Egy mesés karibi szigetnél csak a medellini éjszakák mesésebbek

Ushuaiaból két átszállással a Karib-tengerre repültem, és egy álomszigeten, San Andresen találtam magam, s csodáltam a kék megunhatatlan változatait, utána pedig Kolumbia legdinamikusabban fejlődő nagyvárosa, Medellin nappalai és frenetikus éjszakái ráztak fel tompultságomból.

Március tizenharmadika, vasárnap este fél kilenckor szakadt az eső a tűzföldi Ushuaiában, és a reptérre érve különleges szürkéslila fényben igyekeztem még egyszer megpillantani a város fölé tornyosodó, az embert folyamatosan kicsinységére emlékeztető Martial hegység körvonalait.

Nem evilági ragyogás áradt belőle és felőle, sugárzott szét a horizonton, jelezve: semmi máshoz nem hasonlítható, különleges helyen tartózkodunk.

Utána beléptem a hegyi síállomásokat idéző épületbe; a becsekkolás és az ellenőrzés gyorsan ment, későeste – fél tizenegykor – már csak egy járat indult a Malvinasról. Irány Buenos Aires, befaltam a szokásos csirkés szendvicset és mellé egy mandulás alfajort, majd jókat szunyókáltam a három és félórás út alatt. Menetrend szerint, hajnali kettő körül megérkeztünk a főváros nagyobbik nemzetközi repterére, a harmincöt kilométerre dél-délnyugatra fekvő Ministro Pistarinire.

Összeszedtem a csomagomat, a C terminálról átbandukoltam az öt perc sétára lévő A-ra, pár percig néztem a reptér-épületekre oly jellemző szabályos mértani idomokat, éjszakai fényvillózásokat. Csomó bolt nyitva volt még, majd a folyamatos nyüzsi közepette megpillantottam a jól ismert kolumbiai légitársaság, az Avianca becsekkoló pontjait – két ügyfélszolgálati hölgy ácsorgott ott, mondták, hogy négytől lesz csak utasfelvétel. Valahogy agyonütöttem az időt, talán aludtam is egy keveset, majd a félálom és az alvás közötti állapotba szenderültem, aztán összekaptam magam, és beálltam a meglehetősen hosszú, kanyargó sorba.

Hét tizenötkor indult a gép Bogotába, visszaállítottam kolumbiai időre (mínusz két óra) az iPhone-t. Közel félóra ácsorgás után kerültem sorra. A momondós online jegyvételnél a csomagos opciót fizettem ki, de utána hamarosan értesítést kaptam, hogy bocs, valamiért lemaradt a poggyász, napokon belül visszatérítjük a különbözetet – azóta sem tették meg –, úgyhogy fizetnem kellett. Két opció közül választhattam: vagy hetven dollár cash-ben, vagy kilencezer valamennyi argentin peso, plusz ilyen-olyan adók. Amerikai készpénzem sajnos nem volt – jó tanács Argentínába készülőknek: sok dollárral menjetek –, így maradt a jóval előnytelenebb, negyvenhétezer forintos második verzió. A jegyértékesítő cég (most nem ugrik be a neve) meg tehet egy szívességet. Mindenesetre mihelyst lesz időm, behajtom rajtuk, persze biztos elkezdenek majd okoskodni, jártasok benne. Az összes számlát, beszállókártyát stb. félretettem.

A Buenos Aires-Bogotá járaton olyan történt, amit a koronavírus-járványpara miatt már régen: kaját szolgáltak fel a gépen, és italok közül is lehetett válogatni.

Visszatérés a normális élethez? A maszkviselés persze kötelező még, Kolumbiába menet viszont csak egy papírt kell kitölteni, plusz be kell mutatni az oltásigazolást. Nem komplikálják agyon, vesd össze Chilével. Vajon mikor tűnnek el végleg a maszkok, mikor mondják már ki hivatalosan is a tök egyértelmű tényt, hogy lassan vége, influenzává szelídült covid? Tudom, hogy Kínában meghaltak ketten, és ezért a külvilágtól hermetikusan elzártak vagy húszmillió embert, de ma már a kutyát sem érdekel egy ilyen hír, plusz nagyon sajnálatos a két halott, de – legalábbis jobb helyeken, bár mára alig maradt belőlük – nem lövünk verébre ágyúval, ami nyilván csak egy kínai szinten beszabályozott lakossággal tehető meg – hihetnénk, de az utóbbi idők savanyú tapasztalata, hogy

a lakosság a világ más, Kínánál sokkal demokratikusabb országaiban is imádja, ha szájba rágják neki, mit csináljon. Ezért vonzódnak ösztönösen a demokrácia szellemétől idegen, erős vezetőkhöz is.

A hat és félóra valahogy eltelt, békés alvásomat gyomorgörcsök akadályozták. A jól ismert El Dorado reptéren újfent kivettem a csomagomat, majd ismét, de immáron belföldi járatra becsekkoltam, megint fizetnem kellett a nem utastéri poggyász miatt, de most csak hatezerötszáz forintnak megfelelő kolumbiai pesót. Hurrá, Kolumbiában, a legjobban ismert latin-amerikai országban, és Bogotában szokás szerint csapnivaló volt az idő, ott az az alapbeállítás.

Elvileg öt órát kellett volna várnom a kolumbiai partoktól hétszáz kilométerrel északnyugatra fekvő, Nicaragua melletti, Karib-tengeri San Andresre induló gépre. Hét lett belőle, mert a rossz időjárási viszonyok miatt később indult az Avianca-járat. Kimentem a reptér elé, felvettem a téli dzsekit, a bogotái klímában elment, ücsörögve méláztam, hogy van egy csomó megoldandó adminisztrációs teendőm, persze egyszerre mindig csak egyet. Az időt rutinosan csaptam agyon, közben befizettem a San Andresre kötelező tízezer forintnyi turisztikai adót, egy újabb lenyúlást.

Végül nagy nehezen elindult a gép, fél kilenc körül érkeztem a szigetre, a telet idéző tűzföldi későnyárból a fülledt karibi hőségbe, és fél tízkor már a kényelmes szálláson pakoltam ki.

Fáradt semmittevés a karibi paradicsomban

San Andres részben korallsziget, a közeli Providencia (cartagenai szállásadóm, David anyai ágon onnan származik) és Santa Catalina szigetekkel együtt alkotja Kolumbia egyik megyéjét, különlegességként pedig az egyetlent, ahol a spanyol mellett az angol, valamint a helyi kreol a hivatalos nyelv. Nem véletlenül, mert a 2000 óta UNESCO Bioszféra Rezervátum szigetcsoport történelmileg több szállal kapcsolódik az Egyesült Királysághoz, mint Kolumbiához. Az első telepeket Barbadosból és Angliából érkező, a remek klímának és a termékeny földeknek megörülő angol puritánok alapították 1627 és 1629 között. Pár év múlva Jamaicáról rabszolgákat vittek a szigetekre; kezdetben fakitermeléssel, gyapot- és dohánytermesztéssel foglalkoztak. A gyarmatok gazdasági jelentőségét felmérő spanyolok 1635-ben megtámadták és elfoglalták a szigetcsoportot, de győzelmük tiszavirágéletűnek bizonyult, nem sokkal később kiűzték őket.

San Andres természetesen felkeltette a kalózok figyelmét is, a legendás walesi Sir Henry Morgan (1635-1688) – minden kalózok archetípusa, később angol tengernagy és Jamaica kormányzója – 1670-ben egyik bázisaként használta, onnan fosztogatta becsülettel a spanyol hajókat,

indított pusztító támadásokat tengerparti városok, például élete főműveként, a mai Panama City elődje, illetve a kubai Santa Maria, a jelenlegi Venezuelához tartozó Maracaibo és más helyek ellen. A kor leggazdagabb kikötővárosa, Cartagena ellen is elindult, de nem járt sikerrel, helyette dúlta fel a jóval könnyebb préda, kevésbé megerősített Maracaibot.

A brit korona 1787-ig birtokolta a szigeteket, akkor adták át mindet a katolicizmust gyorsan elterjesztő spanyoloknak. San Andres az export- és az importadóktól egyaránt vámmentességet kapott, ezt a státuszát máig őrzi, hamisítatlan duty free paradicsom. Eredetileg a Guatemalai Alkirálysághoz tartozott, de a lakosok 1802-ben kérvényezték az Új-granadai Alkirálysághoz, leegyszerűsítve, a mai Kolumbiához történő csatlakozást. 1803-ban megkapták az engedélyt, aztán jött Simon Bolivar és a függetlenségi harcok, a Nagy Felszabadító 1822-ben foglalta el, és csatolta Nagy-Kolumbiához a szigeteket.

1848-ban szabad kikötőnek nyilvánították, 1851-ben eltörölték a rabszolgaságot. Theodore Roosevelt amerikai elnök azt szerette volna, hogy Panamához hasonlóan San Andres is szakadjon el Kolumbiától (1903), és csatlakozzon az előbbihez, a szigetlakók azonban beintettek neki. 1943-ban Kolumbia azért vált hadviselő féllé, és csatlakozott a szövetséges hatalmakhoz a második világháborúban, mert egy német tengeralattjáró San Andres partjainál elsüllyesztette egy brit bakákat szállítani hivatott hajóját. Azóta annyi érdemleges történt, hogy Nicaragua a Hágai Nemzetközi Bíróságon megtámadta Kolumbiát, mert szerintük a szigetek egy semmisnek tekinthető végzés miatt nem tartoznak hozzájuk. A bíróság másként látta, és Kolumbiának adott igazat. Szerencsére – tegyük hozzá gyorsan, mert

így a festői San Andres nem tartozik a Kína, plusz a soviniszta szósszal leöntött sztálinizmus és a cáratyuska-kultusz morbid hibridje, a putyini Oroszország – Új-Szovjetunió – által masszívan finanszírozott, mégis folyamatosan államcsőd felé robogó három latin-amerikai latorállam, az örökös elrettentő példa Kuba, Nicaragua és Venezuela egyikéhez sem.

San Andres szenzációs hely, tele luxus shopokkal, és annyi italboltot egymás hegyén-hátán még az életben nem láttam, mint ott. Veszik is rendesen a vámmentes piát, ennek ellenére nem láttam feltűnően részeg arcokat, pedig a kolumbiaiak is élvezik, ha berúghatnak. Az egyre több turista is az ukrajnai háború kitörése óta a világmédiából szinte teljesen kipottyant covid végét jelzi, a kolumbiai szinten drága, észak-amerikai szinten filléres San Andrest imádják az amerikaiak és a kanadaiak, érkeznek is rendesen.

Első este sétáltam egyet, az úton-útfélen felbukkanó életnagyságú, a sétálóutca elején remek érzékkel komponált csoportot alkotó szoborszerű figurák, emitt egy öreg raszta bácsi, amott egy Morgan és így tovább, kifejezetten szórakoztattak, csak ne éreztem volna magam pokoli fáradtnak, és a fáradtság az egész ott tartózkodásomra rányomta bélyegét. Patagónia és Tűzföld leszívta az összes energiámat, egyébként is bő fél éve utazgatok már, Leo halála lelkileg csinált ki teljesen, azóta folyamatosan gondolok rá.

Mindezeket együtt, plusz a húsz-huszonöt fok különbséget is éreztem, így San Andresen nem csináltam különösebben semmit, ejtőztem, néztem a tengert, és persze jókat ettem: cevichét, utcai kifőzdében készült főtt rákot, jukkával, sült banánnal, rizzsel és valamilyen karibi öntettel, tintahalas palacsintát, reggelente meg tojásos arepát, sajtos tekercset (palito de queso) és avenát (tejes zabkása-ital).

Választásügyileg a tizenkettedik kerületből, a Kis-Svábhegyről átjelentkeztem Bogotába, az időeltolódás miatt egy nappal előbb, április másodikán szavazunk itt. Így már biztosan nem megyek haza április elején. Most május közepe, valamikor tizenötödike és huszadika között valószínű az út, de inkább utána, mint előtte, a munkáimat eddig is csináltam menet közben, júniusig pedig nincs különösebb dolgom Magyarországon, plusz a háború a szomszédban…

Putyin birodalmáról egyre gyakrabban jut eszembe az 1976 és 1983 közötti argentin katonai diktatúra, a rendszer jól megérdemelt bukását elhozó eszement falklandi háború.

Bizakodjunk, hogy követve a sormintát, a szintén eszement ukrajnai háborúval a véreskezű ex-KGB-s regnálása is véget ér.

Egyébként a világ legboldogabb embere lennék, ha az eredeti terv szerint repülnék, mert az azt jelentené, hogy Leo él. Miatta és nem a háború miatt nem megyek még, mert ugyan itt, a messzi Latin-Amerikában is nehezen emésztem, hogy már nem létezik, otthon, ugyanazok a falak között viszont nem tudnám elviselni a hiányát. Davidnál jól el leszek, lebeszéltük, minden szempontból jobb most nekem Cartagenában, mint Budapesten. Április elsején lemegyek Bogotába, újra megnézem a megunhatatlan zipaquirai sókatedrálist és a várost is, lebuszozom a Tatacoa-sivatagba, állítólag ott a legjobb csillagokat nézni, aztán nagyhétre megint Cartagena, teljesen más lesz, mint két éve a kijárási tilalommal megspékelt karanténban.

San Andres környékén sok a látnivaló, például az északnyugatra lévő korallzátony, vagy Johnny Cay, a San Andres Towntól másfél kilométerre fekvő, a városkából jól látható kis sziget – legalábbis látni véltem, de lehet, hogy összetévesztettem egy másikkal –, fehérhomokos fövenyekkel, szépséges kókuszültetvényekkel. Egyikhez sem volt energiám. A tenger gyönyörű, Kolumbia karibi részén csak a Rosario-szigeteknél ennyire szép, de itt a kékből és a zöldből is több az árnyalat. Pont olyan, mint amilyennek a poszterfotók mutatják. A raszta-kultúrából, Jamaicából is érezni valamit, de a latin a meghatározó.

Jól éreztem magam San Andresen, végre sokat pihentem, majd csütörtökön, március tizenhetedikén továbbálltam Medellinbe. Eredetileg nem terveztem, mert 2015-ben jártam Antioquia megye három és félmilliós fővárosában, viszont tetszett annyira, hogy utazás közben meggondoljam magam. A lehető legjobb döntést hoztam, mert ha 2015-ben bejött, akkor most tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róla írni.

Medellin legszívesebben kiradírozná a közelmúltját

2015-ben a pobladoi Arcadia hosztelben laktam, többször megnéztem a Lleras park és környéke, a calle 10 méltán világhírű éjszakai életét, metróztam egy csomót, meglátogattam az Antioquia Múzeumot, hosszasan gyönyörködtem az előtte lévő Botero szoborparkban. Ezen kívül elmentem Pablo Escobar emléktúrára, továbbá a közeli monolitról és bonyolult tórendszernek ható víztárolójáról ismert, Salentohoz hasonlóan tarkabarka, színes házakkal teli, romantikus Guatapéba, és a katedrálist sem hagytam ki.

2020-ban a pobladoi Arcadia hosztelben laktam, többször megnéztem a Lleras park és a calle 10 2015 óta még híresebb éjszakai életét, az Antioquia Múzeumot, a Botero szoborparkot, és elmentem a Pobladohoz egy metrómegálló Modern Művészeti Múzeumba. Akkor és most is négy napot töltöttem el Kolumbia második legnagyobb városában.

Medellin szenzációs hely, Kolumbiában, sőt, az egész kontinensen az egyik legjobb, és az önkormányzat a tragikus emlékű nyolcvanas-kilencvenes éveket követően mindent megtesz a város jóhírének öregbítéséért.

Pablo Escobar és a kartell egyre inkább a múlt távoli árnya, de például a Netflix „sokat fáradozott” azért, hogy újfent a világ emlékezetébe vésődjön, milyen szörnyű hely is volt anno Medellin, ahol szinte semmit nem érzékelünk ebből. A mai Medellin a kontinens egyik legdinamikusabban fejlődő nagyvárosa, tudományos, technológiai – különösen kommunikáció- és információtechnológiai –, kulturális és oktatási központja. Fekvése ideális, valamivel több mint ezer méter magasan nyúlik el egy völgyben; klímájáról sokat elárul, hogy az „örök tavasz városának” hívják, bár a mostani négy napban a tavasz inkább kellemetlen, esős és fülledt oldalát mutatta meg, de különösebben nem zavart, mert Medellin szakadó esőben is az összes érzékszervre ható, kalandokra serkentő élmény.

A 2015-ös Escobar emléktúrát erősen baloldali hölgy vezette, meglátogattuk a drogbáró, a világtörténelem elsőszámú narcoja életének több emblematikus helyszínét, ott is jártunk, ahol lelőtték – az esemény akkora hatással volt a kolumbiai néplélekre, hogy a szintén medellini Fernando Botero festményen örökítette meg. A kép az Antioquia Múzeum harmadik, a helyi szobrász- és festőzseninek szentelt emeletén látható, de sajnos pont azon a szinten tilos fotózni. Bogotában is komoly a Botero-gyűjtemény, de érthető módon, Medellin túltesz rajta, nyilvánvaló presztizsokokból is ez lehet a cél.

Az idegenvezető meg rendületlenül mondta, hogy miért az USA az elsőszámú felelős, szövege hiába volt tele részigazságokkal, sehogy sem akart összeállni a fejemben. Olyan lepattant helyeken azóta sem jártam Medellinben, mint azon a túrán.

Kolumbiai szinten egyedülálló a két metróvonal, a kapcsolódó kiterjedt hálózat, libegőkkel, metróbuszokkal. Bogotával ellentétben itt nem szenvedés a tömegközlekedés, kevésbé kell ügyelni túlzsúfolt buszokon a zsebesekre. Sokat változott a világ, egy friss statisztika alapján a mai Medellin az Amerikák harmadik legbiztonságosabb nagyvárosa, és a képzőművészeti múzeumai is nagyon rendben vannak. Az elit Pobladonál kevésbé vonzó, de azért még nem gáz belváros Botero szoborparkja a szó minden értelmében monumentális és lenyűgöző, a megörökített figurák a kolumbiai – és emberi – társadalom szűk keresztmetszete, archetípusok, csak az alkotó képes így látni őket.

Mondanám, hogy történelmi belváros, de Medellint hiába alapították a gyarmati időkben, a drogbárók felfutásáig nem volt számottevő története, az élet apró-cseprő eseményein kívül az égadta világon nem történt semmi.

A helyi kötődésű, egyben nemzetközi – „összlatinamerikai” – modern és kortárs mellett klasszikus kollekcióval, különleges kerámiákkal is büszkélkedő, háromszintes Antioquia Múzeum lenyűgöző és az elmét rendesen lefárasztó élmény. Várostörténelem és huszadik század, a koloniális pokol (ami a „mások”, a kanonikus alkotásokról, a katolikus dogmából hiányzó személyek, csoportok) látványos bemutatása és a purgatórium elnagyolása, populáris mítoszok, városi legendák életrekeltése.

A számomra legkedvesebb, Félix Ángel Gómez 1975-ös képe foci-atyaúristenemről, a játékosként, edzőként, megmondóemberként, labdarúgásfilozófusként egyaránt kiemelkedőt és jövőbe mutatót alkotott Johan Cruyffról (1947-2016). Élénkségük ellenére a színek itt mintha kevésbé hivalkodnának, mint Dél-Amerika, különösen Rio és Buenos Aires hasonló létesítményeiben, bár képzeletbeli dobogóm legfelsőbb fokán változatlanul az argentin főváros áll. Botero nélkül is.

A Modern Művészetek Múzeumát a modernista, késő tizenkilencedik századi eklektikus közegbe épített Antioquia Múzeummal ellentétben igazi késő huszadik, korai huszonegyedik századi indusztriális, posztindusztriális környezetbe, toronyházak közötti leselejtezett ipari létesítménybe álmodták a tervezők, és nagyon jól mutat ott. Külön öröm, hogy a felsőbb emeletek teraszairól remekül fotózható a város, a Bogotában is megcsodált jellegzetes barna magasépületekkel, távoli favellákkal, úthálózattal, kortárs összevisszasággal. Medellin nem szép, mégis varázslatos.

A latin-amerikai trendet erősítve, inkább kortárs, mint hagyományosan értelmezett modern alkotásokat bemutató múzeumban újraalkotott képregényektől, op-artos, komplex térbeli szituációhoz társított, többféleképpen értelmezhető szobrokig/műtárgyakig, változatos kollekció. „Ez a föld a testem. Azt ég a testem. Az évszakok a testem. A víz is a testem. A világ annyira nagy, mint a testem. Nem gondolják, hogy csak keleten, nyugaton, délen és északon létezem. Mindenhol ott vagyok” – ezzel a szokatlan verssel foglalta össze ars poeticákát az alapvetően előadóművész, de irodalomban, képző- és mozgóképművészetekben egyaránt kolumbiai mérföldkőnek számító, táncot, zenét, filmet és plasztikát ötvöző performer, María Teresa Hincaípé (1956-2008).

A földszintre az életművét bemutató összművészeti kiállítást szerveztek, vendégművészek az ő szellemében alkotott munkáit, a nagyvárosi lét fájdalmas elidegenedésére és a természet elvesző zöldjére folyamatosan emlékeztető darabokat gyűjtöttek össze a kurátorok. Sokadik latinamerikai nagyvárosként, Medellin is agyunkba rögzíti: a vizuális művészetek élnek, virulnak, folyamatosan megújulnak, zsákutcák ugyan vannak, de különben nincs itt semmiféle dekadencia, köldöknézés, elefántcsonttorony, felesleges temetni őket. Mint ahogy a kilencvenes évek elején leragadt magyar panellakók is feleslegesen minősítgetik Kolumbiát, online megnyilvánulásaik csak mérhetetlen tájékozatlanságuk mosolyt fakasztó világgá kürtölése.

Hahó srácok, Pablo 1993. december másodikai halála óta közel három évtized telt el!

Medellini varázslatok

Nem alaptalan, de szintén az agyamra megy, amikor a latin-amerikai nagyvárosok, sőt, úgy általában az egész régió (túldimenzionált) veszélyeivel jönnek. A medellini hosztelben egy japán srác zendített rá: pár hete nyílt utcán lőttek le valakit, Pobladoban is nagyon oda kell figyelni. Nyilván, pláne ha úticéljainkról folyamatosan a Wikitravel Stay safe szekcióját faljuk.

Egy svéd arc úgy szállt fel a Bogotá-Medellin repülőjáratra, hogy megvolt az útlevele, a bankkártyái, a telefonja, és amikor leszállt, konstatálta hogy mind eltűnt – mesélte a történet szenvedő alanya ugyanazon a szombat délután. Másnap legalább az útlevele meglett.

Cartagenában egy ausztrál pofa mondta, hogy a bogotái utcán lenyúlták a telefonját, és csak a szálláson vette észre. Veszélyes negyedben, a Candelariatól délre császkált. Egy árus kínált neki valamit, hozzáért közben, ő lehetett – rekonstruálta később. Valós történetek, bárkivel megeshetnek, és nemcsak ezen a kontinensen. Mindenki hallott már turistákról, akik beültek egy bárba, pár kurva legyeskedett körülöttük, belekevertek valamit a piájukba, kvázi öntudatlanra itatták, aztán elmentek egy bankautomatához, a csávó kivett egy csomó pénzt, helló. Cartagenai ausztrál hoszteltulaj mesélte két éve, hogy két vendégével is megesett ez.

Amikor szeptember elsején megérkeztem Bogotába, számonkérő, de egyébként jóindulatú üzenetet kaptam egy barátomtól, hogy észnél vagyok-e, mert pont a kolumbiai covid-variáns otthonában járok – aztóta sem hallottam róla –, Rióban nappal támadnak meg és lőnek szét bankokat, Buenos Airesről meg jobb nem is beszélni, született argentinok is menekülnek onnan. Ők, argentinok mondták.

Ehhez képest Rióban a kutya sem akart tőlem semmit, Buenos Airesben láttam sok hajléktalant, de veszélytelennek tűntek, és ott sem próbált meg senki semmit ellopni tőlem.

Tragikomikus, hogy hét hónap alatt csak egyszer és pont azon a helyen akartak kirabolni, amit a legjobban ismerek: Cartagena óvárosában, október közepén, igaz, az is az én hülyeségem miatt volt.

Tanulság: hajnali háromkor, özönvízszerű esőben, kihalt belvárosi utcán ne húzódj be ismeretlenek mellé kapualjba. Ezeknek a szomorú eseteknek a nyolcvan-kilencven százaléka nagyobb figyelemmel, minimális helyismerettel, „jobb zsebekkel” simán elkerülhető, a maradék tíz pedig a rosszkor, rossz helyen tipikus esete, nincs mit tenni ellenük, védhetetlenek. Nem akarom kicsinyíteni a veszélyeket, de ha folyton azokon morfondírozunk, akkor el se induljunk. Ha nem megyek, éjszaka meg végképp nem teszem be a lábam gáz környékekre – favellákba, Dél-Bogotába, Cartagena egy-két külvárosába stb. –, és persze ha nem számolok látványosan százdolláros-kötegeket, nem villantom fel az aranyékszer-kollekciót, meg ha valamelyest beszélem az adott nyelvet, nem nézek be ismeretlenül full drogos bulikba, akkor jelentősen csökkenthető a kockázat.

Pobladoban nagyjából nulla és egy százalék közötti az esélye, hogy lenyúlnak. Eleve rengeteg a térfigyelő kamera, a rendőr, a biztonsági személyzet, a dimbes-dombos, erdős-patakos, emelkedős-lejtős, bejárni néha fárasztó negyednek abszolút jó a híre, így éjszaka fél ötkor sem féltem hazagyalogolni a calle 10-től tíz percre, a calle 11a-n lévő szállásig. Az emelkedő jobban zavart, mint a fák mögött rám leselkedő potenciális rablók és emberrablók.

Imádok éjszaka nyüzsgő nagyvárosokban, szórakozónegyedekben, például latina-merikai zona rosakban sétálni. Ezek nem piroslámpás részek, Medellinben a calle 10 lentebbi szakaszán hemzsegnek a kurvák, a zona rosa Lleras parkon viszont maximum csak átsétálnak, ott nem dolgoznak,

kicsivel odébb van arra bőven bár, diszkó. Egész nap nagy, de csak este tíz után kapcsol szuperszonikus tempóra a pörgés. Három éjszaka, csütörtök, péntek és szombat bóklásztam órákig, a hétvége brutálisan erős, hétfő és kedd biztos lightosabb, világtrend, Cartagenában is így van, a medellini éjszakák azonban még a cartagenaiakra is rávernek. Nem forróbbak, szemetelő hegyi eső esetében fura lenne forróságról beszélni, hanem masszívabbak, változatosabbak, zeneileg is több stílust hallgathatunk, nemcsak a reggaetont és a szalszát. Persze azokat is, de másokból sem keveset, pedig a két város kb. egyformán nemzetközi, bár Medellinben több az expat.

A calle 10 este tele utcazenészekkel, mutatványosokkal, folyamatosan hömpölyög az embertömeg. A Lleras park a beautiful people-é, nekiöltözött-vetkőzött gyönyörű nők tartanak bulikákba, itt-ott egy-egy transzi is felbukkan, lerészegedett amerikaiak csajoznának, aztán elmennek egy kurvával, neonzöldtöl a világossárgáig, türkizkéktől a mélybíborig, mindenféle fények villognak, a klubokban dübörögnek a bpm-ek, bármerre nézek, mulató népeket látok

Első este kiszúrtam magamnak egy közepesnél valamivel jobb perui éttermet, többször kajáltam ott, céviche, tengerigyümölcsös rizs, leves, hasonlók, citromos perui édesség is belefért. A fák lombkoronáját misztikus zöld világította meg, a patakvíz mormolását elfojtotta a szalsza, a reggaeton, a house, a techno, a hip hop, a pop és ki tudja, még minek az ötvözete. Órák hosszat ment minden szimultán, csak jobbra, vagy balra kellett fordulni, megtenni néhány tétova lépést, és máris egy másik stílus erősödött fel.

Az éjszakák egybemosódnak, mindig ugyanazokat a köröket tettem, de mindig másnak tűntek.

A calle 10-ből nyíló zona rosa, Lleras park másik végén további utcák, dübörgő ritmusok, mint egy végtelenített parti, karnevál, pedig azt Barranquillában tartottak a következő héten, március végén február helyett. Poblado viszont permanens karnevál, a calle 10-en bandukolva, mellékutcáról mellékutcára araszolva, nem kívánok betérni sehova, nem is iszom semmit, még egy pohár bort sem, csak a hangulatot szívom be, mert őrülten táncolnak az utcán is, aztán kiszélesedő mellékutcába botlok, kurvabárokkal, ott is dúl a dance, a hasonló cartagenai intézményekkel ellentétben kívülről is tökéletesen belátni, minden jól megfigyelhető, de kint is,

jobbra és balra csajtömegek ácsorognak, gyönyörűségesek és szakadtak, kiöltözöttek, kikentek-kifentek, be-beszólogatnak, várakoznak a jószerencsére, nagy átlagban szebbek, mint máshol, állítólag Antioquia megyében vannak a világ leggyönyörűbb női, de ezt a venezuelaiak is mindig elmondják magukról.

Egy rendelet értelmében hajnali négykor véget kell vetni minden mókának, zenének, táncnak, mulatásnak, dáridónak, és addigra már a szemek is bekészülnek, egy csaj például annyira be volt állva, hogy az életben nem láttam még olyat, pedig láttam már épp elég cuccos arcot. Néhány szelfi durran közben, lányokkal vagy nélkülük, háromszázezer az óra, ötszáz az éjszaka – közli az egyik, gyors telefonszámcsere, soha nem hívod vissza, tudja ő is, de fő a látszat. Szórólapokat nyomnak a kezedbe, hogy hol folytatódik négy után, merre lesznek aznap illegal partik, nyugi, lesznek bőven, soha nem állhat le a pörgés.

Négykor viszont minden legális bár bezár, a calle 10-en és mellékutcáin kilométeres embertömegek ácsorognak, jönnek-mennek, várakozó állásponton lévő kurvasorok hívogatják a potenciális ügyfeleket, mindenhol bömböl a mindenféle zene, önjelölt rapperek nyomják, a rendőrök csak mosolyognak, békésebbek és többet tűrnek, mint a cartagenai kollégák, igaz, ez nem a forró karibi világ, hanem az Andok, alacsony kiadásban, szemetelő esőben, közben megvillan egy-két gyönyörű láb, még szebb segg, bizony, azok a latinamerikai seggek, hibátlan mellplasztikák – a medellini sebészek messze földön híresek –, üzletek üttetnek nyélbe, belédbömböl a reggaeton, huszadszor is ugyanaz a szám csendül, újabb és még izgatóbb csajok húznak el előtted, ágaskodsz, de hullafáradt vagy, a lábad belegyökerezett a kövezetbe, képtelen vagy mozdulni, mégis ellenállsz a csábításnak, és előbb-utóbb hazaballagsz az őrületnél is delejesebb vasárnap hajnalon. Poblado, Medellin, így szeretlek.

Huszonegyedikén, hétfő délelőtt elrepültem Cartagenába. Öt éve még másfél óra volt a reptér, most csak negyven perc, mert megépült egy kilenc- és egy egy-két kilométeres alagút. Medellin tényleg dinamikusan fejlődik, én pedig valamikor április végén, május elején egy hétre visszatérek, de akkor Antioquia megye más részeire is ellátogatok.

Most Cartagenában, Davidnál, a Casa de las Americasban dolgozom és pihenem ki közel hét hónap testi és lelki fáradalmait.