+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2020. március 12. csütörtök, 18:31
A vírus már nem virtuális veszély, itt nem lehet plakátokkal és diskurzusokkal győzni. Jöhet-e a mai válságban az identitáspolitika után egy biopolitikai fordulat? És tudja-e ezt is a jobboldal saját érdekében felhasználni? Vagy a koronavírus valóságos veszélye nem ad olyan lehetőségeket, mint amiket a migráció virtuális veszélye adott?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A koronavírus miatt számos országban már jogi értelemben is megjelent a veszély- vagy rendkívüli helyzet, az egyes alkotmányok persze másképpen kezelik ezt. Carl Schmitt definíciójából tudjuk, hogy

 

a rendkívüli helyzetben mutatkozik meg a szuverén, aki ugyebár nem más, mint „aki a rendkívüli helyzetről” dönt.

 

A rendkívüli helyzet retorikája, avagy a jobboldali szuverenizmus oka

 

Ez amúgy nem feltétlenül joghoz kötött (sőt), mert azt, amit Schmitt a szuverenitás alatt értett (azaz a politikai hatalomnak a megjelenését a jog mögött), éppen nem az jellemzi, hogy jogszabályokban, taxatíve előre meghatározott hatás- és jogköröket jelentene.

 

Hogy ki dönt a rendkívüli helyzetben, nem mindig a jogszabályokból, hanem a politikai erőhelyzetekből adódik; amint az sem feltétlenül a jogszabályokból következik, mit és hogyan dönthet el a szuverén –

 

az ő lényege éppen előzetes meghatározatlansága és a rendkívüli helyzet alatti korlátlansága.

 

A szuverenitás fogalma éppen ezért gyakorlatilag azt a célt szolgálja, hogy a politikai hatalom eloldozhassa magát a jogi kötelékekből, és azt tehessen, amit akar. Nem véletlen, hogy a fogalom az abszolutizmus idejében jelent meg.

 

A liberális demokrácián és a jogállamon belül azonban értelmét veszti – amint ezt a legpontosabban Hans Kelsen vezette le jó száz évvel ezelőtt –, ugyanis amennyiben egyrészről a jogállam a joghoz kötött államot jelenti, akkor nincs szükség egy olyan fogalomra, amely az államot (sőt, valamilyen, akár az államtól is független politikai aktort) a jogi kötöttségből elengedne. Ez esetben a szuverenitás fogalma a diktatúrát jelentené ugyanis, amit Schmitt üdvözölt is. Amennyiben másrészről a szuverenitás alatt az állami hatalmat értenénk, amely a jogállamban nem más, mint a jogrendszer maga, akkor pedig a fogalom egyszerűen a jogrendszer szinonimája (amint az állam is), és ezért (amint az állam fogalma is) felesleges fogalmi többszörözés csak.

 

A szuverenitás éppen ezért egy liberális demokráciában és jogállamban vagy veszélyes, vagy értelmetlen fogalom.

 

Éppen ezért szeretik a jobboldaliak a szuverenitás kifejezését, mert veszélyessége révén kibújót kapnak a jogszabályok kötelékéből – a döntés már politikai hatalom, nem jogi norma –, értelmetlensége miatt pedig tetszőlegesen használgathatják bármilyen helyzetben.

 

Erre vezethető vissza az is, miért jelenik meg a jobboldal nyelvezetében a rendkívüli állapot retorikája (amely, amint azt Carl Schmitt-től tudjuk, előfeltétele a szuverénnek):

 

ez ad lehetőséget ugyanis arra, hogy egy politikus kivonhassa magát a jogszabályok kötelékéből, a normalitás fölé helyezhesse magát.

 

Miközben a jobboldal állandóan a normalitásról beszél (mondjuk a melegházasság vagy bevándorlás ügyén), valójában retorikájának lényegi eleme az abnormalitás, azaz a folyamatos rendkívüli állapot illúziója. Orbán Viktor is jó tíz éve folyamatosan harcban áll.

 

Identitáspolitika: retorikai rendkívüli helyzet virtuális ellenséggel

 

A rendkívüli helyzet retorikája azonban alapvetően egy nyelvi játék csak, amellyel azon érzet alakítható ki, mintha veszély lenne, és éppen ezért mintha eme vesztélytől csak egyetlen egy szuverén (azaz a jogi normák felett álló, karizmatikus vezető) tudna megvédeni bennünket.

 

Ezen retorika annál egyszerűbb, minél inkább egy hazugságra épül – elvégre egy csak retorikailag előállított veszélyérzet

 

megteremtheti a vezető karizmatikus legitimációját, de mivel nincs ténylegesen megoldandó probléma mögötte, egyrészről elég a duma, nem kell igazi cselekvés, másrészről ez a végtelenségig fenntartható.

 

Carl Schmitt nem véletlenül tanácsolta mindenkinek azt, hogy ne számolja fel teljesen az ellenségét, mert amíg van ellenség, addig lehet rendkívüli helyzetre hivatkozva politikai (és nem jogi) hatalmat gyakorolni. A virtuális, nem létező, csak retorikailag előállított ellenség – mint Orwell 1984-ében Emmanuel Goldstein – éppen ezért alkalmas arra, hogy egy szuverén (azaz autoriter) politikát megtámogasson, a jogi intézményrendszer felszámolását igazolja, a félelmet terjessze.

 

A bevándorlás kérdése Kelet-Európában ilyen ellenség volt, elvégre akik érkeztek is 2015 őszén, nem ide tartottak. Persze sohasem árt, ha az ellenségnek mégis lesz egy arca, amit utálni lehet. Erre kellett Emmanuel Goldstein az 1984 disztópiájában (akiről azt se tudni a regényben, hogy tényleg létezik-e egyáltalán), vagy ez a szerepe Soros Györgynek (aki már szintén nem valós emberként jelenik meg) vagy a „menekültnek” az Orbán-rezsimben: láthatóvá, megélhetővé, gyűlölhetővé tenni egy csupán retorikailag felfújt veszélyt („multikulturalizmus”, „bevándorlás”, „Soros-hálózat”).

 

Az egész jobboldali identitáspolitika is ebbe a retorikába illeszkedik. Világosan kijelöli a „mi“ és az „ők“ (azaz a barát és az ellenség) határait (mintha egyáltalán lennének ilyen határok); szimbólumokkal, retorikával megerősíti a konstruált, virtuális „mi” (nemzet, nép, faj, mifene) idenitátását, kontúrjait a szintén konstruált „ők” ellenében – és innentől már adva van a politika mint harc és állandó rendkívüliség, amiben dönteni kell, azaz egy szuverénre van szükség.

 

Jobboldali lila köd vs. baloldali valóságérzékelés

 

Mivel az egész egy konstrukció, nincs mögötte valós tényhelyzet, éppen az a valóság hiányzik minden jobboldali retorika mögül, amely valóságot a jobboldal szereti magának vindikálni: mintha csak ő beszélne arról, míg a baloldal lila ködben élne. Azonban

 

miközben a baloldal a materiális valóságról (osztályhelyzet, lakhatás, bérhelyzet, tömegközlekedés, egészségügy stb.) beszél, lila ködöt a jobboldal fúj,

 

amikor „nemzetet“, „kultúránkat” és hasonló, valóságreferenciával nem rendelkező fogalmakat épít és véd.

 

Ez a jobboldali identitáspolitika lényege: elködösíteni a valóságot. Ne arról beszéljünk, hogy milyen az egészségügy, a tömegközlekedés, növekednek-e a nyugdíjak, vagy biztosítanak-e a szociális segélyek is emberhez méltó életet, hanem nemzetről, kultúráról és hasonlókról révedezzünk.

 

Ez azt is jelenti a jobboldal számára, hogy a tényleges problémák mentén ténylegesen létező érdekkülönbségeket (magyarán szólva az osztályhelyzeteket) át tudja fordítani egy olyan szembenállássá, ahol oligarcha és szegény, mert azonos nemzethez, fajhoz, valláshoz tartoznának, egyazon oldalra kerülne – ami értelemszerűen nem a szegénynek, hanem az oligarchának az érdeke, mert semlegesíteni tudta az ellenségét.

 

„It´s Kultur, stupid“ – írta Timothy Garton Ash kiváló esszéjében, amikor megérteni akarta a jobboldali populizmus(ok) szárnyalását. Az ő tézise szerint a baloldal téved, amikor azt hiszi, hogy (csak) a materiális helyzet alapján jelennek meg csoportérdekek, a „kultúra” erre ugyanúgy alkalmas, még ha tényleg ott minden virtuális, semmi sem kézzel fogható. Ez persze lehet így, de ez még nem cáfolja azt, hogy a jobboldal az ál-rendkívüli helyzet-retorikáját – amelynek alapja a kulturális identitás, következménye a szuverenizmus –

 

addig tudja csak fenntartani, amíg a materiális érdekek nem ütnek be megint sokkal erősebben.

 

A koronavírus már nem virtuális, az identitáspolitika nem véd meg

 

A koronavírus kapcsán megvan az esély erre, elvégre itt az „ellenfél” problematikusabb lesz a jobboldal számára: egyrészről a veszély valós, konkrét, azaz itt nem elég plakatírozni, dumálni (és különösen lehet ez veszélyes egy olyan országban, mint Magyarország, ahol gyakorlatilag évek óta megszűnt az állami egészségügy); másrészről nehéz egy „mi”-„ők”-ellentétet kialakítani, mert a vírus mindenkit sújthat.

 

A koronavírussal, ahol a test kerül az „identitások“ helyett ismét az előtérbe, megjelenhet a biopolitika. Miközben ez Michel Foucault-nál vagy Giorgio Agambennél a még autoriterebb politika lehetőségét jelenti (elvégre a szuverenitás immáron nem virtuális identitásokat gyárt és véd, hanem a konkrét emberi testre terjesztené ki politikai hatalmát, kontrollját), igenis veszélyes lehet a jobboldalra, mert a jobboldal az eddigi identitáspolitikával nem volt tényleges ellenséghez, veszélyhelyzethez szokva.

 

Nem véletlen: az európai szélsőjobboldal, akár kormányon van, akár ellenzékben, egyelőre nem találta meg, miként reagáljon. Ahol kormányon van (mint Magyarországon), a biopolitikai kihívás megmutatja, hogy

 

az eddigi identitáspolitika milyen mély kormányzati inkompetenciát, lerohadt intézményrendszert, működésképtelen egészségügyet tudott valamelyest letakarni;

 

ahol pedig ellenzékben van (mint mondjuk Olaszország), nem mond gyakorlatilag semmit, sőt, a felmérésekben még csökkenésnek is indult (persze még korai lenne e téren bármilyen tendenciát is észrevenni).

 

A biopolitikai fordulattal a politika újra a materiális valóságról szólhat

 

Miközben a foucault-i, agambeni hagyományban a biopolitika a szuverenitás újabb állomása, azaz nagyobb veszély, mint az identitáspolitika, meg lehet ezt másképp is ragadni:

 

a biopolitikával újra materiálissá válnak az érdekek, a konfliktusok ezek mentén, ezek kapcsán alakulnak ki.

 

És bármikor, amikor a materiális valóság jelenik meg, az nem az identitáspolitikában utazó jobboldalnak használ: a biopolitika lehetőség ezért arra, hogy a politika újra a valóságról szóljon. Magyarán az identitáspolitika helyett ismét az osztálypolitika jelenjék meg a biopolitikai rendkívüli helyzet után.

 

Olvasnál még Techet Pétertől az Azonnalin? Ide kell kattintanod!

 

 

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A szállítmányért éjjel titokban ment a szlovák légierő gépe. Igor Matovič szlovák kormányfő egy hónapja még nagyobb EU-s tagállami fegyelmet sürgetett a keleti vakcinákkal szemben.

Ez egyelőre azt jelenti, pár régióban bezárnak az éttermek három hétre, miután megnőtt a fertőzések száma. A finneknél sokkal jobb az általános járványhelyzet, mint nálunk.

Március 1-jétől a hónap végéig kell hordani a márciuskát: a szokást Erdély egyes részein magyarok is átvették. Mi ez?

Az ellenzék az előválasztási bejelentésében csak a leendő parlamenti frakcióikba beülő civilekről beszél, más pártokról nem. Pálinkásnak van sejtése, hogy ez mennyire szándékos.

A hét kérdése

Arról még senki sem beszélt, hogy ezeket pontosan mire is lehetne felhasználni, azt viszont tudjuk, hogy jönnek. Dönts te!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

A Helyzet-interjúban vendégünk Miklósy Krisztián synthwave zenész, akivel kitárgyaltuk, hogyan válik valósággá lassan a nyolcvanas évek sci-fijeinek retrofuturizmusa. Podcast!

Hogyan hat a klímaváltozásra a CSOK Vági Márton szerint? Csalár Bence divatblogger pedig a magyarok ízléséről, a divattal való kapcsolatukról és a magyar vidék divatjáról mesélt. Podcast!

Szálinger Balázs költővel beszéltünk, aki elmondja, miért vonult ki a városból és a Facebookról, és mi köze a költészethez a verses reklámoknak és Krúbinak.

Van-e a magyar politikában még élet Facebook nélkül? Ezt a kérdést vitatjuk meg az elején! A második fele: meglepetés!

Megújult a Helyzet, az Azonnali podcastja! Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere mesél cigányságról, vírusról és jellemfejlődésről.

Mennyire estek be az árak a fővárosban és vidéken? Érdemes várni a lakásvásárlással vagy eladással? Ingatlanpiaci szakértőkkel beszélgettünk a Helyzetben! Podcast.

Twitter megosztás Google+ megosztás