Szétesett a brit Munkáspárt szavazóbázisa, de a romokon még lehet építkezni

A brit Munkáspárt történelmi vereséget szenvedett a hétvégi választásokon Nagy-Britanniában. Keir Starmernek Labour-vezérnek egyelőre nem sikerül visszaszereznie az észak-angliai szavazókat, pedig megválasztásakor a fő ígérete ez volt. A Munkáspártnak a túléléshez lehet, hogy választania kell a bázisukat adó két társadalmi csoport között.

Rossz hétvégét zárt a brit Munkáspárt. Csütörtökön helyközi, időközi, illetve skót és walesi választásokat is tartottak Nagy-Britanniában. Ahogy az Azonnali is megírta,

Ugyan a szavazatszámlálás későbbi napjaiban a Labour kozmetikázott egy kicsit az eredményén, a cikk megjelenéséig a konzervatív párt több, mint háromszáz önkormányzati képviselő helyet szerzett, a Munkáspárt pedig több, mint kétszázat veszített.

Északon dőlnek a vörös dominók

A hartlepooli időközi választáson Jill Mortimer, a konzervatív párt jelöltje nyert, aki ezzel a választókerület történetének első konzervatív képviselője és első női delegáltja lett. A Munkáspárt nagyjából sejthette, hogy vereséget fog szenvedni a kerületben, azonban a szavazatkülönbség kijózanítóan magas: míg a konzervatív jelölt a szavazatok 51.9%-át kapta, addig a Labour csak 28.7%-ot kapott. Érdekes összevetni ezt az arányt a 2019-es eredményekkel, amikor a Munkáspárt nyert a szavazatok 37.7%-ával, mögöttük pedig a Konzervatív (28.9%), illetve a Brexit Párt (25.8%) következett. A Brexit Párt mára Reform Párt néven fut, azonban gyakorlatilag már nemigen létezik. 

Keir Starmernek, a Munkáspárt új vezetőjének épp ez okozhatja majd ez egyik legnagyobb fejfájást: jól látszik az eredményekből, hogy

Ez Starmernek azért zavaró, mert azzal kampányolt, és mandátumát arra kapta a Munkáspárt tagjaitól, hogy visszacsábítsa azokat az észak-angliai városokat, ahol ugyan hosszú ideje folyamatosan csökken a Munkáspárti szavazók aránya, de végleg a Brexit következtében és Jeremy Corbyn vezetése alatt fordultak el a Munkáspárttól. Starmer legitimitási krízisét az is fokozza, hogy nem vízióval vagy tisztán érthető programpontokkal kampányolt, hanem azzal az egyetlen érvvel: azzal, hogy ő megválasztható.

Az önkormányzati választásokon ugyanis a Hartlepoolhoz hasonló városokban ugyancsak nagyon rosszul szerepelt a Labour. Például Tees Valley és West Midlands  (két észak- és közép-angliai körzet) polgármesterének megválasztásakor, ahol 4 éve nagyon szoros verseny volt a jelöltek között és csak 1 százalék döntött a konzervatívok javára, sima többséggel tudott nyerni a Konzervatív Párt. Hasonlóan az észak-angliai Rotheramben: itt eddig egyetlen konzervatív képviselő sem volt az önkormányzatban, most már viszont 20 lesz az 59 képviselőt számláló körzetben. Az északi Durham megyében szintén elveszítette többségét a megyei önkormányzatban a Labour. A szintén északi, Brexitre szavazó Sunderland ugyan megtartotta Munkáspárti többségét, de az jelentősen csökkent.

Ezeknek az eredményeknek két oldala van. Egyrészt nyilván

Union Jack tartalom nélkül

Ezen felül azonban Keir Starmer munkáspárti vezető felelőssége is megkerülhetetlen. Starmer Jeremy Corbynt váltotta a Munkáspárt élén, aki 2019-ben a párt történetének egyik legnagyobb vereségéhez vezette a Labourt. Starmer erősen kezdett, hiszen éles vonalat húzott a párt előző vezetése között, illetve az antiszemitizmust és a Munkáspárt afelett szemet hunyó tagjait sikerült könyörtelenül visszaszorítania a pártban. Tavaly tavasz környékén ezért nagyon sokat tudott faragni a hátrányából a Labour, főleg a Corbyntól és az antiszemitizmustól a Liberális Demokratákhoz menekülő szavazókat tudta visszacsábítani, így júniustól decemberig stabilan csak párszázalékos különbség volt a Konzervatív és a Munkáspárt között. 

Starmer azonban megtorpant, hiszen azon túl, hogy ő nem Jeremy Corbyn, nem volt más üzenete a választókhoz. Sokszor beleállt a kultúrharcba konzervatívabb álláspontot képviselve, de nagyrészt ezek a szavai is üresnek hatottak. Kiváló szimbolikus példa erre az, hogy

– ami alapvetően egy pozitív és szükséges gesztus bizonyos szavazók felé –, de elfelejtette megtölteni a zászlót, mint szimbólumot tartalommal. Boris Johnson Brexit-projektjének részeként mindenki tudja, mit jelent számára Nagy-Britannia, ahogy Tony Blair mulitikulti Nagy-Britanniája és fiatalos „Cool Britanniája” is mindenki számára világos értékkel bírt. A patrióta szavazók önmagában nem a brit zászlót szeretik, hanem azt, ami mögötte van, ami Starmer esetében eddig egyáltalán nem látszik, hogy mi lenne. 

Starmer semmitmondása azonban csak elsőre tűnhet úgy, hogy csupán jobboldalról fog kínos perceket okozni, hiszen a mostani választások egyik tanulsága, hogy

Az egyik ok, amiért nagyon kínos volt a Labournek a Brexit az, hogy a nagyvárosi munkásságból, fiatalokból és értelmiségből (maradáspárti) és a kis-középvárosi munkásokból (távozáspárti) álló választói koalícióját kettéhasította. 

Nagy-Britanniában is jönnek fel a Zöldek

Noha Starmer előbbiből valamennyit vissza tudott szerezni, úgy látszik, több fiatal, gazdaságilag radikálisabban baloldali szavazó megelégelte a határozatlanságot, és a Zöldekre szavazott. A brit Zöld Párt 70 önkormányzati képviselő helyet tudott nyerni magának a választáson, amivel több mint duplájára nőtt képviselőinek száma. Londonban is erősödni tudtak, ahol szereztek még egy képviselőt, és igen erős, 8 százalékos polgármesteri szavazataránnyal zártak.

az önkormányzatban pedig taroltak és plusz 13 helyet nyerve a Labourrel azonos számú képviselőjük van.

Emellett olyan helyeken, mint Bebington ahol eddig még nem is indultak, szintén nyerni tudtak egy képviselői helyet. Bebington ráadásul északi kisvárosként olyan hely, ahol nem feltétlenül a Zöld Párt célközönsége szavaz. Emellett a Munkáspárt meglepetésre Sheffieldben is elvesztette többségét az önkormányzatban. Ugyan a többi nagyvárost végül hozta a Labour, a Zöldek erősödése figyelmeztető jel lehet számukra. 

A Munkáspárt bölcsőjében sem szavaznak már nagyon rájuk

A Munkáspárt válságát tovább fokozza a skóciai helyzet. Skócia a Munkáspárt bölcsője. A párt első elnöke Keir Hardie (akiről a Keir Starmer a nevét kapta) is egy skót szakszervezeti vezetőből lett a Labour alapítója és első vezetője. A magabiztosan hozott skót választókerületi győzelmek nagyban hozzájárultak Clement Attlee, Harold Wilson és Tony Blair munkáspárti miniszerelnökök győzelmeihez is. Azonban ez a trend szépen lassan alábbhagyott, és 2015-re már 59-ből skót helyből 50 helyet a Skót Nemzeti Párt szerzett meg (jelenleg 48-on áll). 

Az SNP egy balközép programmal energikusan tudott progresszív alternatívát nyújtani a blairizmusra, és azóta nem adott alább hegemóniájából. A skót parlamentet 2007 óta a függetlenségért küzdő párt vezeti. És mivel az SNP a domináns baloldali párt, a Munkáspárt nem tud érvényesülni Skóciában. Ráadásul ezen a választáson is többséget szereztek a függetlenségért harcoló SNP és a Skót Zöldek – 

Nem teljesen reménytelen a Labour helyzete

De vannak eredmények, amikbe a Munkáspárt kapaszkodhat. Walesben, amely Észak-Angliához nagyon sok mindenben hasonlít (ugyanúgy megviselte az ipari közösségek hanyatlása, és ugyanúgy nagyrészt a Brexitre szavazott), a párt a legjobb eredményét érte el, és 60-ból 30 helyet szerzett meg a walesi parlamentben, a Senedd-ben. Manchesterben és környékén Andy Burnham meg is növelte a szavazói számát, és a szavazatok 69%-ával nyert egy olyan helyen, amelynek van nagyvárosi része, de Brexit-szavazó kisvárosi agglomerációja is.

Burnham ezzel potenciális receptet is kínál a Munkáspártnak, hogyan alkosson választói koalíciót a két, merőben eltérő társadalmi csoportból. Emellett a Bristol környéki Nyugat-Angliában is legyőzték az eddigi konzervatív polgármestert, és Nyugat Yorkshireben is győzni tudtak, valamint, ha szorosabb is volt a verseny, mint várták, Londonban is tud újrázni Sadiq Khan. 

A legérdekesebb azonban Cambridge és Peterborough, ahol a legutóbbi választáson csak harmadik volt a Labour jelöltje, és masszív középosztálybeli körzetként amúgy is általában a konzervatívok és a liberálisok szoktak vetélkedni rajta – itt most győzött a Labour. Érdekes még ehhez hasonlóan a jómódú középosztály által lakott Canterbury, ahol szintén tudott két képviselőt szerezni a Munkáspárt, és Tunbridge Wells helyzete, ami Konzervatív fellegvár volt, de most elvesztették képviselői többségüket a Toryk.

Mást akar a kisvárosi acélmunkás és a londoni telefonközpontos

Ennek ellenére összességében persze rossz választást zárt a Munkáspárt, ami több kérdést is felvet. Már a megválasztásakor felvetődött, hogy Starmer igazából egy átmeneti elnök, aki a pártot a corbynizmustól megtisztítva csak elindítja egy olyan úton, amivel majd a Startmer után érkező Labour-vezér sikeres lehet.

egyrészt Andy Burnham személyében, aki ott másodszorra tarolt polgármesterként, másrészt Lisa Nandy képviselő személyében, akinek a Manchester környéki Wigan körzete stabilan hozta a munkáspárti önkormányzati képviselőket. Bennük az a közös, hogy mind a kisvárosi munkásságot, mind a nagyvárosi, volt Corbyn-szimpatizáns szavazókat is meg tudják szólítani. Kérdés, hogy ez tud-e győzelmet hozni a Munkáspártnak országos szinten Skócia nélkül. 

A Munkáspárt problémái sokrétűek és annak ellenére, hogy mindkét oldal a saját narratíváját próbálja végső igazságnak beállítani, ezek a problémák túlmutatnak Jeremy Corbyn újbaloldaliságán vagy Tony Blair centrista, harmadik útján. Balról és középről is egyre erősödik a narratíva, hogy a volt északi városi szavazók párttól való elfordulása nemcsak a Brexitnek köszönhető, hanem annak, hogy az északi városokból – mint pl. Hartlepool – elvándorol a fiatalság, és csak ingatlantulajdonos, idősebb szavazók maradnak. Ők éppen az ingatlantulajdonuk miatt szavaznak a konzervatívokra, akik Angliában előszeretettel kedveznek lakástulajdonosoknak, nem pedig a bérlőknek. 

A brit Munkáspártnak el kellene döntenie, hogy

Ha mindkettő, akkor hogyan lehet mindkét oldalt képviselni, ha sok kérdésben ellentétes érdekeik vannak? Ha az egyiket választják, a másik réteg valószínűleg el fog tőlük pártolni, így viszont az ő szavazataikat pótolni kell – Skóciából ez jelen állás szerint nemigen fog megtörténni.

A nagyrészt középosztály által belakott Dél-Angliából, ahol a cambridge-i és tunbridge wellsi eredmények alapján bőven van esély megszorongatni a kozernatívokat, még lehetne szavazókat szerezni talán. Ha azonban így van, akkor a radikálisan baloldalibb gazdaságpolitikának búcsút kell inteni, ami viszont egyáltalán nem biztos, hogy kielégíti a nagyvárosi lakásbérlőket vagy a zöld párttal flörtölő fiatalokat – tehát önmagában nem elég a győzelemhez. 

Lehet, hogy nincsen kiút, és a 21. század progresszív mozgalmai más pártokban lelik majd meg a helyüket. A zöld pártoknak nem kell görcsösen újradefiniálgatniuk a munkásosztály fogalmát, és többféle társadalmi csoportot tudnak megszólítani – legyen az a polgárság Németországban, a nacionalisták Skóciában, újbaloldaliak Angliában vagy globalizációkritikus értelmiség Magyarországon.

Ha a zöldek tényleg átveszik a baloldali tömegpártok helyét, az nem egyről a kettőre fog megtörténni. A brit választási rendszerben ráadásul, ahol csak egyéni képviselők kerülnek a parlamentbe, és nehéz új pártoknak felemelkednie, igen hosszú konzervatív hegemóniát eredményezhet. 

A szerző a brit politikával foglalkozó Alsóház Podcast szerkesztője. Olvass még Bede Ábeltől az Azonnalin!

NYITÓKÉP: Keir Starmer a miniszterelnöknek, Boris Johnsonnak tesz föl kérdéseket a covid miatt bevezetett első „virtuális parlamenti ülésen” a westminsteri Közrendűek Házában 2020. április 22-én. / Fotó: Jessica Taylor, UK Parliament, Flickr