2020-ban megjelent a valóság az életünkben

A posztmodern szerint minden csak hatalmi helyzetek eredménye, a valóság nem is létezik. Aztán jött egy világjárvány, és kiderült: mégsem lehet mindent csak diskurzusként látni és dekonstruálni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Amióta megjelent a kínaiak által sokáig elhallgatott vírusuk Európában, a köz- és magánéletünk egyaránt megváltozott.

Az európai országok mindegyikében legkésőbb márciustól elindultak a járványügyi korlátozások, amelyeket az európai kompromisszumos megoldások jegyében nem vittek végig, elvégre mégsem Kínában élünk, ahol gond nélkül lehet tízmilliós városokat katonasággal körbezáratni, az emberek legintimebb adataira is kiterjedő digitális megfigyelést bevezetni, meg persze a híreket tetszőlegesen tálalni.

Hirtelen lettünk beledobva a digitális korba

Ezért a lockdown első napjaitól minden országban a közélet vitái arról szóltak, hogy mennyiben igazolhatja az egészségvédelem az állami beavatkozásokat; mennyi egyéni szabadságjog adható fel veszélyeztetett emberek és korosztályok érdekében.

Én Németországban (részben Svájcban) éltem végig az egész koronavírus-járványt, és élvezettel olvastam, hallgattam az érdekes vitákat. A németeknél nem egy kamupártos erőlegény kritizált, ahogy nem is egy szegedi egyetemi oktató értette félre a tudományos diskurzusok lényegét, mint Magyarországon. Mindent ki lehetett mondani – és nagyon magas színvonalon folytak a viták.

Eközben meg sokak a magánéletükben voltak kénytelenek új életmódot felvenni. A home office, a távoktatás, a Zoom-konferenciák garmadája, meg persze a bezárt éttermek új kíhívásokat jelentettek, amelyek

Az emberi kapcsolatokat mégsem lehet pótolni. A digitális térben ugyanis végleg eltűnik a magán- és a közszféra, a munka és a pihenés közötti különbség, az irodaasztal betolakodik a konyhába. A Zoom-konferenciák se pótolják az igaziakat. Erről biztos sokat tudna mesélni a New Yorker azon szerkesztője, aki egy szerkesztőségi Zoom-konferencián maszturbált (igaz, a konzervatív szabadelvű Neue Zürcher Zeitung eleve az önkielégítést ajánlotta új polgári létformaként), vagy azon spanyol politikus, aki lefürdött egy online-konferencia alatt, amit minden más résztvevő is élvezhetett teljes vásznon.

Tudtátok, hogy létezik a valóság?

Ha a koronavírus-járványt és az arra adható válaszokat végignézzük, akkor nekem a következő következtetéseim lettek.

+ Létezik olyan, hogy valóság. Ez elég újszerű felismerés azon posztmodern világban, ahol minden csak diskurzus és narratíva, ennek révén tetszőlegesen dekonstruálható, hatalmi helyzetekre és beszédaktusokra visszavezethető.

Ez a látásmód valamikor a hetvenes években született meg. Egész pontosan: 1975. február 20-án a kora délutáni órákban. Ekkor került ugyanis a Szajna balpartján Párizsban a könyvesboltokba Michel Foucault filozófus Surveiller et punir (Megfigyelni és büntetni) című vaskos munkája, amiben a filozófus-pszichológus végigvette, hogy normarendszerünk – akár csak az, hogy mit tartunk egészségesnek és betegnek, normálisnak és perverznek – nem természetes, hanem hatalmi döntések eredménye. A betegség nem más, mint egy magát egészségesnek tartó diskurzus ellentétpárja, ahogy a perverzió se más, mint amit a magát normálisnak tartó diskurzus kizár és büntet. Innen került át minden a napos Kaliforniába, ahol főleg a feminizmus vont kétségbe minden kategóriát, identitást, kimutatva, hogy minden csak konstrukció – ergo nem kell elfogadni, elvégre lehetne másképp is.

Amikor Michel Foucault elsők között kapta el a 80-as évek ismeretlen vírusát, az AIDS-t, azt mondta: „je n´y crois pas”, azaz „nem hiszek benne”. Szerinte az AIDS se volt más, mint egy hatalmi diskurzus a marginális csoportok ellen.

+ A társadalomtudományok felől érthető persze a dekonstruktív-posztmodern látásmód, elvégre a társadalomtudományok konstruált valóságokkal foglakoznak – jog, gazdaság, állam, erkölcs, szépség, irodalom, ezek mind nem tőlünk függetlenül léteznek, hanem úgy és akkor, ahogy és amikor mi az akaratunkkal megteremtjük.

A magyar köznyilvánosságban nagy botrányt vert Ulrike Guérot német filozófusnővel készült októberi interjúm – az említett szegedi oktató még kérdés és válasz között se tudott különbséget tenni –, pedig ő nem a vírusról beszélt – amelynek veszélyességét és az ezen veszélyessége miatti korlátozásokat egy másodpercig nem vonta kétségbe –, hanem arról, hogy a vírus nemcsak egy biológiai tény – amelynek megítélése, megvitatása valóban a virológusok asztala –, hanem egy diskurzus is, egy társadalmi tény. Ott pedig már jogosak a viták, hogy a tudomány képes-e mindenre választ adni; hogy ezt a bizonyos valóságot képes-e egyetlen tudomány (a virológia) lefedni, megérteni; hogy a tudomány mögött milyen hatalmi-politikai érdekek húzódnak meg.

+ Ettől számomra – hiába értek egyet Guérot-val – mégiscsak az év újdonsága az volt, hogy betört tényleg a valóság. A vírus mögötti politikákat lehet társadalomtudományilag akár dekonstruálni, de a vírust magát mégiscsak a természettudomány szilárdabb tényeivel és biztosabb módszereivel tudjuk megérteni és legyőzni.

Miközben Európához, a vitatkozó és kételkedő kontinenshez igenis hozzátartozik, hogy a tudományt ne vallásként lássuk. A természettudomány nem csak tévedni tud, de ha nem is téved, akkor is csak a valóság egy szeletét látja.

A posztmodern politika vége?

Az, hogy a valóság nem tetszőlegesen magyarázható, alakítható, változtatható – ahogy a posztmodern kritikai elméletek hirdetik –, 2020-ban igenis megmutatkozott. 2020 e téren egyáltalán nem volt rossz év.

+ Kiderült például, hogy a szélsőjobboldal az utóbbi években a Foucault-i posztmodern leghűségesebb követője lett, minden csak narratíva és diskurzus volt.

mégpedig olyanra, hogy mindig le tudja őket győzni. A magyar kormánypárt teljesen feladta az Igazság és a Valóság létezhetőségét, a kormánypolitika nem volt más, mint amit plakátokra lehetett nyomtatni. El lehetett hitetni Szabolcstól Tolnáig, hogy jönnek a muzulmánok, a gendersemleges WC-k, vagy maga „Soros György”, aki a középkori katedrálisok disznóarcú zsidóinak modern megfelelője.

+ De aztán jött a Valóság, amit elvileg annyira szeret az egyszeri konzervatív. Orbán Viktornak pedig nem jutott más eszébe, mint plakátozni, ellenzék és Brüsszel ellen harcolni – hátha az elfedi a valóságot: a szétrohadt, gyakorlatilag nem létező magyar egészségügyet.

+ De a posztmodern jobboldal bukása zajlott le az Egyesült Államokban is.

+ Idénre lezárult egy másik posztmodern történet is, a brexit, ami szintén 2016-ban narratívaként győzött a valósággal szemben. Az egészet kierőszakoló konzervatív miniszterelnök azóta már vette a kalapját, a brexitpárti UKIP és a Brexit Párt mára eltűnt lényegileg, Nagy-Britannia elfogyasztott két miniszterelnököt, Boris Johnson pedig – aki a 1990-es években újságíróként a valóságot messziről kerülve alakította ki az elnyomó Európai Unió képét a szigetországban – kiharcolt egy megállapodást, ami egyik félnek se lett volna szükséges, egyik félnek se hozott jobb helyzetet, de valahogy le kellett zárni a sztorit.

+ A szélsőjobboldal se találta meg igazán, hogy mit csináljon akkor, amikor a veszély nem fiktív, hanem valós. A német AfD vagy a holland Thierry Baudet az első hullám idején még kemény állami politikát követeltek, azt hitték, így mondhatnak ellent, amikor meg jött a kemény állami politika, hirtelen az egyéni szabadságjogok lettek fontosak nekik. Nem a vírussal foglalkoztak, hanem azzal, hogy milyen posztmodern narratívával keretezzék.

2020-ban olyan veszélyekkel találkozhattunk, amelyeket a posztmodern politika eszközeivel nem lehetett már megoldani. Ellentétben a Carl Schmitt-i szuverénnel, aki maga teremti meg azon kivételes állapotot, amit aztán győzedelmesen el tud dönteni, a 2020-as évben valódi kivételes állapot jelentkezett. És nagyon

A kínai koronavírus elsöpörte Trumpot és végleg elsöpörte azt az utolsó fideszes érvet, hogy „ezek legalább kormányozni tudnak“.

Ezt a cikket – és még sok mást is – már péntek reggel hétkor megkapták a postaládájukba azok, akiknek jár a Reggeli fekete, az Azonnali hírlevele. Iratkozz fel te is, hogy ne maradj le semmiről! Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin!