+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Molnár Róbert
2021. május 9. vasárnap, 14:59
Tudunk-e még valaha természetesek és az életet leegyszerűsítők lenni a hatalom és pénz körül forgó, mammonimádó és elembertelenedő világunkban?

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

 

„Nincs ember, ki a szabadságot nem szeretné,
de az igasságos ember mindenkit szabadnak kiván,
az igasságtalan csak önmagát.”

Kossuth Lajos

 

Ha kegyes lesz hozzám az Isten, és úgy alakul, hogy életem történetét valamikor a vége felé összefoglalhatom, akár okulásként, tanulságul és mások óvása céljából közreadhatom, minden bizonnyal egy nagyobb fejezetet szülőfalumnak, Kübekházának, és azon belül is annak a húszegynéhány évnek szánok majd, amit közösségi munkásként, polgármesterként itt tölthettem.

 

Már kisgyerekként meghatározó volt számomra a világvégi kis falum, amelyet két ország – Jugoszlávia és Románia – itt húzódó határvonala zárt közre, és ahol mintha csak megállt volna az idő.

 

Szegényes, fásult és mozdulatlan volt itt az elzárt zónában évtizedeken át minden, mégis ez a hely jelentette nekem „A világot”.

 

Gyakorta csámborogtam a tőlünk kőhajításnyira lévő határban, mindig különös kíváncsisággal néztem át a kerítésen túli román világba, a szomszédos falu, Óbéba hepehupás területeire. Két templomának harangjaiból tudtuk itt Kübeken is, hogy mikor kezdődik odaát a mise, és mikor temetnek.

 

A falu melletti rét füvében elterülve, fejem alá két karomból fonva párnát szövögettem „nagy” álmaimat a jövőről. Gyermetegek voltak azok, amelyeket időről időre átírtam, felülírtam, újraírtam. Amikor kiskölyökként „világot megváltó” nagy tettek felől töprengtem a kikericses rét füvében, azt vettem észre magamon, hogy álmaimat nyitott szemmel is épp oly élő, eleven képekben látom, mint a kék égen felettem úszó felhőket.

 

Álmaim mellett nagyon szerettem az idősebbeket hallgatni. A szomszédunkban lakott Bandi bácsi és Etus néni. Bandi bácsi előbb tsz-, majd tanácselnök volt. A kis udvarukban, a házukba felvezető lépcsőn ülve szívesen hallgattam az öreget. Beszélt a falu történetéről, és persze a pártról, amivel egy és elválaszthatatlan volt. Bandi bácsi és nagyapám barátok voltak.

 

Politikai hovatartozás tekintetében tűz és víz a kettő, ennek ellenére soha egy veszekedés, kioktatás, lealázás nem volt közöttük.

 

Némileg hangoskodni is csak akkor hallottam őket, amikor a vasárnap délutáni szokásos ferblizés közben többedmagukkal ütötték az asztalt. Tíz-, húsz-, ötvenfilléres tétekben játszottak, amíg sorra ki nem haltak mind.

 

Nagyapám a hős

 

Apai nagyapámra kisgyerekként hősként tekintettem. Megjárta a második világháborút, utászként szolgált a hadseregben, amerikai fogságba Franciaországba került, és ötévesen elveszítette szeretett kislányát. Persze, nem volt hős az én nagyapám, csak egy egyszerű, jóravaló, dolgos parasztember, aki olvasott, gondolkozott, aki az élete során felhalmozott élettapasztalatából merítve tanított. Lebilincselő ember volt.

 

Titokban hallgattuk a kommunisták által „széttrollkodott” Szabad Európát, én pedig hallgathattam azt is, amikor kacifántosan kommentálta az állami propagandát. Sarkos véleménye volt ugyanis a rendszerről, de soha nem volt gyűlölettel senki iránt. Mindig mondogatta, hogy ezek hazudnak, és hogy

 

a szabadság nem egy természetes dolog, amit csak úgy odavágnak a néphez. Azért mindig áldozatot kellett hozni.

 

A másik példám a nagymamám.

 

Alázatos, csendes lélek volt. Napestig a házkörül tette a dolgát, hétvége kivételével – akkor anyukám főzött rájuk is – naponta tett meleg vacsorát a hattagú család asztalára. Hétköznap pontban 7:25-kor útnak indított az iskolába, s mint tyúkanyó a csibéit, úgy várt haza húgommal bennünket. Hobbija az olvasás és a Szabó család volt, no meg időnként kiült a szomszédasszonyokkal az utcai kispadra beszélgetni. Mert akkor még voltak ilyenek, és szakítottak időt egymásra az emberek.

 

A szabadságot nekem kisgyerekként a falu jelentette, és persze a barátaim, akikkel nagyokat csavarogtunk és a falut körbefutó érhez is gyakorta lejártunk. Például békákat menteni. Mi csak „békanyálnak” hívtuk a csatornában pangó víz fölé képződött vastag, zöld algaréteget, amelytől az árokparton vágott vastag bambuszszálakkal igyekeztünk megtisztítani a vizet, hogy a varangyok bele ne fulladjanak saját nyálukba.

 

Amikor náluk voltam, nagyszüleimmel egy szobában aludtam. Sokszor ébredtem hajnalok hajnalán arra, hogy csendben beszélgettek. Átbeszélték a nap történéseit és minden, éppen őket foglalkoztató aktuális ügyet. Én mama sezlonján a karjai között aludtam. Tata a másik ágyon.

 

Nagyapám 93 évesen, 13 esztendővel ezelőtt, karácsony napján esett le a lábáról és hunyt el rá pár napra. Nagymamám 100 évesen és két hónaposan tavaly, pontosan ugyanígy. Karácsony napján lett rosszul, és az ünnepek utáni napon – miközben ágyán ülve vacsoráztattam – egyszer csak élettelenül borult a vállamra. Abban a pillanatban megszűnt ott minden más a számomra. Úgy öleltem gyengéden, hálatelt szívvel magamhoz, ahogy ő ölelt gyerekkoromban magához.

 

Mit adunk át?

 

Ma már nem fekszem ki a rét füvére, legfeljebb nagy ritkán a kertünkbe. Álmodozni sem álmodozom annyit, mint régen. A határban sem barangolok, bár azért időnként kikerekezünk a gyerekekkel. Nemrégiben például megmutattam nekik az erdőt, ahová annak idején kijártunk szedret szedni, a kilátót, az egykori fűszerpaprikaföldünket, amit nagyapámmal én is „dikkelgettem”, és azt a helyet, ahol annak idején a békákat mentettem.

 

Sok év telt el azóta.

 

Az akkori elhanyagolt kis falu mára kisvárosias lett. A lepusztult főtér helyén – amit annak idején néhanapján lekaszáltatott a községi tanács –, ma egy csodálatos kis park áll dísztóval, zenepavilonnal, étteremmel, játszótérrel. Megújultak, újak épültek, modernizálódtak intézményeink. A régi, nagyon szegényes Kübek már a múlté.

 

PARK KÜBEKHÁZA FŐTERÉN. A SZERZŐ FELVÉTELE

 

A falusi nyáresték viszont a régiek. Sokszor kint a kerti teraszon étkezünk. Van egy ütött-kopott kis grillsütőnk, ilyenkor gyakorta azon sütögetünk. Ha nem mást, virslit, amelyet a közepén bevágunk, sajtcsíkot helyezünk belé, és az egészet vékony baconszalonnával áttekerve tesszük a rácsra. A gyerekeimnek eközben is igyekszem sokat mesélni, átadni példaként és okulásként valamit abból, amit én is kaptam, amit személyesen megtapasztaltam. Beszélek nekik arról, hogyan éltünk annak idején; arról, hogy

 

szegényebbekként is tudtunk boldogok lenni,

 

mert nem az határozta meg az életünket, hogy mennyi pénzünk van, kinek milyen a cipője, a karórája, a mobiltelefonja (még csak vonalas sem volt), hanem az, hogy egyszerűbben élve, értékelni tudtuk az élet apró csodáit, és tudtunk, akartunk egymás segítségére is lenni.

 

Meghasonlott világ

 

Nem tudom, hogy a hatalom és pénz körül forgó, mammonimádó és elembertelenedő világunkban tudunk-e még valaha természetesek és az életet leegyszerűsítők lenni? Amikor nem globálisan fogunk csak gondolkodni, hanem egy kicsit lokálisan is. Amikor újra felfedezhetjük egymást, amikor újra rácsodálkozhatunk a bennünket körbevevő kis világunkra, amikor újra megtanulhatunk hálásnak lenni és időt szakítani a másikra.

 

Ismerősöm mesélte, hogy magából kikelve őrjöngött egyik nap a fia: „Hát én nyomban öngyilkos leszek! Már megint belassult az internet.” Mire édesanyja azt válaszolta neki csendes alázattal, hogy „ezt mondd el azoknak is, akik az onkológiákon az életükért küzdenek és nem a széles sávért”.

 

Álomvesztők lettünk vagy elvették tőlünk az álmainkat?

 

Ha kegyes lesz hozzám az Isten, és úgy alakul, hogy életem történetét valamikor a vége felé összefoglalhatom, szeretnék egy nagyobb fejezetet az álmokról is írni. Arról is, hogy

 

ezelőtt vagy harminc éve volt egy közös álmunk egy országról.

 

Egy olyan országról, ahol minden ember számít majd, ahol szabadon lehet majd élni, gondolkodni, tanulni, vállalkozni; ahol a tudásnak, a kétkezi munkának értéke van, ahol nem tilos az Istent őszintén szeretni, ahol nem egy párt, nem mások, hanem a benne élők a saját történelmükkel együtt írják majd a nemzet történelmét is.

 

Nem tudom, hogy álomvesztők lettünk-e, vagy ezt is elvették tőlünk. Félő, hogy nagyapámnak ebben is igaza volt. A szabadságot nem vágják csak úgy oda hozzánk.


Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

 

NYITÓKÉP: A szerző nagyszülei

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Zágrábban az antifasizmus napján ismét fellángolt a vita, hogy nevezzék-e vissza a Nemzeti Színház előtti teret Titóra. De nem fogják.

A logójukat adják-e csak, vagy aktivistákat is? Körbekérdeztük az ellenzéki összefogás pártjait.

Az Apple Daily volt a legnagyobb és a legtovább fennálló hongkongi print bulvárnapilapot és online hírportált is üzemeltető médium, ami a kínai rezsimnek nem kellemes dolgokról is beszámolt.

A koronavírus-járvány miatt egy évvel elcsúsztatott olimpiát anno még úgy reklámozták, hogy az a világjárvány feletti győzelem bizonyítéka lesz.

Pénzzel, de volt, hogy néha tejtermékekkel fizettek le rendőröket Romániában.

1941. június 22-én éjjel negyed négykor kezdetét vette a Barbarossa-hadművelet, melynek célja a Szovjetunió lerohanása és térdre kényszerítése volt.

Věra Jourová szerint például ha valakinek baja van a szivárványszínnel, az róla mond el sokat, a bajor Markus Söder szerint meg ez a büszke útja annak, hogy a társadalom szabadságáért szóljunk fel.

A hét kérdése

Magyarország hiába szerepelt eddig jól az Eb-n, mivel a legnehezebb csoportba került, így az esélyek egyáltalán nem nekünk kedveznek. Ennek ellenére matematikailag van esélyünk, hogy továbbjussunk. Szerinted sikerülni fog?

Azért ide elnéznénk

A magyar hiphop Álmos vezére és a feltörekvő rapcsillag együtt szántják fel Kőbányát július 3-án szombaton.

Kiállítás Budapesten Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről, egészen október 31-ig.

Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Miben más az olajlobbi 2021-ben, mint amit a hollywoodi filmek alapján elképzelünk? Hidi Jánossal beszélgettünk.

Az OMOH évek óta fix igazodási pont a magyar LMBTQ-bulizók körében, indulásuk óta vállaltan az LMBTQ-közösséghez szólnak. Marton Péter DJ-vel beszélgettünk. Podcast!

Buktatható-e Lukasenka titkosszolgálati eszközökkel, és ha igen, ki tehetné ezt meg? Miért nem annektálta még Belaruszt Oroszország?

A Helyzetben vele beszélgettünk arról, miért nincs több nő a magyar rapben, mit gondol a motyogós rappről, és hogyan alkotott a lockdown idején.

Hogyan lett egy csepeli utcagyerekből a Blade Runner 2049, az Atomic Blonde, vagy a Hellboy 2 utcaképeinek az elkövetője? Mit gondol ma az egykori legendás graffitis a régi házak falainak összefirkálásáról? Podcast!

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás