Semmi rózsaszín füst, semmi díszes körítés

Amióta polgármesterként és szakvizsgázott anyakönyvvezetőként magam is esketek, van egy visszatérő félelmem: egyszer véletlenül elfelejtek elmenni egy esküvőre.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„A köszönet legszebb formája: az őszinteség.”

(Kosztolányi Dezső)

Határszéli kisfalunk amolyan mini „Las Vegas” lett az elmúlt húsz év során. Köszönhetően a romantikus főterünknek és a szép belső parkkal rendelkező panziónknak, amelynek filagóriája alatt kifejezetten amerikai jellegű esküvőket, nagy rendezvénysátrában pedig pazar lakodalmakat lehet tartani, mindenkinek az igénye, és persze a pénztárcája szerint.

Van a főterünkön is egy szép Zene Pavilon, amely alkalomhoz illően díszítve, szintén nagyon elegáns és kedvelt esküvői színhely, a főtéri sváb éttermünk, a tószínpad pedig kisebb ünnepi vacsorák, hangulatos, lampionos grillpartik céljaira kiválók.

A katasztrofális tavalyi esztendőnél – mindössze talán tíz esküvőnk lehetett – már eddig is jobb a helyzet. Miután a közvélemény számára nemrégen kiderült, hogy újra lehet lakodalmakat tartani, megindult hivatalunkban az esküvői roham. Zsuzsi, az anyakönyvvezető munkatársam nem győzi az időpontokat adni, a jegyzőkönyveket gyártani, mivel normál esetben az esküvő előtt minimum harminc nappal kell bejelentkezniük a házasulóknak, és ha minden törvényi feltétel adott, akkor jöhet csak a Hochzeit.

A polgári esküvőket a faluban ketten tartjuk, és van olyan nyári hétvége, amikor három, négy is akad belőlük.

Amikor erről a félelmemről Zsuzsinak meséltem, maga is bevallotta: ettől retteg ő is.

Megmosolyogtató, hogy mindketten Kübekházának azon a részén, egymástól alig százötven méterre lakunk, ahol, ha akarjuk, ha nem, szüntelen halljuk a faluba érkező esküvői autókonvojok kürtjeit – errefelé az ilyet még nem szankcionálják –, és mint kiderült, ilyenkor mindkettőnkben végigfut a rettenet: ugye ezek nem nekem dudálnak?

Felemás cipők

Úgy hat-nyolc éve történhetett. A kerti fűnyírás után, mint aki jól végezte a dolgát, izzadtan csobbantam a fürdőkádba. Kényelmesen, nyakig elmerülve lubickoltam a habban, hisz még bőven volt időm az esküvőig. Legalábbis ezt gondoltam addig, amíg meg nem hallottam a főutcáról beszűrődő vegyes kürtszót. Ránéztem az órámra. Láttam, bő egy órám van még. Biztosan hamarabb érkezik a násznép, nyugtattam magamat. Hajmosásra lebuktam a víz alá, amikor kérdőn beszól a feleségem, hogy „neked nem kell még menned? Mindjárt négy óra!”

Csak három, mit beszélsz, szólok vissza, mire Ági mondja, hogy mindjárt háromnegyed négy!

Újra ránéztem az órámra. A mutató ugyanott ott állt, ahol negyedórája is, én pedig mint Speedy Gonzales ugrottam fel, és kaptam össze magamat. Már majdnem büszke voltam arra, hogy milyen gyors és ügyes is tudok lenni, amikor elvéreztem. Nem találtam a fekete öltönyömhöz illő cipőimet, pedig két pár is volt belőlük. Olyan ideges lettem, hogy felemelve a hangomat osztottam ki az összes gyerekemet. Még az utca másik oldalán is hallhatták. Aztán a cipőtartó aljából – az általuk behányt cipők alól – előhúztam az egyiket, majd egy másikat, de két különbözőt. Színre ugyan egyek, feketék voltak, de az egyik hegyes, a másik tompa orrú.

Túrtam tovább, de nem találtam a párjaikat. Mivel volt még vagy három percem az esküvőig, így azokat húztam fel. Idegesen kaptam a hónom alá a beszédemet és az anyakönyvvezetői szalagot, majd bevágódva az autóba, pontban négyre értem oda. Láttam, hogy a násznép tök nyugodt, így én is kifújtam a gőzt. Igyekeztem mindenkire kedvesen mosolyogni és határozott szemkontaktust tartani velük, hogy még véletlenül se nézze senki a lábamat.

Rám kapcsolták a mikroportot, megszólalt a magasztos bevonulózene, én pedig felléptem a lépcsőn a csodálatosan feldíszített pavilonba, ott várva az ifjú párt, igyekezve a díszes asztal mögé úgy beállni, hogy lehetőleg ne lássák a cipőimet.

Aznap egy végtelenül kedves, életvidám, nagyon nyitott fiatal párt adtam össze. Az élet nagy tanácsaival láttam el őket, mígnem beszédemben Pál apostolnak a korintusiakhoz írt leveléhez nem értem, amelyet a Szeretet himnuszának is szoktak nevezni:

„…a szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr…”

Miközben ezeket olvastam a Bibliámból, azt hittem, ott süllyedek nyomban el felemás cipőstül. Miközben bölcselkedve, és míves pátosszal átitatott szavakkal szónokoltam az ifjú pár és a népes násznép előtt, alig fél órája a szeretet himnusza minden szava ellen vétve osztottam ki a gyerekeimet, akik tény, hogy trehányul dobálták be a cipőket a tartóba, no de azért mégis.

A cipőm felemásságát senki nem vette észre, a szívemét is csak én. Miközben a jókedvű fotózkodás tartott, a panzió dísztavának félreeső részén lévő kispadra megszomorodva ültem le, és kértem bocsánatot az Istentől, otthon pedig a családomtól a felemás szívemért. Természetesen a másik két cipő is ott volt a többi között, s ha nem önt el a méreg, és nem csapkodok, megtaláltam volna azokat is.  

Házasságra alkalmatlan

Jó tíz éve egyik nap megkeresett egy helyes nő azzal, hogy bár be voltak jelentkezve az egyik nagyobb város polgármesteri hivatalába, de vőlegényével úgy gondolták, hogy ők inkább a „varázslatosabb” Kübekházát választják. Hozták magukkal a másik hivatalban felvett jegyzőkönyvet is, mi pedig örültünk nekik. Akkor is nagyon sok esküvőnk volt, és még nem elektronikusan működött a rendszer. Egy technikai hiba miatt csak az esküvő előtti napon – az előkészületek közben – szembesültünk azzal, hogy a csini mennyasszonyunk házasként van nyilvántartva a központi rendszerben. Bár sokan vannak, akik kedvelnék a poligámiát, de hát azért mégiscsak van egy törvényi korlát.

Felhívtuk a nőt. Magyarázatot kértünk, és együttérzően, de határozottan közöltük vele, hogy ne nagyon készüljenek, mert nem lesz másnap esküvő, hiszen a magyar törvények meg az erkölcsi szabályok is azt diktálják, hogy egy feleségnek egy férje legyen.

A kétségbeesett asszony elmondta, hogy valóban volt egy korábbi házassága, ám azt a szomszédos ország bírósága – ahol élt – felbontotta. Az lehet, de nincs a magyar belügyi nyilvántartásban, ezért valamit intézzen, mert így nem lesz holnap esküvő – közöltük vele, mi pedig nyomban hívtuk az illetékes hivatalokat és a belügyminisztériumot.

Az asszony átviharzott a szomszédos ország kisvárosi bíróságára, amely annak idején érvénytelennek nyilvánította a házasságukat. Rendesek voltak vele, azonnal megkapta az ítélet hitelesített másolatát, amellyel az általunk előre lebeszélt szegedi OFFI-ba rohant. Kora estére lefordították az ítéletet magyarra, hitelesítették, mi pedig felküldtük nyomban a BM-nek, ahol már várták. Késő estére – miközben mi a hivatalban tűkön ültünk – átírásra került a rendszerben a státusza: „hajadon”. Kiderült, hogy „házasságra alkalmatlanság” miatt választotta őket szét a kinti bíróság.

Már gyülekezett a násznép a parkban azon a verőfényes szép délutánon, amikor megérkeztem én is. Valaki kiáltozott: „Polgármester úr, polgármester úr!” Hátratekintettem, és megláttam a gyönyörű menyasszonyt, amint hosszú uszályát kezébe kapva szaladt felém. Ne tessék sietni, odamegyek én! – kiáltottam vissza, és léptem hozzá. „Csak meg szeretném köszönni önöknek, amit értünk tettek!” – mondta. Nincs mit, ez természetes! – és még mondani akartam volna, hogy… miközben közbevágott: „Van még valami polgármester úr! A férjem nem tud arról, hogy már voltam férjnél, és arról sem, hogy két évvel idősebb vagyok nála. Kérhetném, hogy ne mondja majd be a szertartás alatt a születési adataimat?” – kérlelt a szemeivel is.

Az esküvőn arról beszéltem, hogy egy házasságban nem önmagáért, hanem a másikért él az ember, egy jó házasságban pedig még inkább a másikért, és arról, hogy őrködni kell a házasság szentségén, nem szabad teret adni a bizalmatlanságnak, mert ha az befészkeli magát a kapcsolatba, ott szaporodni fog, és előbb-utóbb feltúr mindent. Aztán ajánlottam három szót nekik, hogy tegyék napi gyakorlattá egész életükben: „köszönöm”, „kérem”, „bocsánat”.

A gyönyörű szertartás végén, amikor már túl voltunk a pezsgős koccintáson, odamentem a mennyasszonyhoz, és újból gratuláltam. Láttam, nagy kő esett le a szívéről. Négyszemközt elmondtam, hogy nagyon vigyázzon a közös életükre, és kértem, gondolja végig, hogy mi lehet abból a házasságból a későbbiekben, amelyik az elején már egy jó csomó hazugsággal kezdődik. Kértem, hogy amikor a „konstellációk” egybeállnak, alkalmas lesz az idő és a hely egy komoly beszélgetésre, egy őszinte bocsánatkéréssel egyetemben valljon be mindent a férjének, mert addig ez mérgezhet, és különben sincs az a titok, ami előbb-utóbb ki ne tudódna.

Sokáig nem hallottam róluk semmit, majd pár év múlva egy bevásárlóközpontban találkoztam vele, férjével, aki egy bevásárlókocsinyi gyereket tolt maga előtt. Pár szót váltottam velük. Azt mondta az asszony érthető hangsúllyal, hogy „mindent, de mindent köszönünk, boldogok vagyunk!” Megnyugodtam, látva őket.

Soha nem késő

A legmeghatóbb az összes eddigi esküvő közül a 2009. február 16-ai volt. Harminchat év élettársi kapcsolat után döntött úgy az itteni pár, hogy összeházasodnak. Mivel a férfi beteges volt, kértek bennünket, hogy menjünk ki hozzájuk. Zsuzsi is elkísért. A barátnőik, Ildi és Piroska házasságkötő teremmé alakították a meleg kis szobát, ahol ott voltak a házasulók, Laci és Ica, és körbeállták őket a barátaik, a jó szomszédok. Arról beszéltem, hogy az életet szeretetben leélt pár esküvőjének lehetünk most valamennyien tanúi, akik

Nagyon megható volt az esküvő, pedig semmi rózsaszín füst nem volt, semmi díszes körítés. Mégis, akik ott voltunk, mindannyian sírtunk. Csodálatos volt látni ezt a két embert. Az egymáshoz való ragaszkodásukat, amelyet az együtt töltött évek nem elkoptattak, hanem megerősítettek, és még inkább eggyé forrasztottak. A férj február 26-án, az esküvő után tíz nappal meghalt.

Amíg élünk, soha nem késő az életünk dolgait rendezni!

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

FOTÓK: Molnár Róbert / privát