Miért él ma is Jugoszlávia, ha meghalt?

Jugoszlávia szétesett, de mégis volt abban az országban egy olyan erő és vibrálás, ami a mai napig össze tudja kötni az ott élő embereket. Ennek megértéséhez azonban ki kell lépni a megszokott nacionalista vagy nyugatias narratívákból.

Ez itt a Balkánmagyar. A Balkánmagyar Losoncz Alpár filozófusnak, az Újvidéki Egyetem professzorának mostantól rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Ha ezek mozgósítanak bennünket, akkor nem játszhatjuk le a meccset – mondta Nasszer, az albán pék fia, akivel hétvégente egy alkalmi csapatban fociztam. A magyart környezetnyelvként tanulta, és

A kontextus: harminc évvel ezelőtt egy tavaszi napon összeült az egykori jugoszláv föderáció (minden karizma nélküli) elnöksége, hogy döntést hozzon a rendkívüli állapot bevezetéséről. Egy olyan szervről volt szó, amely arra volt hivatott, hogy a valamikori köztársági elnököt, Titót helyettesítse a döntéshozatalban, és persze, hogy reprezentálja Jugoszlávia összetételét  ̶  az abban a pillanatban már haldokló és auráját veszített ország többnemzetiségű szerkezetét.

Szerb oldalon élt az igény a rendkívüli állapot bevezetését illetően, ami voltaképpen az egykor nagy tekintéllyel bíró hadsereg bevetése előtt nyitotta volna meg az ajtókat, és megregulázhatta volna az olyan renitensnek minősített és a nemzeti függetlenségre törekvő, felfegyverzett köztársaságokat, mint Horvátoszág és Szlovénia. És legalább egy pillanat erejéig idézzük fel, hogy egy évvel korábban

Újramontírozni a hanyatló Jugoszláviát a katonai erő segítségével, összeilleszteni a szétrajzó elemeket az erőszak segítségével – hamvában holt gondolat volt ez. Mégis ezen elképzelés sarkallta a szerb politika korifeusait, akik maguk mögött tudták a frenetikus felvonulásokat rendező tömegek vágyháztartását.

A helyzet óráról órára változott, kalapált a szívünk, ám mégsem hirdették ki a rendkívüli állapotot, és ideiglenesen fellélegezhettünk. A drámai szavazást pedig egy, a boszniai képviseletet ellátó szerb ajkú ember, Bogić Bogičević döntötte el, aki megzavarta a nemzeti érdekek mentén felsorakozó döntéshozók logikáját, és keresztülhúzta a Slobodan Milošević által irányított szerb várakozásokat is. Káromolták is eleget mint nemzeti hitszegőt.

Már-már elfelejtettem az esetet, ám, ha máskor nem, úgy az idén felszínre kellett, hogy jusson az emlék, hiszen Bogičević hajszál híján maradt le a szarajevói polgármesterségről. És idevág az tény is, hogy ez évben halt meg az az egyébként magas francia kitüntetéssel rendelkező Jovo Divjak tábornok, aki  a háború idején szintén felrúgta a nemzettel való képzelt-hallgatólagos paktumot, amelyet egyébként mindenki megkötött, és következetesen eleget tett az eredendő katonai esküjében foglaltaknak.

Bogičević lojalitás-gesztusa a régi ország iránt tulajdonképpen csak elodázta a kérlelhetetlen véget. Innen akár a Jugoszlávia feletti gyászbeszédet is el lehetett volna mondani. Nemsokára, azaz 1992. június végén, a horvátok és a szlovének tudatták a világgal, hogy kinyilvánították a függetlenséget.

Aztán megállíthatatlanul pörögtek az események, nem utolsósorban az újraegyesült Németország lépett-lépegetett a nemzetközi színtéren, mégpedig úgy, hogy azon év végére világossá vált, hogy

És ahogy a későbbi folyamatok is tanúsítják: a kíméletlen erőszak lángja magasan lobogott. Ezt a háborút túléltük – sóhajtott fel a barátom 1992 februárjában, amikor az ENSZ által küldött, békeőrzéssel megbízott kéksisakosok elkezdték elfoglalni Horvátországban az őrhelyeiket. Ám nem is háború volt ez, hanem etnikai indíttatású erőszakeszkaláció: egyúttal világossá vált, hogy a hagyományos clausewitzi filozófia, amely a háború célját a béke megteremtésében pillantotta meg, visszafordíthatatlanul a múlté, méghozzá világviszonylatban. És még hátra volt a boszniai vérözön. A holtak emléke ránehezedett az élők agyára, tanúkat kerestek a múltból, akik hírt hozhattak az egykori szenvedésekről.

A vélelem szerint a második világháborúban győzelmet elkönyvelő jugoszláv kommunisták évtizedeken keresztül kettős könyveléssel éltek: egyszerre voltak jugoszláv-internacionalista kommunisták és nemzeti érdekkövetők. És önkorlátozással kellett élniük saját nemzeti mivoltuk érvényesítése kapcsán. A homo duplex-mivolt itt viszont megoldásra lelt, végre nem telepedett gyanú a nemzeti egoizmus kiélésére. Mi tagadás, mondjuk

Azonban sok itt a hamis pillantás. Ám nem ezen rövidke írás fogja kimeríteni a témát. Csak azt sugallja, hogy másképp is lehetett volna, a jugoszláv esetet nem az eleve elrendelés, azaz a sors mintája alapján kell értelmezni..

Tudjuk, a kommunista vezérlésű Jugoszlávia – az első, királyi Jugoszláviával ellentétben, amelynek létezése megfelelt a nagyhatalmi igényeknek – ezen hatalmi szándékokkal dacolva jött létre. Irányítói megtehették ezt, hiszen ellenségükkel, az opportunista szerb csetnikekkel és a nácikkal egybeolvadó horvát usztasákkal szemben, patrióta legitimációra, gerillaháborúban összeforrt hadseregre támaszkodhattak. És

Mindeközben a Sztálinnal való perlekedés kipattanása (1948) után az addig szupersztálinista kommunisták arra a következtetésre jutottak, hogy nem elég pálcát törni a szovjet vezér felett, hanem meg kell kísérelni a leglényegesebb helyen – a termelésben – érvényre juttatni a munkások autonómiáját.

Az önigazgatás bevezetése a baloldalon gyanút szült: ez kapitalizmus.

Az egykori vád persze kevés igazságot foglalt magában. Vagyis nem erre a stigmatizációra támaszkodom, amikor azt mondom, hogy Jugoszlávia összetettségét többfajta irányulástendencia fémjelezte: ott volt az uralkodó, az igazság monopóliumát birtokló párt, amely egyszerre liberalizált és működtette a megrendszabályozásokat, egyszerre volt rebellis és diktatórikus; ott voltak a piaci liberalizációk, amelyek egybefűződtek a föderációt kitevő köztársaságok gazdasági nacionalizmusával; és ott volt a különféle káderek által működtetett tőke „logikája”, amely szétmorzsolva a munkások ellenállását, mondjuk a 20. század nyolcvanas éveiben, elszántan neoliberalizált.

Osztályharc? Pontosan így. A kezdettől a végig. Amúgy, a tőke logikájának befurakodásáról és hegemóniájáról egy amerikai szerző írta a legjobb könyvet (Susan L. Woodward: Socialist Unemployment: The Politcal Economy of Yugoslavia, 1995). Ennek alapján belátást szerezhetünk arról is, hogy a piaci közvetítettségű liberalizáció és a nemzetközi pozicionálódás kettőse hogyan tette függővé Jugoszláviát – már a hatvanas években – a tőke nemzetközi mozgásától, valamint az olyan intézmények, mint a IMF hatalmától.

És rendelkezünk a CIA megfelelő jelentéseivel is, amelyek megvilágíthatják azt a tényt, hogy azon ország számára, amely a hatvanas években még a Kelet-Európára vonatkozó amerikai politika különleges személyiségét, George Kennant rendeli nagykövetként Belgrádba, Jugoszlávia hogyan veszíti el fontosságát.

Sok elemből áll a mozaik. Jellemző, hogy a Nyugat a nyolcvanas évek végének forgatagába saját archeológiáját projektálta bele. Így a szétbomló Jugoszláviában  ̶  a századeleji Balkán-háborúk után  ̶  másodszor is felfedezte a Balkánt, mégpedig úgy, mint saját kivetített másságát, azaz mint a predesztinált erőszakba fulladó Másikat. És

– ha szükség úgy diktálja, kitör belőlük a bestiális atavizmus, a civilizációs alultápláltság. Ez volt az üzenet. Még a híres filmrendező, Emir Kusturica egyes filmjeiben is kitapinthatók ezen elgondolások változatai: hagyjuk ezeket, hogy marják-öljék egymást, egyébként úgy járunk, mint az ügybuzgó apa, aki ügyetlenül megpróbál békét teremteni a verekedő gyerekei között. Igaz, míg egyes filmjeiben úgy szól, hogy gondolatai egybecsengenek azzal, amint a Nyugat hallani szeretne, addig politikai fellépéseiben posztspengleri tónusú Nyugat-gyűlöletet sugároz.

Ám nem megyünk sokra a fátumszerű balkanizáció képleteivel. A szerbek balkánizáltságának fokáról elmélkedhetünk naphosszat: ám ez csak gyatra menekülés lenne a kérdések elől, ráadásul ott a veszély, hogy vonalvezetésünk valamilyen agyrémszerű népszellemteóriába torkollik.

Voltaképpen a történelmileg kialakult diaszpóralétük határozta meg politikájukat, területi ambícióikat, a kisebbségi létezéstől való kiélezett félelmeiket, és hát sokat beruháztak a kimúlt Jugoszláviába. Hiszen, aki okulni próbált a 20. század tapasztalataiból, joggal borzonghatott a mindig erőszakkal megteremtett kisebbségi létezéstől. Eltévedünk akkor is, ha azzal a honi elgondolással élünk, amely a velejéig romlott nemzeti „eliteket” kárhoztatja, miközben felszabadítja a szűzi népet: a kölcsönös félelmek, érdekösszeütközések mozgásrendje ennél tízezerszer bonyolultabb volt.

Elrendeltség? Hogyan magyarázzuk akkor azoknak a  neoliberalizmus ellen küzdő munkásoknak a szaporodó sztrájkjait az említett nyolcvanas években, akik Jugoszláviába akartak kapaszkodni? Nemzeti acsarkodás mint végzet? Akkor meg mit kezdünk olyan avatott nemzetközi szerzők, mint (Pedro) Sabrina Ramet ellenkező jelű okfejtéseivel  ̶  akár még a nyolcvanas évek végén is? (A Sabrina Ramet-val készült Azonnali-interjú itt olvasható el – a szerk.) A Balkán mint sorscsapás? Ahogy egy intelligens újságíró, Misha Glenny mondta:

És mi lenne, ha afféle minimumként olyan emberek felől is megpróbáljuk értelmezni a jugoszláv enigmát, mint az említett Bogičević és Divjak, akik számára nem jelentett ellentmondást a nemzeti és a nemzetfeletti jelentéssíkok egybehangolása? Mi lenne, ha nem írnánk alá túl gyorsan azt a verdiktet, miszerint a második világháború utáni Európa egyik legkínkeservesebb helyzete a nemzetféltő beállítottságnak a mindenfajta, akár a nemzetfeletti szolidaritás rovására történő megvalósulását jelzi?

Mi lenne, ha a végkövetkeztetéseknél óvatosak lennénk? Hiszen hogyan is érthetnénk ilyen értelmezési stratégia nélkül azt a tényt, hogy

horribile dictu, akár még egy Szlovéniában is? Miközben merő tévedés lenne ebben valamilyen múltba vesző nosztalgiát látni.

Az etnicista erőszak tombolása kétségtelenül nyugtalanító tény, ám még ebben az esetben sem kellene lemondani az elemzésről. Valójában a félelem elviselhetetlensége, a kisebbségi kényszerlétezéstől való rettegés szült pokoli erőszakot.

És megannyi technikai részlet is szerepet játszhatott: a Milošević által uralt Szerbia hivatalos álláspontja szerint az ország nem állt háborúban, csak a még létező jugoszláv néphadsereg viselt rendreutasító hadat a rebellis horvátok ellen. A szerb uralkodó réteg pedig mosta a kezeit: nem Szerbia mozgósítja például a vajdasági magyarokat, és kényszeríti őket háborúba.

Közben a mozgósítás rosszul működött: némely tábornok csalárd módon a magyarok vonakodását hozta szóba, holott a belgrádiak mindössze 10-15 százaléka tett eleget a behívásoknak. A mozgósítás elől rejtekezők között akadtak persze olyanok is, akik azt várták, hogy mások kaparják ki a gesztenyét, azaz kockáztassanak testet, életet a harctéren nemzeti célok érdekében – bátorkodtam ezt egyebütt potyautas nacionalizmusnak nevezni –, ám

Következésképpen, az erőszakcselekmények esetében nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat az erőszakgerjesztő szabadcsapatokat, amelyek a félresikerült mozgósításból adódó űr kitöltésére jöttek létre.

Aztán, az 2000-es évek elején a szerbek és a montenegróiak szétválásával az utolsó kapcsok is szétpattantak. Ám

Annyi bizonyos, hogy nem önmagától omlott össze: a nemzeti kapitalista-kommunista kádereknek erősen hozzá kellett járulniuk ahhoz, hogy keretei szétrobbanjanak. És nem biztos, hogy jobb lett a világ. Amúgy, azt mondják, hogy Nasszer, a pékmester, Cecén él.

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora kéthetente rendszeresen az Azonnalin! Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!     

NYITÓKÉP: Bukovics Martin / Azonnali