A rendszer, aminek az emberek csupán csak száraz számok, statisztikai adatok

Ez a rendszer hiába hirdeti fennen a kereszténységet, nincsen benne semmi empátia, semmi szociális érzékenység, helyette emberi életeken gázol át, és az érték fokmérője a még több pénz és a még több hatalom.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„A meleg és kellemes szobákban ülő emberek közül ugyan kinek van fogalma arról, milyen életük van a koldusoknak? A sok »kedves« és »jó« ember közül ugyan hányan gondolkodtak el azon, milyen az élete a köztük élő sok-sok gyereknek és embernek…”

(Anne Frank)

„Egész éjjel alig aludtam, kalapált bennem az ideg” – mondta, miközben még pár aláírás végett behívtam a hivatalba. Itt és itt írd alá! – mutatok a papírokra, amelyekből az egyiket a kormányhivatalnak küldöm majd a nevében, hogy a havi apanázsként megillető 27 ezer forintját az új helyére küldjék utána; a másikat meg azért, hogy postán felvehessük helyette a leveleit, ha valaki netán küldene neki. Aztán komótosan lépdelve tett egy utolsó sétát az autóig. A volt kollégái egy kézfogásra, ölelésre odaléptek hozzá, és összeálltak egy közös fotóra is.

Eldobatva

Béla négygyermekes család legkisebb tagjaként egy Szeged melletti tanyán látta meg a napvilágot. „Rigó mezőn” egy romos ház nyújtott neki és három nővérének hajlékot. Otthonnak a házat nem lehetett nevezni a förtelmes légkör és az ottani állapotok miatt. Ötéves volt, amikor az alkoholproblémákkal küzdő anyjuk eldobta őket. A három nővérét egy hódmezővásárhelyi, Bélát egy szegedi nevelőotthonban helyezték el.

Miután a tizennyolcat betöltötte, és kiszabadulhatott az állam felügyelete alól, egyik nővére könyörült meg rajta. Tíz évet nála élt. Előbb karbantartóként a szegedi hangszergyárban dolgozott, majd „gyorstalpalón” állatgondozónak tanult, így a deszki tsz-ben kapott állást. Nővére háza és a munkahelye között ingázott. A rendszerváltás után aztán minden megváltozott. A tsz-ek megszűntek, átalakultak és beköszöntött a maszekvilág, ő pedig az egyik őszi estén a kilátástalanságtól bekattanva úgy gondolta, világgá megy.

Élet a marhák között

Több mint tíz éves állatgondozói múlttal a háta mögött egy környékbeli gazda vette magához. A tanyáján, az egykori tsz-telep volt irodaépületében lakhatott Pistával, egy másik korábbi munkatársával. Volt ott konyha és szoba, magukra fűthettek és főzhettek. Kettejük dolga volt a száznál is több marha napi ellátása és éjszakai felügyelete. A kollégájának volt nyugdíja, neki a fagyás miatti némi rokkantságija. A gazda ellátta őket koszttal is, sűrűn kaptak például „gyíkhúst” – így nevezte a parizerféle felvágottakat –, és kétnaponta adott nekik fejenként két-kétezer forintot.

A tanya Kübekházától úgy három és fél kilométerre lehetett. Pista az elektromos rokkantkocsijával ment időnként bevásárolni a faluba. Néha Béla is felült az ócska kempingbiciklijére, de az oda-vissza hét kilométer a rossz lábával már eléggé megterhelő volt neki.

Élete tizennyolc évét e tanyán, a marhák között, mindentől elzártan töltötte. Krízisként élte meg öreg lakótársa halálát. Rá hárult ezután a sok jószág gondozása, amellyel egyedül egyre nehezebben birkózott meg. Béla ezelőtt három évvel hátat fordítva a tanyának, beköltözött a faluba. Egy barátjánál húzhatta meg magát. Nem sokkal ezelőttig…

Ember az esőben

Két hete, itt az Azonnalin a Hol lelnek otthonra a kicsik, akiken átlép a rendszer és a társadalom címmel írt cikkemben már ejtettem szót Béláról, akire szakadó esőben a főtéri padon, magába temetkezve találtam. Kiderült, hogy a szállásadó barátja halála után új lakhatás után kellett néznie. Havi hatezerért lett egy, a tanyasi gyerekkorára emlékeztető romos szobája, ahol meghúzódhatott, ám

A szakadó esőben egész éjjel a falut járva azon gondolkodott, hogy mi lesz most ővele, lehet, hogy most kellene világgá mennie? Délelőtt valamikor elállt az eső, ő pedig a játszótéri piknikasztalra hajtva fejét elbóbiskolt. Délután ismét hatalmas zápor zúdult a falura. Ekkor akadtam rá bőrig ázottan, és adtam neki helyet a polgármesteri hivatal házasságkötő termében, ahol hat széket toltam össze, hogy legyen hová lehajtani a fejét.

Menedék

A polgármesteri hivatalban töltött éjszakája után szereztünk egy ágyat, és berendeztünk egy kis kuckót neki a gazdasági részlegünkön. A szociális centrumunkban megfürdött, egyik lakónk levágta a haját és az ápolatlan szakállát, a régi gúnyáit pedig kidobtuk a kukába. Vettünk neki új ruhákat, cipőket, papucsot, tisztálkodó szereket, sőt kapott még egy karórát is, mert az sem volt neki. Még aznap felvettem a kapcsolatot a baptisták által fenntartott kiskunmajsai Menedékvárossal. Kérésükre levélben is leírtam élettörténetét, csatoltam iratait.

A vezetőnő – aki mint kiderült, egy szomszédos falu önkormányzati képviselőnője is –, visszahívott, hogy tudják Bélát fogadni, ha lesz két negatív PCR-tesztje, igazolása arról, hogy nincs fertőző bőrbetegsége, és ha csatolunk egy leletet a mellkasáról is. Elvittem a vizsgálatokra. E hét keddre állt össze minden szükséges irat, szerdán pedig jött a válasz:

Világgá ment

Miután a két kézben elférő személyes dolgait Beával – a baráti segítőjével – bepakoltuk az autóba, csütörtökön kora reggel útnak indultunk. Béla intett még egy utolsót a falubéli ismerőseinek, majd autómmal lassan kigördültem a hivatalunk elől.

„Tegnap elköszöntem mindenkitől, voltam Móniéknál is, de nem hallották, hogy zörgetek. Mondjátok meg nekik, hogy üdvözlöm őket is. Kérlek, Robi, írj a nővéremnek, hogy már nem vagyok Kübeken. Azért tudjátok, legjobban Kübek fog hiányozni!” – sóhajtott érezhető szomorúsággal és félelemmel a rá váró új miatt, az autó hátsó ülésén ülve. Nekünk pedig Beával az első üléseken lábadt könnybe a szemünk.

Béla még csak 51 éves, és jó, ha van annyi kiló is. Mint egy ágról szakadt öregember, úgy ült ott a hátsó ülésen, és nézett kifelé az üvegen át. Mintha még nem látta volna az alföldi tájat, az egymást váltó beművelt földeket. Mesélte, hogy gyerekkorában egyszer járt Pesten, „juj, de nagy város”, és volt egyszer a Balatonon is. A gyermekotthonnal mentek.

Ha a tanyán hagyják, talán még ezek is kimaradnak az életéből. Ahogy haladtunk a zötyögős úton, egyre oldottabbá vált. Arról is beszélt, hogy soha életében nem kapott senkitől ajándékot, soha egy meghitt karácsonya nem volt. A szerelem is elkerülte, a szeretet is ismeretlen neki. Fiatalon ugyan összeállt egy nővel, talán négy évig éltek együtt, de az, hogy mi a boldogság, soha nem tapasztalta meg.

Bekanyarodtunk a kiskunmajsai volt szovjet laktanya területére.

Elsőre nem volt bizalomgerjesztő. Aztán ahogy lassan haladtunk előre, egy szépen felújított paneltömbhöz értünk. Előtte játszótér kicsi gyerekekkel, kissé odébb egy kertészet, ahol emberek dolgoztak. Egyik lakásba éppen bútorokat cipeltek, őket kerülgettük. A vezetőnő és kollégái szeretettel fogadtak. Rövid beszélgetés után megmutatták a Menedékvárost, elvittek a gyülekezeti termükbe és a tágas ebédlőbe, majd Béla holmijait felvitték a szobájába, mi pedig megöleltük és elköszöntünk.

Ott állt Béla az autónk mellett, amikor kikanyarodtunk a parkolóból. A tükörből még láttam, hogy utánunk intett.

Útban hazafelé arról beszélgettünk Beával, hogy milyen embertelen tud lenni egy rendszer, amely felülről, térképként és saját provinciájaként tekint az országra, ahol úgy múlt el az utóbbi tíz év, hogy nemigen volt benne szeretet. Miközben fennen hirdeti kereszténységét, emberi életeken gázol át és az érték fokmérője számukra a még több pénz és a még több hatalom.

Másnap felhívtam a Menedék egyik munkatársát, érdeklődve Béla felől. Mondta, hogy kedves, csendes ember, és már másként ragyog a szeme, mint előző nap. Aztán átadta neki a telefont. Érezhető volt Béla hangjából, hogy megnyugodott. Újságolta, hogy öten vannak egy szobában, mind rendesek. Mesélte, hogy már orvos is látta, és hamarosan megkezdik lába kezelését. Szerzek neked egy mobilt, hogy tudjunk beszélni! – mondtam neki. „Jó, de ne olyan simogatósat, mert ahhoz én nem értek! – hívta fel a figyelmemet, és a végén azt kérdezte: „De ugye azért meglátogattok még?”

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

NYITÓKÉP: Középen, egykori munkatársai körében Béla.