Miért akarja valójában lebontani Dézsi Csaba András a győri színházat?

A gazdasági és társadalmi válság berobbanása előtt megpróbálja a politikai kommunikációs szempontból országos szinten a Fidesznek sikert hozó identitáspolitizálást helyi szintre levinni a polgármester.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Dézsi Csaba András, Győr fideszes polgármestere váratlanul bejelentette, hogy akár le is lehetne bontani a Győri Nemzeti Színház épületét annak ellenére, hogy eddig csak a felújításáról volt szó.

A polgármester úgy tűnik, a koronavírus-járvány idején

Ezzel pedig megakadályozhatja, hogy a politikai sikert eddig garantáló kultúrharc háttérbe szoruljon az ellenzék által vitt témákkal, azaz a materiális kérdésekkel (egészségügy és gazdaság helyzete), illetve érdekekkel szemben.

Techet Péter állítása szerint a kormánypárti identitáspolitika lényege a valóság elködösítése. Hogy ne arról beszéljünk, hogy milyen az egészségügy, a tömegközlekedés, hogy növekednek-e a nyugdíjak, vagy biztosítanak-e a szociális segélyek is emberhez méltó életet, hanem nemzetről, kultúráról és hasonlókról. Ha igaznak fogadjuk el ezt az állítást, akkor épp egy érdekes politikai kommunikációs kísérletnek lehetnek tanúi a győri polgárok.

Győr-Moson-Sopron az egyik legfertőzöttebb megye az adatok szerint, többek között a megyeszékhely jegyzője, illetve három önkormányzati politikus is elkapta a koronavírust, köztük a polgármester is. Ilyen körülmények között jelent meg egy interjú a győri polgármesterrel, Dézsi Csaba Andrással, amiben váratlanul bejelentette, hogy gondolkodik a Győri Nemzeti Színház épületének lebontásában. Mindezt úgy, hogy a színház felújításának a kivitelezési tervei már elkészültek, és eddig a bontás és újjáépítés egyáltalán fel sem merült.

Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy a járvány idején, a közelgő gazdasági és társadalmi válság árnyékában a polgármester egy 60 milliárd forintos kultúrberuházás teljes újratervezését, nem pedig a felfüggesztését kezdi el kommunikálni. Azonban a Nemzeti Színház rekonstrukciója/bontása véleményem szerint nem egy ad hoc gumicsont, nem intézhetjük el annyival, hogy ezzel csak pár hétre el akarják terelni a figyelmet helyi szinten a koronavírus-járványról és az egészségügy helyzetéről. A Győri Nemzeti Színház bontásának ügye ugyanis remek tesztje lehet a helyi nyilvánosság újfajta uralásának.

Egy ország nyilvánossága lépcsőzetesen épül fel, de esetünkben most a két legfontosabb szintje a helyi és az országos nyilvánosság. Utóbbit a kormánypártok 10 éve egy-egy rövid átmeneti pillanattól eltekintve (netadó, Nolimpia, rabszolgatörvény) sikeresen befolyásolják és alakítják politikai érdekeik szerint. Ráadásul egészen a 2018-as önkormányzati kampányig úgy tűnt, hogy a közmédiával, az ingyenes önkormányzati lapokkal, tévékkel és a felvásárolt, majd propagandagépezetté alakított megyei lapokkal az országos nyilvánosságban sikert hozó témát, a migráció kérdését sikeresen levitték helyi szintre és uralni tudják vele az országos után a helyi nyilvánosságot is.

Ez óriási helyzeti előnyt jelentett volna a kormánypártoknak. Ilyen esetben ugyanis nem kell a kommunikációs erőforrásokat ezer meg ezer helyi ügyre szétforgácsolni, azok koncentrálhatóak egy központi témára. A képviselőjelöltek kommunikációs rövid pórázon tarthatóak, nem helyi ügyeket és üzeneteket kell átadniuk, amiket maguk találnak ki, hanem fókuszcsoportokon már tesztelt és hatékonyra polírozott üzeneteket kell csak ismételniük. A politikai kommunikációban a beszélőfejek autonómiája ugyanis mindig kockázat, a teszteletlenül és kontrollálatlanul bedobott ügyek és narratívák könnyen a visszájukra is fordulhatnak. Ezért

Erre vezethető vissza, hogy a pártok részéről minden önkormányzati kampánynak van egy országos kommunikációs narratívája is.

2019 őszén úgy tűnt, minden eddiginél jobban sikerül elnyomni az egyéni kezdeményezéseket, és a helyi nyilvánosságok is uralhatóak az országos nyilvánosság témáival. A kormánypártok azonban váratlanul a kampányban mégsem egy országos ügyet, a migráció kérdését helyezték előtérbe. Budapest „saját” narratívát kapott: azt, hogy Karácsony Gergely alkalmatlan. Az országos üzenet pedig egy fenyegetés lett: az a település rosszul jár pénzügyileg, ahol nem kormánypárti jelöltek nyernek. Ezek a narratívák azonban végül kudarcot vallottak több településen is. Ennek okait a választásokat értékelő cikkemben is összefoglaltam, de ezen felül ma már azt is látjuk, hogy előkészítetlen és a propagandagép által még felépítetlen üzenetek voltak ezek a választási győzelmeket hozó Soros és migrációs kampányokhoz képest.

2019 őszén tehát kiderült, hogy bármilyen sikeres is volt a Soros- és migrációs kampány, a politikában nincs jolly joker, nem lehet örökké ugyanazzal a témával győzelmet aratni. Ugyanakkor minden sikeres üzenet és kampány mögött van egy módszertan és eszköztár, egy gépezet, ami újra és újra felhasználható, működésbe hozható. Ezt a gépezetet kell folyamatosan fenntartani és a témákat kell időnként cserélgetni. A gépezet pedig ez esetben a cikk elején megemlített kultúr- vagy identitásharc. Tehát nem a migrációhoz mint témához kell ragaszkodni, hanem a Fidesz-KDNP választási sikereit jelentő politikai kommunikációs stratégiát kell továbbra is követni.

Erre a felismerésre juthatott Dézsi Csaba András is: nem az országos témákat kell a helyi nyilvánosság szintjére levinnie, hanem az országos szinten működő stratégiát kell lokális térben és témákkal megvalósítania. A polgármester középtávon tehát, már készülve a járvány utáni időszakra, amikor a materiális kérdések (egészségügy és gazdaság helyzete), illetve érdekek kerülhetnek előtérbe, a színház bontásának ötletével egy helyi kultúrharc kirobbantásával próbálkozhat.

A Győri Nemzeti Szinház bontását és az újjáépítését, ahogy azt a Hartmann Gergely építész, építészettörténész, a Modern Győr alapítója és szerzője egy cikkben összefoglalta, ugyanis semmi sem indokolja. Azonban az épület, köszönhetően múltjának és kinézetének, remek céltáblája lehet egy politikai kultúrharcnak. Egyrészt az épület kinézete a lakosságot is megosztja, a győriek helyi és bécsi barokkhoz szokott szemeit bántja a színház modern stílusa. Másrészt a színház egyfajta szimbólum is, kulturális és történelmi szinten a győri szocializmus csúcsteljesítménye. Politikailag és társadalmilag azonban a színház sokkal inkább a győri munkásság, nem pedig a szocializmus elmúlt hét évtizedének csúcsteljesítménye és csúcsteljesítmények szimbóluma.

Az ügyet elindító interjúban egyelőre szakmai ellenérvek hangzottak el a polgármester részéről a felújítás ellen (energetikai problémák) és az új színházépület mellett (ugyanannyiba kerül, mint a felújítás). Látható azonban, hogy a Győri Nemzeti Színház épületének kérdését átkeretezhetjük identitás és kultúrharc szempontjából is: kommunizmus vs. antikommunizmus. Politikai kommunikációs szempontok alapján például

Látható tehát, hogy a Győri Nemzeti Színház bontásának ügye hosszútávon egy kísérletté alakítható át helyi szinten azért, hogy kiderüljön, megakadályozható-e a folyamat, aminek a végén a nyilvánosság ismét a valóságról kezd el szólni. A magyar kormánypártok országos szinten eddig bizonyítani tudták Timothy Garton Ash tézisét, miszerint a baloldal téved, amikor azt hiszi, hogy (csak) a materiális helyzet alapján jelennek meg csoportérdekek, a „kultúra” erre ugyanúgy alkalmas, még ha tényleg ott minden virtuális, semmi sem kézzelfogható.

Ha Dézsi Csaba András akciója sikeres lesz, akkor ebből tanulva a kormánypártok egy újfajta politikai kommunikációs keretrendszert hozhatnak létre. Ebben a rendszerben nem az országos nyilvánosságban futtatott témákat próbálják majd keresztül erőltetni minden áron a helyi nyilvánosságon is. Helyette csak magát a identitásharc logikáját exportálják, az ehhez kapcsolódó témákat és ügyeket már a helyi szervezeteknek, politikusoknak kellene megtalálni és felfuttatni.

Ugyanakkor ehhez egy másik stratégiai irányváltásra is szükség van. A Fidesz-KDNP-nek ahelyett, hogy egyre szorosabban fogja a képviselőit, nagyobb autonómiát kéne biztosítania nekik, vállalva az ezzel járó politikai kommunikációs kockázatokat. Cserébe viszont lehetősége nyílna arra, hogy településről településre, közösségről közösségre akadályozza meg, hogy háttérbe szoruljon az eddig sikert hozó kultúrharc, és ismét a materiális kérdések (egészségügy és gazdaság helyzete), illetve érdekek határozzák meg a közbeszédet az országos és helyi nyilvánosságban.

Szakács András politológus. Olvass még tőle az Azonnalin!