+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bede Ábel
2021. március 6. szombat, 09:26
A populizmus meghatározó korszak helyett úgy tűnik, történelmi léptékkel mérve inkább csak pillanattá lett. A 2010-es évek második fele elitellenes hullámának pár alaptétele egyszerűen bekerült a politikai mainstreambe.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

2016. november 8-án Donald Trumpot választották az Egyesült Államok elnökévé. Élénken él bennem, ahogy másnap reggel mosogatás közben hallgattam Trump beszédét, amiben az elfeledett amerikai átlagemberek becsületének visszaadásáról beszélt. Tudtam, hogy történelmi eseménynek vagyok szemtanúja.

 

Az akkori meglehetősen liberális környezetemben, a Durhami Egyetemen elsőkézből láttam, hogy hogyan mért sokkot a globális elitre a választás eredménye. Amerikai kollégiumi társaim sírtak a választás utáni reggelen, mert úgy tűnt, szeretett sokszínű országuknak nyoma veszett. Aznap az Amerika-történeti előadást előadóm azzal kezdte, hogy évtizedek óta foglalkozik Amerika-történettel, de ilyet még nem tapasztalt.

 

Mivel én Magyarországról jőve egy éven keresztül láttam a 2015-2016-ban leginkább elszaporodó migránsellenes plakátokat és Egyesült Királyságba költözésem előtt alaposan figyeltem a távozáspártiak győzelmével és egy maradáspárti képviselőnő meggyilkolásával végződő brexitnépszavazást, nekem is

 

egyértelműnek tűnt: vége a liberalizmus nyolcvanas évek óta tartó aranykorának és egy új korszak következik be, ami úgy tűnt, hogy a demokrácia és a mérsékelt politizálás létét kérdőjelezi meg.

 

Ezt a következő pár évben az európai politikai megerősíteni látszott. Németországban a menekültválságnak köszönhetően az AfD pár év alatt 3 százalékról 17 százalékra növelte a népszerűségét. 2017-ben először Ausztriában került kormányra a szélsőjobb, majd 2018-ban egy, az elitet minden oldalról elutasító koalíció került kormányra Olaszországban. Eközben Magyarországon sorosozó és migránsozó plakátok tengerében szerzett újra kétharmados győzelmet a Fidesz. Úgy tűnt, az autoriter szélsőjobb egyre közelebb és közelebb kerül ahhoz, hogy felülkerekedjen, majd elsöpörje a demokrácia intézményét.

 

Az új politikai hullám nemzetközi tagjai eleinte még nem vállaltak konkrét sorsközösséget egymással és ideológiailag sem voltak koherensen elhelyezhetők. A politológusok jobb híján „populistáknak” nevezték el őket. A populizmust – mint azt azóta annyi megjelent könyv összefoglalja – leginkább rendszerellenes és elitellenes mozgalomként lehet definiálni, aminek fő elemei, hogy egy morálisan feddhetetlen átlagembert (vagy inkább az átlagembert képviselni vélő politikust) állít szembe egy korrupt, a kisember érdekeit figyelmen kívül hagyó, önző, gőgös elittel.

 

Miközben a jobboldali populizmus a liberalizmusból kiábrándult tömegeket tudott megszólítani, a progresszív oldal – válaszokat keresve – szintén szélre indult. Az eredetileg lesajnált Jeremy Corbyn 2017-ben, miután nagyon energikus kampányával majdnem meg is nyerte a választásokat a korszellembe nem illő, régivágású, technokrata Theresa May-jel szemben, az Egyesült Királyság legnépszerűbb fesztiválján, a Glastonbury-n állt ki a színpadra, ahol a fiatalság a nevét skandálta.

 

Amerikában Bernie Sanders szintén a fiatalkorúak körében hatalmas népszerűségnek örvendett, egészen a demokrata előválasztás utolsó köréig jutva. Egyre nagyobb olvasottságra tett szert a szélsőbaloldali Jacobine magazin, 2018-ban pedig négy demokratikus szocialista jelölt jutott be a képviselőházba, közülük kiemelkedve Alexandria Ocasio-Cortez pedig autentikusan és karizmatikusan tette népszerűvé és jobban elfogadottá a demokratikus szocializmust az Egyesült Államokban.

 

A konszenzusos mértékletességre törekvő pártok ideje elmúlni látszott. A balliberálisok halálspirálba kerültek. A progresszivizmusnak radikálisan meg kell változnia – olvashattuk a Guardianben. A liberalizmus halála – írta a New York Times. A populizmus meglehetősen tartós politikai jelenségnek tűnik – deklarálta az Index. A demokrácia alkonya – adta címül könyvének a konzervatív-liberális történész, Anne Applebaum. Emellett jobbról és balról az értelmiség megjósolta még a centrizmus, a konzervativizmus és a jobboldali közép halálát is. Eljőni látszott a tömegek korszaka.

 

A populistahullám indulása után öt évvel azonban bebizonyosodott, hogy a liberalizmus mint mind a jobb- és baloldal által egyaránt büszkén vállalt eszme aranykorának valóban leáldozott, viszont azok (köztük jómagam, valamint a politikai és médiaelit egy jelentős része),

 

akik meglehetősen fatalista módon a demokrácia vagy a mérsékelt politikai erők halálát vagy korszakos visszavonulását várták, tévedtek.

 

2021-re ugyanis a populizmus és a kisember képviselete nemhogy egy hosszú korszakra rendezkedett volna be, hanem már most visszavonulót fújt.

 

A tavalyi amerikai elnökválasztáson Joe Biden – akinél kevés, a demokrata establishmenthez jobban tartozó politikus van – viszonylag simán legyőzte az öt éve berobbanó Donald Trumpot. Matteo Salvini feladta az EU-szkeptikusságot és a Néppárt felé fordul azon reményét kifejezve, hogy Olaszország “legyen ismét protagonista Európában”. Az Egyesült Királyságban a sikeres brexitkampány agya és kidolgozója, Dominic Cummings és csapata decemberben távozott a Downing Streetről, egyrészt személyes elviselhetetlenségükből eredő konfliktusok miatt, másrészt azért, mert a Konzervatív Párt establishmentje kerekedett felül a reformokat minden áron keresztülvinni kívánó és a pártelitet is lerombolni szándékozó Cummings-csapattal szemben. A baloldalon eközben a brit Munkáspárt a középosztály számára elfogadhatóbb Sir Keir Starmert választotta vezetőjének, Bernie Sanders pedig az elnökválasztást megnyerő Joe Bidennel szemben maradt alul ismét az előválasztáson.

 

Ironikus módon a rövid globális populista epizódnak nem az lett az öröksége, hogy a politikusok a kisembert vagy a tömegeket próbálják megszólítani, hanem

 

a politikai elit pont ahhoz a mérsékelt középosztályhoz fordult, amely épp a populizmus következtében fordult el azoktól a pártoktól, amelyekre korábban szavazott.

 

Joe Biden demokrata elnökjelöltté választása mögött az volt a legfőbb ráció, hogy integratív jelöltként meg tudja szólítani a kiábrándult republikánus szavazókat. A Lincoln Project – amelyet többek között a 2008-as republikánus elnökjelölt John McCain választási kampányát irányító és korábbi, 2000-es sikertelen kampányát felügyelő Steve Schimdt és John Weaver alapított – kiábrándult republikánus szavazókat célzott meg, hogy mindenképpen Trump ellen és Joe Biden mellett szavazzanak. A Trumpot érő legkomolyabb támadások végül aztán pont ettől a szervezettől érkeztek.

 

Biden végül olyan korábbi republikánus fellegvárakat vett be, mint Georgia vagy Arizona. Ez részben az államok politikailag beérett demográfiai változásainak is köszönhető (Georgia-ba északi államokból „visszavándoroltak” a szegregációs törvények elől a tizenkilencedik és huszadik században menekülő feketék, Arizonába pedig Kaliforniából kedvezőbb adózásért és olcsóbb életért költözött sok fiatal techvállalkozó), viszont az is tény, hogy főleg külvárosokban, Bidenre rengeteg olyan ember szavazott, aki a szenátusba viszont republikánus jelöltre adta le a voksát.

 

Magyarországon az egyesült ellenzék akkor találta meg a receptjét, amikor 2018-ban sikerült a korábban Fidesz-fellegvárnak számító polgári Hódmezővásárhelyet és 2019-ben a tehetős, zömében a korábban a Fidesz magszavazóinak számító középosztály által lakott budai első, második és harmadik kerületeket megkaparintania.

 

Nem is meglepő tehát, hogy az ellenzék tudatosan hajt a „kiábrándult fideszes” szavazatokra.

 

Két miniszterelnökjelölt-aspiráns, Pálinkás József és Márki-Zay Péter gyakorlatilag az imidzsét csak és kizárólag ezeknek a szavazóknak a megszólítására építette fel.

 

Még a késő 2019-es brit választásoknak is van egy olyan értelmezése, miszerint ugyan nyilvánvaló, hogy egyszerű és hatásos, brexitfókuszú üzenetével Boris Johnson az egykori munkáspárti fellegvárak megnyerésével tarolt akkorát, győzelmében nagy szerepet játszott az is, hogy a maradáspárti konzervatív szavazók gazdagabb külvárosokban egész egyszerűen jobban féltek Jeremy Corbyn Munkáspártjától, mint a brexittől, így végül nem szavaztak le a liberálisokra vagy a Munkáspártra. Egyes aktivisták szerint még a munkáspárti fellegvárakban sem elsősorban a brexitet, hanem Corbyn személyét hozták fel pártjuk elhagyásának fő okaként az egykori munkáspárt szavazók.

 

A mindenki által megszólítani óhajtott sztárszavazó most már nem 2016-2018 elfeledett kisembere, hanem a mérsékelt, középosztálybeli szavazó.

 

Arra, hogy az emberek populizmushoz kötődő félelmei és reményei végül nem igazolódtak be, több lehetséges magyarázat van. Egyrészt hatalomra kerülésük után igen nehéz hosszútávon fenntartani az elitellenes hangulatot, hiszen ha hozzászoknak az emberek egy politikushoz mint hatalmon lévő személyhez, onnantól ő is azon elit tagja lesz, amely ellen uszítania kellene.

 

Ha összehasonlítjuk Trumpnak a 2016-os és 2020-as elnöki vitákban mutatott teljesítményét, jól látható, hogy pont az az elitellenes energia és tiszta üzenet – miszerint „most minden rossz az elitben, én megjavítom” – volt az, ami annyira hiányzott a performanszában 2020-ban.

 

Másrészt, egyes pártok reálpolitikai helyzetértékelés miatt dobták el rendszerkritikájukat. Radikális mivoltuk miatt van egy elengedhetetlen plafon minden rendszerkritikus párton. Matteo Salvini például belátta, hogy nem lehet az olasz jobboldal vezére és nem szólhat bele az EU-s helyreállítási alapból érkező brutális pénz elköltésének mikéntjébe anélkül, hogy ne nyitna a szavazóbázisán kívüli emberek felé.

 

A brit Munkáspárt körüli véleményvezérek, miután Corbynnal története egyik legnagyobb vereségét szenvedte el, rögtön a párt sikertelen történelmére (az elmúlt 70 évben csak két munkáspárti vezető tudott választást nyerni: Harold Wilson és Tony Blair) és azzal kapcsolatos szorongására tette a hangsúlyt, mindenáron a megválaszthatóságot súlykolva és elvetve a Corbyn által sokszor emlegetett „erkölcsi politizálás” mantráját, és tette meg a mindenki számára fogyaszthatónak tűnő Keir Starmert a párt elnökévé.

 

A harmadik ok, ami a populizmus visszaszorulásához vezetett, a koronavírus-válság.  Ahogy az Azonnalin Techet Péter írta, a Coviddal a valóság bedöngetett a kommunikációs politizálásra esküsző pártok ajtaján, így már nem elég egy képzelt elitkép ellen küzdeni, hanem igazából hirtelen kell emberek életére radikális hatású kormányzati döntéseket hozni. Ezzel pedig láthatóan a Fidesz küszködik, ennek az eredménye az ősszel kaotikusan éjfélkor megjelenő kormányrendeletek és az elmúlt egy évben sokszor előforduló totális kommunikációs káosz.

 

Ennek ellenére hiba lenne azt mondani, hogy ne lenne maradandó öröksége az elmúlt öt év rendszerkritikus mozgalmainak. A briteknek például évtizedekig kell majd viselniük a populista hullám hevületében hozott döntéseik következményeit, Magyarországon pedig egy ellenzéki győzelem esetén is kérdéses, mennyire hamar lehet a magyar demokráciát egészséges állapotba hozni.

 

Ami ennél is fontosabb, hogy noha rengeteg strukturális probléma, ami a populizmushoz terelt rengeteg választót, még mindig megoldásra vár,

 

a gondolatok jelentős része, mely a populista mozgalmakat újjá és sikeressé tette öt éve, szimplán beleolvadt a mainstreambe.

 

Az ítélkezést és lenézést, amivel a domináns pártok elitjei tekintettek a politikába újonnan behozott szavazókra, felváltotta egy megértőbb hangnem és egy szándék, hogy válaszoljanak az általuk felvetett problémákra.

 

Joe Biden például egyértelműen ösztönözni látszik az Amerikában gyártott termékek vásárlását a Buy American-kampányával, ami azt a protekcionizmust segíti elő, amit Trump „America First” mantráján annyira kritizált a demokrata elit. Az Európai Uniónak pont egy határőrség, a Frontex lett az első közös egyenruhás szerve, ami a blokkba történő illegális bevándorlást hivatott kontrollálni.

 

A korábban fiskális konzervativizmusára alapkőként tekintő brit Konzervatív Párt pedig programjában fő ígéretévé tette Észak-Anglia felvirágoztatását több állami beruházással is. Ez az intenzív állami beavatkozási szándék annyira szakított egyes konzervatív tabukkal, hogy tavaly az akkori pénzügyminiszter, a párton belüli thatcherista szárnyat képviselő Sajid Javid gyorsan le is mondott miatta a költségvetés bejelentése előtt. Magyarországon pedig az ellenzék kötelességének érezte, hogy a bejelentett közös programvázlatában szerepeljen, hogy harcolni fog az illegális migráció ellen.

 

Balról nézve Biden kampányának egy nagy erőssége volt az, hogy befogadta az addig a demokrata párt balszárnya által sulykolt narratívát a feketék strukturális hátrányairól, ami végül kampánya egyik fő mozgósító ereje is lett. Keir Starmer ugyan újra nyit a Blair-éra munkáspárti donorai felé, de rengeteg, klasszikusabban baloldali, megszorításellenes gazdasági elemet meghagyott még Corbyn programjából (a kultúrharcban betöltött óvatos pozíciójával viszont a brexit következtében Munkáspárttól jobboldalra elvándorolt szavazók kedvében kíván járni).

 

Így akár lehetne azt is mondani, hogy a populizmus győzött, hiszen sok gondolata bekerült a politikai mainstreambe. Ez azonban nem helyes meglátás, hiszen a 2016 környékén feltörekvő politikai projekteknek, akár jobbról, akár balról épp az volt a tézise, hogy a javaslataikat lehetetlen a jelen politikai rendszerben véghez vinni, ezért a status quo-t, vagyis az Európai Uniót, a liberális demokráciát magát vagy a kapitalizmust fel kell számolni akár egy teljesen bezárkózó nemzeti protekcionizmusért, akár a demokratikus szocializmusért.

 

Ehhez képest ott tartunk, hogy 2021-re Amerikában a liberalizmus fő zászlóvivőjének számító Obama-kormány egykori alelnöke vezeti az Egyesült Államokat, az Európai Unió a lisszaboni szerződés óta talán legnagyobb lépését tette az integráció felé a közös hitelfelvétellel, a brit Munkáspárt balszárnya a szégyenpadra került, és a magyar demokrácia minden hibája és részrehajló működése ellenére nagyobb esélye van az ellenzéknek leváltani a Fideszt, mint 2010 óta bármikor.

 

A populista pártok tehát azért nem tudtak hosszútávon sikeresek lenni, mert ironikus módon az ő hatásukra dőlt meg a tételük; a liberális demokrácia termelte ki őket magából és

 

a liberális demokráciát eddig is uraló pártok vették át a demokráciát valamilyen formában elutasító pártok programpontjait, ez által tompává téve a populista pártok rendszerkritikáját.

 

A legismertebb populizmuskutató, Cas Mudde szerint a populizmus akkor jelenik meg, ha valami nem működik rendben egy adott demokráciában, ami 2015 környékére sok nyugati országban így volt. Az elit nem vette észre, vagy nem akart tudomást venni arról, hogy az újonnan globalizált világ rendje nem szolgálta rengeteg ember érdekét. Mivel ezt a problémát a rendszer domináns pártjai némi önreflexió után valamelyest korrigálták, a populizmus nem tudott korszakalkotóvá és maradandóvá válni, ahogy mondjuk a liberalizmus tette több mint harminc évig először a jobboldalon a nyolcvanas és kilencvenes években, majd a baloldalon a kilencvenes és kétezres években.

 

Ehelyett a populizmus pusztán történelmi léptékben egy pillanatra, 5 évig, nagyjából egy politikai ciklusig tudott releváns maradni. A liberalizmus korának valóban vége. Nyilvánvaló, hogy más politikai korszakban vagyunk most, és leszünk a következő húsz évben, mint 2016 előtt voltunk. De ez a korszak nem a populizmus korszaka lesz.

 

 A szerző a brit politikával foglalkozó Alsóház Podcast szerkesztője. Olvass még tőle az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Azt mondják, nemcsak a szavak szintjén foglakoznának velük.

A Miskolc-Tornyosnémeti szakasz elkészülésével teljessé válik Pozsony és Kassa autópálya-összeköttetése Magyarországon keresztül. Az Észak-Szlovákián keresztül épülő autópálya befejezése viszont még nem látszik.

Sőt, a leszállított mennyiség akár ennek a duplája is lehet, ha a Bizottság lehívja a német gyártóval kötött szerződésben szereplő másik 900 millió adag vakcinára szóló opciót is.

2018-ban, amikor az akkor még LMP-pártelnök épphogy csak elveszítette a választást, a Jobbik még 8,5 százalékot szerzett – most azonban szerintük már megérdemli Szél a Jobbik támogatását.

Az emberi jogi szervezet szerint Putyinék arra használták fel a korábbi döntésüket, ami elvette Navalnijtól ezt a státuszt, hogy e mögé bújva „megpróbálják meggyilkolni” a politikust.

Azonban Belaruszban nem lehet majd levélben szavazni, mert azzal Lukasenka szerint visszaélnének az amerikaiak és elpusztítanák az országát.

Két újságírólány is azzal vádolja Wolfgang Fellnert, az egyik legolvasottabb osztrák bulvárnapilap kiadóját, hogy szexuálisan molesztálta őket.

A hét kérdése

2022-ben még a választás előtt a parlament új államfőt fog megszavazni, aki ha akar, akár fontos ember is lehet majd. De ki legyen az? Van pár opció.

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az első nyári hétvégén, június 5-én sörkóstolási és vásárlási lehetőség Budapesten és több vidéki helyszínen is.

Ezt is szerettétek

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Magyarország egyik legkeresettebb színésze az Azonnalinak elmondta, mi a kelet-magyarországi identitás lényege, milyen az HBO-val dolgozni, de az is kiderül, mi van a Bödőcs Tibor könyvéből az ő főszereplésével készülő monodrámával. Podcast!

Németországban ősszel szövetségi választásokat tartanak, eldől, ki lesz Angela Merkel utódja. Kik azok, akik vállalnák a feladatot? Techet Péter és Bukovics Martin kielemezték. Podcast!

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Twitter megosztás Google+ megosztás