Szabad-e maradni Pusztaszernél?

Harmadik út helyett magyar modellre van szükség. Ha ezt megalkotjuk, hosszú távon elkerülhető lesz, hogy a nemzeti érdeket keleti vagy nyugati nagyhatalmi politikának vessük alá. Válasz Béndek Ábrisnak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A publicisztikaírás sokszor magányos műfaj. A szerző megírja, a médium lehozza, remélhetőleg minél többen elolvassák, majd nemsokára érkezik a következő írás. Megtöri azonban a mókuskereket, ha a publicisztikára válasz érkezik.

Ez történt most, hiszen a Kelet és Nyugat dilemmája helyett saját utat javasló publicisztikámra, amely a Mandinerben jelent meg, Béndek Ábris válaszolt az Azonnalin. Ráadásul külön öröm, hogy az efféle stratégiai kérdésekkel foglalkozik valaki más is. Ugyanakkor úgy látom,

Mindezt indokolhatja az is, hogy a Mandiner-publicisztika szűk egy oldal terjedelmű volt, míg a szóban forgó válaszcikk ránézésre is megvan fél szerzői ív.

Nem vagyok könnyű helyzetben, a cikk ugyanis számos érvet felvonultat állításaimmal szemben, amelyek egyaránt érintik a magyar történelmet, a globalizáció elméletét, a technológiafejlődés társadalmi hatásait, s ezek egészülnek ki a Nyugat melletti markáns kiállással. A dolog elég szerteágazó.

Ezért, mielőtt a saját álláspontomat kifejteném, röviden rekonstruálnám, nekem hogyan álltak össze a szerző érvei. Első érv, hogy Magyarország akkor volt sikeres, amikor nyugati orientációjú volt, példaként a szerző Szent Istvánt és Széchenyit hozta fel. Majd gyorsan zárójelbe is teszi ezeket az érveket, mondván a történelmi analógiák lényegében érvényüket vesztették, a globalizáció és a technológiai fejlődés felülírja ezek eddigi magyarázó erejét.

Ezt azzal az érvvel támasztja alá, hogy a globalizáció és a technológiai fejlődés kéz a kézben járó párosa alapvetően borítja fel a nemzetközi rendet és a társadalmi viszonyokat. Azaz lényegében napjainkban a globalizáció uralásáért folyik a harc, s így párhuzamosan szervezett globalizáció alakul majd ki Nyugaton és Keleten.

Míg a technológiai fejlődés következtében az egyén szabadságát számos kihívás éri mindkét globalizációs paradigmában, a nyugati globalizációszervezési modell – a már ismert visszaélések ellenére – jóval nagyobb önmérsékletet mutat keleti megfelelőjénél, ha az állampolgári megfigyelésről és adatgyűjtésről van szó. Szóval a magyar konzervativizmusnak is Nyugatra kell állnia, mert még mindig kevesebb sérelem éri a magyar polgárokat ott, mint érné őket Keleten.

A történelem nem ért véget

Azon az állásponton vagyok, hogy egy elemzés nem lehet színvonalas történelmi dimenzió és nemzetközi kontextus nélkül. Azaz a szerzőnek ebben az inerciarendszerben kell tudnia elhelyezni vizsgálata tárgyát. A válaszcikk lényegében eleget tesz ennek a feltételnek, hiszen a történelmi példák mellett a nemzetközi folyamatokat vizsgálja – előbbi meglétét kissé árnyalja, hogy végül a történelmi dimenziót a szerző maga teszi zárójelbe.

S szerintem itt van köztünk az első vitapont.

Az az érv ugyanis, hogy a technológia és a globalizáció minden történelmi tapasztalatot felülír, lényegében egy korábban bevett érv korszerűvé tétele. Ez – ha közelebbről megvizsgáljuk – a történelem vége tétel, némi szűkítéssel. A szűkítés abban áll, hogy a történelem végét Fukuyamától eltérően egy még be nem bekövetkezett, de hamarosan eljövő eseményként láttatja, mondhatni történelmi szingularitásként ábrázolja. Egyetlen dolgot kell dűlőre vinni a szingularitás létrejötte előtt, mégpedig azt, hogy ki szervezi meg ezt a kvázi örök békét (a kantiánus áthallás nem véletlen). Két fél jöhet szóba, a Nyugat az Egyesült Államok vezetésével, vagy a Kelet Kína vezetésével. Ebben a túlzás nélkül apokaliptikusnak mondható összecsapásban kellene nekünk felet választani, s végre a győztesek oldalára állni (ez szintén áthallásos lehet a negyvenes vagy ötvenes évek politikai állásfoglalásaiból).

Mindenekelőtt el kell ismernem, hogy ez a narratíva – túlzás nélkül – eszmetörténeti bravúrt visz végbe. Egyszerre találhatók meg benne Fukuyamának a történelem végére vonatkozó tételei, illetve az örök vitapartner Huntington civilizációs összecsapásokról szóló elmélete. Ráadásul úgy, hogy a kettő egy szekuláris üdvtörténetté áll össze, annak minden szükséges kellékével együtt. A történelmi tapasztalat azonban az, hogy az ilyen eszkatológiák világi alapon sosem teljesülnek, s a történelem lezárásának diskurzusa megmaradt a hitélet és teológia területén. Merthogy

S mivel nem ért véget, reagálok a zárójelbe tett történelmi példákra is. Szent István és Széchenyi. Ők a példák arra, hogy a nyugati orientáció alatt volt igazán sikeres Magyarország és a magyar nemzet mint politikai közösség. Ezen két szereplő nyugati kötődése vitathatatlan, de ez szinte semmilyen szempontól nem hasonlít ahhoz a nyugatossághoz, amit a fogalom alatt napjainkban értenek itthon. Leginkább azért, mert mindketten jóval árnyaltabb karakterek annál.

Szent Istvánt nemcsak a nyugati kereszténység sikeres elterjesztése teszi lenyűgöző államférfivé és korának legtehetségesebb politikusává. Vetélytársai közül egyedül ő rendelkezett az egységes Kárpát-medence víziójával. Politikai programjának megvalósulásához két dolgot kellett elérjen: a medence teljes egészére kiterjedő államrendszer kiépítését; s az ország függetlenségének és integritásának megőrzését.

Tehát Szent István nyugatossága sosem jelentett nagyhatalmi érdekeknek történő alárendelődést. Legjobb példa erre az egész Kárpát-medencére kiterjedő egyházmegyék rendszere, amelyek – mint közismert – saját alapítású szervezetek voltak. Ez a szuverén királyok ismérve.

A magyarok keresztény hitre térítése nem mainzi vagy esetleg passaui központtal, hanem belülről ment végbe. Ezeket az eredményeket István később fegyverrel sem félt megvédeni II. Konrád császárral szemben, aki 1030-ban mégiscsak a hűbéresévé szerette volna tenni a mindenkori magyar királyt. Tehát a nyugati orientáció Istvánnál a szuverenitás megőrzését szolgálta, amit ékesen bizonyít, hogy szükség esetén vállalta a konfliktust a nyugati hatalmakkal. Muszáj megjegyeznem, hogy ez a motívum végigkíséri a magyar történelmet (IV. Béla, Mátyás – hogy a legismertebbeket említsem), s azt sem tudom elhallgatni, hogy pontosan ezt látjuk Magyarország mai külpolitikájában is.

Nyugaton kereste a modernizációs mintát Széchenyi is. Ami nem véletlen, hiszen a felvilágosodás utáni modernizációs törekvések általában Nyugatról érkeztek. A modernizáció jellemzően kihívás elé állítja azokat a nemzeteket, amelynél a maga a modernizáció folyamata nem szerves belső fejlődés eredménye. Ismerte ezt a dilemmát a XIX. század Kínája vagy Japánja – eltérő választ is adott rá –, de ugyanezzel kellett megküzdenie a kor Magyarországának is. A dilemma lényege, hogy

Hogy mennyire nem én találom ki ezt, annak bizonyítására hadd idézzem ide Arany Jánostól a Toldi estéjét, ahol Arany a főhős halálos ágyán Toldi és Nagy Lajos szájába adja a két ellentétes véleményt.

Eképp Toldi:

„»Szeresd a magyart, de ne faragd le« - szóla,
»Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«”

Majd pár versszakkal később Nagy Lajos tetteinek értelmét így bizonygatja:

„»Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!«”

Nem véletlenül kerültek ezek a sorok a Toldiba. A vitéz hadvezér és a király dilemmája belengi a XVIII. század végi és az egész XIX. századi magyar történelmet. II. József uralkodásától kezdve egészen a reformkor kezdetéig a Habsburg Birodalom igyekezett „ráerőltetni” a modernizációt a Magyarországra, amelynek a magyar nemesség makacsul ellenállt. Féltette régi életmódját, alkotmányos értékeit.

A reformkor nagy felismerése, hogy modernizáció híján az ország végleg elveszik, mert semmi ereje nem lesz ellenálljon a Habsburg Birodalom (az akkori Nyugat) beolvasztási törekvéseinek. Ezért bámulatos a reformkor. Mert a magyar elit megértette a történelmi feladatot, s nemzeti alapon kezdett az ország megreformálásába.

Mindezt csak azért írtam le, hogy bemutassam, a nyugati orientáció a legsikeresebb korszakokban mindig a mozgástér bővítését és a szuverenitás megőrzését célozta. S ugyanúgy ellenállt a Nyugatról jövő szuverenitáskorlátozó kísérleteknek, mint a Keletről érkező fenyegetéseknek. Ilyen értelemben nem választott Nyugat és Kelet között, hanem mindenhonnan a legjobbat a nemzet szolgálatába állította.

De a régmúlt példáin túl vajon van-e a mintaátvételre vonatkozó releváns tapasztalatunk napjaink történelméből? Szinte csak az van. A napjaink nyugatos orientációja egyszer már konkrét politikai programja volt a közelmúlt magyar történelmének. Kiindulópontja ugyancsak a történelem vége tétel volt, még eredeti fukuyamai formájában. Akkoriban az volt a konszenzus, hogy a Nyugat és a nyugati politikai berendezkedés végleg győzedelmeskedett minden kihívója felett, a világnak nincs más dolga, mint a győztes nyugati minta átvétele. Lényegében már a hidegháború alatt is felmerült, hogy bárki is nyeri meg a vetélkedést, az végül a győztes fél életmódexportját jelenti majd. Az volt a kérdés, hogy az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió szervezi-e meg bolygónkat.

Itt kell rámutatnom arra, hogy Béndek Ábris válaszcikkben megfogalmazott érvelése mennyire XX. századi. Hiszen nem tett mást, mint a hidegháborús narratívában az Egyesült Államokat megtartotta, a Szovjetuniót pedig Kínára cserélte.

A két szuperhatalom heroikus küzdelme és a végén a győztes mindent visz elve már a XX. században készen volt. Éppen ezt az elvet hallgatólagosan is elfogadva kezdett neki hazánk 1990-ben a nyugati minták átvételének. Sőt, ez konkrét elvárás is volt a Nyugat részéről. Kedvenc példám Jeffrey Sachs 1990-es cikke az Economistban, ahol óva intette a keleti államokat bármilyen saját út megalkotásától, s a nyugati minták mihamarabbi átvételét sürgette. Amerikaiként Sachs álláspontja tisztán és világosan védhető.

Magyarként kellett volna kérnünk egy kis időt a gondolkodásra. Merthogy az effajta gondolkodás épp a nemzetközi kontextust és a történelmi dimenziót negligálja, ami minden stratégiaalkotás alapjául szolgáló elemzés szerves része kellene, hogy legyen. Vajon ugyanolyan hatást fejtenek ki ugyanazok a szabályok, társadalmi viszonyok és intézmények Belgiumban, mint Magyarországon? Bizonyosan nem. Mert a magyaroknak mások a történelmi tapasztalataik, habitusuk, hagyományaik, értékválasztásaik, anyagi lehetőségeik és gazdasági erejük, mint a belgáknak (vagy flamandoknak és vallonoknak).

Így hát a teljes mintaátvétel programja lényegében politikai csőd volt.

A rendszerváltoztatás után jelentkező gazdasági visszaesés milliók életét lehetetlenítette el, s folyamatos gazdasági és politikai trükközések miatt nem tudott kialakulni stabil politikai rendszer. A 2000-es évek válságai ezért felkészületlenül érték Magyarországot, amely így politikai bénultságban ragadt a gazdasági összeomlás közepette. Ez nemcsak a politikai tehetség hiánya miatt alakult így, ez rendszerszintű probléma volt. A mintaátvétel csődje.

Azért is könnyű belátni ezen állítás igazságát, mert volt már rá példa a magyar történelemben. A dualizmust hajlamosak vagyunk egységes sikerkorszakként látni, holott a valóban sikeres évtizedek nehezen indultak. 1867 és ’75 között hat kormány váltotta egymást, a gazdaság alulteljesített, valós fenyegetést jelentett az államcsőd.

A kor konzervatívjai – érdemes itt kiemelni Sennyei Pál és Asbóth János nevét – épp azt vetették a dualizmus liberális elitjének a szemére, hogy doktriner módon álltak a mintaátvétel kérdéséhez, s nem vizsgálták annak gyakorlati következményeit. Ideologikusság helyett a nemzeti érdek pragmatikus érvényesítését ajánlották akkor (és ma is) a konzervatívok, s a dualizmus sikere annak is köszönhető, hogy hangjuk akkor meghallgatásra talált. Nem talált viszont a rendszerváltoztatás után, s ennek meg is lett az eredménye.

Van még egy probléma az önreflexió nélküli mintaátvétellel: rombolja az önbecsülést. Két liberális, Ivan Krastev és Stephen Holmes írják a The Light that Failed: Why the West is Losing the Fight for Democracy című kötetükben (amely nemrég jelent meg magyarul is), hogy a folyamatos mintaátvétel annyira kiölte a politikai innovációt a keleti térség államaiból, hogy a régió polgárai már-már alacsonyabbrendűeknek kezdték érezni magukat a nyugatiakhoz képest. A két szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a migrációs válság azért volt trendfordító, mert önálló kelet-közép-európai választ szült, s így visszahozta a politikai innovációt és önbecsülést a térségbe. Ha elfogadjuk ezt az utóbbi megállapítást, ha nem, az értelmét bizonyosan meg kell szívlelnünk.

A díszlet változik, nem a szereplők

A másik ellenérv a digitalizáció és globalizáció mindent megváltoztató és eddigi ismereteinket felülíró jellegére apellál. Azaz felesleges is a történelmi példákból kiindulni, mert az átalakuló világ már csak egy lépésre van attól, hogy megszülessen. Annyi kérdés maradt: ez nyugati vagy keleti vezetés alatt születik-e meg. Ugyanakkor lényegében minden technológiai forradalom idején felmerült, hogy az adott fejlesztés átalakítja a világot. Így volt ez a gőzgép, az elektromosság, a rádió- és televíziótechnika, az atomenergia és a számítástechnika megjelenésekor, de valójában csak annyi történt, hogy ugyanazok a szereplők hatékonyabb eszközökkel játszották ugyanazt a játékot, a hazai és nemzetközi politikát. Nincs rá semmi jel, hogy ez a trend ne folytatódna.

Abban is vita van közöttünk, hogy vajon a nemzetállamok alkonyát hozza-e el a globalizáció. Ebben a kérdésben a szerzőnek van egy odavetett érve is, amire mindenképpen reagálnék. Azt veti fel ugyanis, hogy vajon milyen relevanciája van a nemzeti kultúrának a globalizáció és digitális tartalomgyártás korában, hiszen az internetes streamingszolgáltatóknak köszönhetően egy életre elég tartalomhoz lehet hozzáférni.

Szerintem éppen ez teszi pótolhatatlanná a magyar kultúrát. A tartalomgyártás ugyanis részben algoritmusok által megkreált szempontok mentén, sokszor egy kaptafára előállított kulturális termékeket (már a név is árulkodó) hoz létre, amely között egyre nehezebb eredeti tartalmat találni. Ehhez képest a magyar és minden nemzeti kultúra eredeti, szerves és sokszínű. Hogy könnyen megérthető példát hozzak: olyan, mint az egyentérkövekből kirakott városrész közepén egy szép fa, mint a sivatagban az oázis, mint a Szárnyas fejvadász világában egy eredeti fadarab a sok szintetikus növény mellett, mint a hamuban sült pogácsa – hogy stílszerű legyek.

Ez az alegységvita a szemben álló álláspontok egészére is rávilágít. Hasonló ugyanis ahhoz az érvhez, amely szerint a XXI. század valódi nemzetközi politikai ellentéte nem a nemzetállamok és nemzetekfelettiség között van – ahogy én is állítottam másik írásaimban, hanem a Nyugatról és Keletről megszervezett globalizáció között. Magyarán a lokalitásnak és nemzetállamoknak már nem osztanak lapot, meghaladta őket a történelem.

Mindez azért érdekes, mert egyébként a válaszcikk szerzője is elismeri, hogy a digitalizáció és globalizáció számos veszélyt hordoz a személyes szabadságra nézve. Épp ezért javasolja a nyugati vezetésű globalizáció melletti elköteleződést, mert – bár maga a szerző is hosszan ismerteti a hibáit – az elvileg kevésbé hajlamos a visszaélésre, szemben a keleti típusú államberendezkedés exportját jelentő globalizációval. Tehát a visszaélésekkel szembeni védelmet a Nyugat által szervezett globalizációban látja a cikkíró. Mindezt azzal indokolja, hogy itt nem alakulnak ki olyan hatalmi központok, mint Keleten.

Pedig vannak aggasztó trendek Nyugaton is. Regnáló amerikai elnököt tiltanak le a legnagyobb közösségi médiaoldalakról, s ezt a globalizációpárti elit üdvözli. Teljes tévéhálózatok dolgoznak azon, hogy politikai propagandával segítsék ugyanazon elnök leváltását, majd mikor lelepleződnek, azok őket leleplező riporter közösségimédia-hozzáférését is törlik. Politikai vélemény vagy magánéleti fejlemény miatt voltak, akik állásukat vesztették. Nem jó ma Nyugaton jobboldalinak lenni. Persze nem akarom eltúlozni a dolgot, de a helyzet azért nem megnyugtató.

Béndek érvelésében szerintem helyesen kapcsolja össze a globalizáció és digitalizációs forradalom folyamatait. Ugyanakkor nem értem, hogy a fent felsorolt digitalizációval összefüggő aggasztó folyamatoktól miért a nyugati globalista elitek védenének meg minket, hiszen mondhatni egylényegűek, vagy legalábbis közös értékek és érdekek mentén működnek a techvállalatokkal. „Egy brancs maguk, ne is tagadják!” – szól a klasszikus idézet a Tanúból.

Túlságosan idealistának kellene lenni ahhoz, hogy ezt el tudjam fogadni vagy el tudjam képzelni.

A helyzet úgy áll, hogy ezek az elitek akkor állnak az átlagember mellé, ha valamilyen formában elszámoltathatók maradnak politikailag. Ennek módja pedig a demokratikus választás, amely megadja a politikai elitek népszuverenitásból származó legitimációját. Ilyen rendszer pedig csak a nemzetállamok között működik.

Ha a globalizáció apologétáinak politikai programja beteljesül, akár nyugati vagy keleti vezetéssel szerveződik meg, leválthatatlan globális eliteket hozna létre, amelyek felett emberek milliárdjai vesztenék el a politikai kontrollt és válnának végső soron a folyamatok veszteseivé.

mert benne érvényesül egyedül a nemzeti szuverenitás és demokratikus kontroll. Ezért folyik mégiscsak a lokalitás és globalitás között a XXI. század valódi összecsapása.

Szó sincs tehát újbóli hidegháborúról, mint azt Béndek felvázolja. A kérdés az, hogy lesznek-e oázisok a globalizáció sivatagában. Aki nemzetben gondolkodik, az Magyarországot ilyen oázisként képzeli el.

Nemzeti oázis, magyar modell

„Mi itt ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk” – fogalmazta meg kulturális programját Illyés Gyula 1971-ben. S most, a XXI. század második negyedében nekünk magyaroknak az lesz a feladatunk, hogy kitaláljuk magunkat.

Rossz szó erre a harmadik út, amely visszatérő motívuma a haza soráról való filozofálásnak. Rossz szó, mert ez is általános modellt feltételez. A feladat inkább abban áll, hogy helyesen felmérjük, mik az erősségeink és mik a gyengeségeink. Nemcsak a puszta adatok, hanem a nemzeti karakterjegyek tekintetében is. S ha ez megvan, arra kell rájönnünk, miként tudjuk kiaknázni erősségeinket, s miként tudjuk tompítani gyengeségeink hatását. Eközben bátran lehet átemelni tudást, intézményi vagy gazdasági megoldást a világ bármely tájáról. Mindegy, hogy nyugati vagy keleti-e egy megoldás, két kritériumnak kell megfeleljen.

Alkalmazása vajon illik-e a magyar életvitelhez, s vajon hasznára van-e a nemzetnek. Ha igen, semmi gond sincsen a mintaátvétellel. De a történelem azt is tanítja, hogy a legtöbb átvett eszmét előbb át kell fordítani magyarra. Ritkán lehet valamit egy az egyben átvenni. Ez pedig már olyan intellektuális kihívás, amellyel mindannyiunknak dolga van.

Ekkor, illetőleg csak ekkor lehet Magyarország a XXI. század győztese.

Orbán Balázs jogász, politikus, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese, a Mathias Corvinus Collegium kuratóriumának elnöke. Hozzászólnál? Vitáznál? Írj!