg. A címválasztás ebből a perspektívából tekintve valóban szerencsésnek mondható. Alapjában véve egy novelláskötetről beszélünk, melynek főhősei nem csak emberek, vagy ahogy a szerző előszeretettel utal rájuk sokszor – és nem megalapozatlanul – „humánok”, hanem néha állatok, áldozatok vagy klímabűnőzők.

A kötet korunk legélesebb helyzetét járja körül: a klímakatasztrófát – amiben élünk, és aminek napról napra okozói és elszenvedői is vagyunk –olyan fanyar iróniával mutatja be, ami nem rejti el előlünk a keserű igazságot, de közben mégis vigasztalni próbál. A kötet erőssége a szürrealitás, maguknak a szereplőknek a szürreális helyzetbe való helyezése, ahonnan néha csak és kizárólagosan szürreális megoldásokkal tudnak vagy tudnának menekülni. Ha gondolkodtál már azon, hogy mi történne, ha az életedből egy hónap, egy hét vagy csak öt perc lenne hátra a világvége előtt – legyen az első, vagy legutolsó –, vagy ha ez sosem jutott eszedbe, akkor is vedd kezedbe ezt a könyvet. Az ünnepek elől való menekülés és az újévi depresszió leküzdéséhez is ideális. (Vass Csaba)

JELENKOR KIADÓ, BUDAPEST, 2020, MEGRENDELHETŐ PL. INNEN

+ Szálinger Balázs: Al-dunai álom

A toszkán tengerparton feküdtem a novemberi napsütésben azon gondolkodva, hogy lehet, be kellene menni a vízbe, miközben alapvetően sokkal inkább arra vágytam, hogy a szerb-román határon legyek, és egy motorcsónakról élőben is végigpásztázzam (és fotózzam) azokat a Duna-parti, medencével, grillsütővel, stégekkel alaposan felszerelt, kilométerhosszan egymás mellett sorakozó panziókat, amiket Google Mapsen végignéztem előző este. Ez azért nem teljesen normális, gondoltam, és végül nem mentem inkább be a vízbe, mert a könyvben, amit olvastam, épp arról volt szó, hogy a magát kétoldalanként száz évvel ezelőttre képzelő szerző a romániai Duna-parti, medencével, grillsütővel és stéggel felszerelt apartmanban egy toszkán tengerparton, pontosabban a Viareggiótól délre lévő Torre del Lagoban játszódó Puccini-darabot ír.

Miután én pont Torre del Lagóban voltam a Pucciniről elnevezett strandon, ezen a ponton hihetetlenkedve felálltam, a dolgokat a napsütésre fogva fürdés helyett inkább kihasználtam, hogy még nyitva lehetnek az éttermek, és kikértem egy viszonylag iható helyi frizzantét meg egy fritta mistat, miután mást nem is igen voltak hajlandóak elkészíteni, hiszen ez volt friss, visszarángatva egy kicsit a könyvből a valóságba: ez nem Közép-Európa a vastag étlapokkal, hanem Toszkána a rendes alapanyagokkal.

Közben pedig azon gondolkodtam, mekkora szerencséje van a magyar irodalomnak és az olvasóknak, hogy van nekik egy Szálinger Balázsuk, aki egy többhetes nyaralással, googletranslate-es romántanulással, egy komolyabb kocsma borlapjának háromszori elfogyasztásával és az ebből írt naplójával újra felrakta itthon a térképre a világnak ezt a magyar szemmel nézve teljesen logikátlanul elfeledett és alulértékelt, de kifejezetten szerethetőnek tűnő részét. Mármint az Al-Dunát, ami közelebb van Budapesthez, mint akár Kolozsvár. Persze, ott élnek magyarok még most is, lent délen meg – Vaskapu ide, dicső osztrák-magyar múlt oda – alig páran: Szálinger azonban – a végig ritka érdekesen tálalt helytörténet mellett – felkutatott közülük is párat, hogy elmerenghessen a dicső, szerinte a románok szemében igazságtalanul Habsburg-branddel ellátott múlton, közben pedig kedvet csináljon ahhoz, hogy ökölbe szorult kézzel rágjuk át magunkat a Dunai szigetek blog összes Ada Kaleh szigetéről írt bejegyezésén.

Az Al-dunai álom nekem a szerző címet illető szándékaitól teljesen függetlenül ráadásul tényleg egy álom lett: hirtelen kaptam Szálingertől egy olyan, Észak-Bulgáriától Kelet-Szerbián át Zsilvásárhelyig tartó bakancslistát, ahová a járvány miatt egyhamar tényleg nem mehetek el, de nemcsak én, hanem az olvasók közül valószínűleg senki. (Bukovics Martin)

MAGVETŐ, BUDAPEST, 2020. MEGRENDELNI INNEN LEHET

Ha még több könyv kell, Könyves Kálmán segít neked.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek