Ébren álmodás, avagy a karibi életérzés nyomában

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.11.11. 07:12

Döbbenetes kettősségek feszítik Kolumbia karibi tengerpartját. Benzincsempészet Palominóban, kolibrik Mincában, lazulás a strandon Tayronában, nyomor Guajirában, apoteózis Punta Galinasban. Szerelem a koronavírus idején, második évad, hetedik rész.

Ébren álmodás, avagy a karibi életérzés nyomában

Október huszonötödikén négy és félórás buszozás után megérkeztem a kolumbiai karibi part – Cartagena után – második leglátogatottabb városába, a félmilliós Santa Martába. Santa Marta Magdalena megye székhelye, pedig a Magdalena folyó nem ott, hanem az atlanticói Barranquillában, Shakira szülővárosában ömlik a tengerbe – egyébként hiába folyik itt Amazonas meg Orinoco, „Kolumbia folyója” egyértelműen a Magdalena. Nevezetessége, hogy a mai Kolumbia területén ez volt az első spanyol település, a konkvisztádor Rodrigo de Bastidas (1475-1527) alapította 1525-ben.

Cartagenával ellentétben szinte semmi nem maradt fenn a gyarmati múltból, a mai Santa Marta teljesen érdektelen

– kicsi az óváros, néhány szép épülettel, nagy a tengerpart, jellegtelen tucatszállodákkal, hatalmas karibi káosz, hasítanak a decibelek, örökké harsog a zene, szólnak a dudák, forgalmi dugó forgalmi dugó hátán, brutális és egyben szórakoztató az összevisszaság.

Felforr a levegő, tülkölnek a szirénák, tombol az élet, és ugyan nem látjuk, de tudjuk: valahol mindig táncolnak, eksztatikusan peregnek a dobok és a ritmusok, egy percre sincs megállás. Málladoznak a koszos-kopott falak, lepusztultak az utcák, sok a hajléktalan és a koldus, szenny és piszok, és persze a turista is, de ők sem a város, hanem a környék természeti csodái miatt özönlenek ide.

Taganga, a paradicsom

Eleve nem Santa Martában, hanem a három kilométerre északra fekvő festői halászfaluban, az alig ötezres Tagangában foglaltam egy hétre szállást, és utólag kiderült: ez remek választás volt. A taxisnak rossz címet adtam meg, a hegyoldalban olyan utcák között bolyongtunk, amikben el nem tudnék képzelni nemcsak épkézláb szállodát, de lepattantabbakat sem.

A Karib-tenger Tagangánál.

A Karib-tenger Tagangánál.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Zötyögös-döcögös, óriásgödrökkel, kaviccsal, kövekkel, szeméttel teli földutakon szentségeltünk, míg végül logikus helyén, sokkal lejjebb, a tengerparttól és a szintén hézagosan kikövezett-aszfaltozott sétánytól egy percre rá nem találtunk a San Marcos nevű (egyébként kiváló, és hihetetlenül kedves személyzetű) hotelre.

Döbbenetes kettősség: egyrészt elhanyagolt, járműgyilkos utak, másrészt csúcsminőségű éttermek, beach, meg minden. Természetesen muzsikaszóra, mi másra?!

Santa Martát a pár kilométerre lévő Tayrona Nemzeti Park, a világ legmagasabb (helyenként öt- és hatezer méter közötti) tengerparti hegysége, a Sierra Nevada de Santa Marta és a prekolumbiánus idők öröksége, a nehezen megközelíthető Elveszett Város (Ciudad Perdida) miatt látogatják a népek. Peches voltam, mert a Tayronát – az ökoegyensúly fenntartása miatt – évente meghatározott napszámban és meghatározott időpontokban bezárják, és pont beleestem.

Viszont még így is szerveztek halászbárkás túrákat a park idilli strandjaira. Kettőre fizettem be, hajnalban másfél órás motorcsónakázás őskövület járgányokkal, jellemző módon, koruknál csak a kényelmetlenségük volt nagyobb. A hegyek és a néha megvaduló, de alapjáraton lágy hullámok között azonban semmi nem számított már, csak a soha nem látott zöld és tiszta víz, a fák és a távoli magaslatok, a homokos partok, a természet: teljes erejében és pompájában.

Nem vagyok egy strandoló típus, vízbe is csak pólóban megyek bele (Délkelet-Ázsiában lestem el, de igazuk van, mert a fenének sem hiányzik, hogy az ötven plusz faktoros napozók ellenére, árnyékben is leégjen), de itt csak megmártóztam. Ritkaság, hogy ennyire szennyezetlen egy tenger.

Tayronai idill.

Tayronai idill.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A másnapi (október huszonnyolcadikai, csütörtöki) kirándulás is nagyjából ugyanezt adta, kolumbiaiak mellett jött egy francia pár is, Cali melletti nyugalmazott katonával és a Latam légitársaságnál dolgozó unokájával beszélgettem órákig. Pénteken a Santa Martától hetven kilométerre fekvő, de a pocsék közutakon másfél órára lévő, már Guajira megyei Palominoba kirándultam egy busznyi kolumbiaival.

A mindössze két méterrel a tengerszint felett fekvő település ott helyezkedik el, ahol az azonos nevű folyó a Sierra Nevada lábánál a tengerbe ömlik. Maga a hegység az UNESCO Bioszféra Rezervátum része, az Andoktól független, izolált képződmény, 5775 méteres legmagasabb pontja mindössze negyvenöt kilométerre van a tengerparttól.

Guajirában Palomino fekszik legmesszebb a venezuelai határtól, de ennek ellenére virágzik a benzincsempészet. Az üzemanyag ára az elátkozott szomszédos országban kb. tizedannyi, mint Kolumbiában, amiből sokan jól megélnek, Palomino gazdaságának ez az egyik alapja.

Venezuela sem volt mindig olyan legatyásodott és csóró, mint immáron bő egy évtizede. Chávez és Maduro előtt virágzott, az 1980-as években Dél-Amerika leggazdagabb országaként tartották számon, közel nyugat-európai életszínvonallal. Jellemző módon akkor a drogháború és kartellek pusztította Kolumbiából özönlöttek oda a menekültek, de aztán drasztikusan változott a helyzet.

 A Palomino folyó.

 A Palomino folyó.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A kétségtelenül karizmatikus Chávez valahogy elhitette a mindig elégedetlen tíz százalékkal, hogy ő Venezuela jövője, valahogy – legálisan – hatalomra került, aztán neki és karizma nélküli utódjának, a hajdani buszsofőr, hatalmas Kuba-fan Maduronak olyan szinten sikerült lezüllesztenie, földönfutóvá tennie a mai Dél-Amerikából csak Uruguayhoz hasonlítható gazdasági szinten lévő országot, hogy a huszadik század legdörzsöltebb kommunista diktátor-gengszterei, Lenin, Sztálin, Mao és a többiek is nyilván folyamatosan a szájukat nyaldossák a gyönyörtől a pokolban. Az állandó exodus következményeként közel kétmillió venezuelai él ma Kolumbiában.

Az alig ötezeres Palomino etnikailag nagyon megosztott, sok az afrokolumbiai és az indián őslakos, igazi multikulti, de sajnos nem súrlódásmentes hely, ráadásul a kokain előtti időkben, a marihuána fénykorában nagyon ment a biznisz, úgyhogy a fehérfövenyű, paradicsomi település a fegyveres konfliktusokból sem maradt ki. Ennek ellenére külföldiek körében is népszerű, valamennyi hippi feeling is belemagyarázható, és – az egész országhoz hasonlóan – ma már lényegesen kevesebb, szinte semennyi veszély nem leselkedik az odatévedő külföldiekre. Buja trópusok, kalandra hívó dzsungel annál inkább.

Turistacsalogató, ahogy húsz-huszonöt személyt gumikba ültetnek, a gumikat gondosan összekapcsolják, és a csapatot húsz-huszonöt perc kényelmes lubickolás közepette lehúzzák a tengerig.

Ódzkodtam tőle, de aztán belefeküdtem egy használt autógumiba, és igaza lett a rábeszélő képességét bevető guide-nak, mert tényleg szenzációs élmény volt így meglátni a tengert. A Tayrona és az itteni playa viszont ég és föld – amott Robinsonokként, emitt heringekként élhettük át a gyorsan elrepülő időt. Hazafelé menet megint teljes ricsajában élvezhettem ki Santa Martát, éjszaka kettőkor pedig a hotel tetőteraszáról hallgattam az egyik közeli szórakozóhelyen bömbölő latin melódiákat, karibi ütemeket.

Aztán jött a helyidegen Halloween, amiről a tökéletesen működő marketinggépezetben a forró trópusokon sem feledkeznek meg, és ahol gyerekek önfeledt szórakozásává vedlett át a kelta hagyomány. Szörnyecskék évadja és ízletes tarisznyarák mellett búcsúztam a felejthetetlen Tagangától. Ennél karibibb helyre már úgysem megyek. A karibi naplemente a késő délutánra minden nap befelhősödött égbolt, és nem az érdeklődés hiánya miatt viszont elmaradt. Egyelőre.

Guajira, ahol lementem a térképről

A Ciudad Perdida kimaradt, de soha nem is volt tervben. A tayrona indiánok többezer méter magasban épült egykori lakhelye ma őserdei romváros, mértani rendben díszelgő kőteraszok (talán a tizenhatodik századból), Kolumbia Machu Picchuja, röpke huszonhét kilométer és három-négy nap túra végén ér oda a fáradt utazó, akinek jaguár, kígyó és minden más bömbölő vadállat figyeli az útját.

Csodálatos lehet a látvány és az élmény, viszont tisztában vagyok a fizikai korlátaimmal, és az elveszett város helyett inkább a szűk tizenöt kilométerre fekvő, alig ezer fős kistelepülést, az egyébként meglepetésre teljesen fullos Mincát – ahol francia pékség és libanoni étterem is várja a látogatókat – választottam három nap pihenésre és a Cartagenánál is nagyobb forróság utáni, ezer méter feletti, érzékszerv-nyugtató hűsölésre. 

Kolibrik Mincában.

Kolibrik Mincában.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Kirándultam pár órát az idilli tájban, közelről csodáltam a bűbájosan zajos kolibriket, ettem egy nagyon finom pain au chocolat-t (mintha Európában készítették volna), falafel után elbeszélgettem a település éhezőinek minden nap ingyen kaját adó libanoni tulajjal. Jól esett a hat-hét fok különbség, a délutánonként rendszeresen szakadó eső, de örültem neki, aztán november negyedikén, csütörtökön visszabuszoztam Santa Martába, onnan pedig a három és fél órára lévő Riohachába, La Guajira hétszázezres fővárosába egy éjszakára, majd jött az út egyik újabb fénypontja, a háromnapos guajirai (Cabo de la Vela, Punta Galinas) túra.

Palomino után úgy éreztem, mintha lemennék a térképről és kimennék a civilizációból. A dús trópusi növényzetből fokozatosan fakultak ki a zöldek, s változott a táj félsivataggá, a falvak pedig egyre szegényebbé, kezdetlegesebbé.

Kolumbiában ekkor éltem át először a harmadikvilág-feelinget – maga az este inkább kísértet-, mint élő város Riohacha (hol vagy, Cartagena?) nem az, de odafelé menet, és pláne ami utána jött: Közép- és Felső-Guajira viszont nagyon is az volt.

Kolumbia indián fővárosában.

Kolumbia indián fővárosában.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A karibi part annyira egyedi, hogy még a hihetetlenül változatos Kolumbián belül is külön ország. Döbbenetesek a kulturális, demográfiai és sajnos a társadalmi különbségek is. A Guajira pedig annyira egyedi és más – északkeleti csücske teljes sivatag egy félszigeten –, hogy még ebbe a skatulyába sem fér bele, Bogotából nézve (de még Cartagenából is), mintha nem ugyanaz a kontinens lenne.

Ez már a térképen túli valóság, kilépés a komfortzónából, a wayú őslakosok életkörülményeit látva, a nyugati ember – köztük a bogotái is – elborzad és szörnyülködik,

majd az évtizedek óta elbaltázott kolumbiai szociális és oktatáspolitika miatt rátör a lelkiismeretfordulás. Riohachát az ő támadásaik elleni védekezésként alapították a környékre fekete rabszolgákat is telepítő spanyolok. A rabszolgák később megszöktek, önálló közösségként éltek, a Santa Marta-i kormányzat megadta nekik a szabadságjogokat, cserébe angol és más kalózok, illetve az őslakosok ellen kellett védeni a földjeiket.

A folyamatosan háborúzó wayúk soha nem hódoltak be a spanyoloknak. 1718-ban Soto de Herrera kormányzó „istentelen, törvény és király nélküli, halálra való barbároknak és lótolvajoknak” nevezte őket. Tulajdonképpeni evangelizálásuk jóval a gyarmati idők után, csak 1867-ben kezdődött, a polgárháborúkban mindkét oldalon harcoltak, a kormányok elvileg mindig felzárkóztatták őket, a gyakorlatban különösebben nem foglalkoztak velük. 2018-ban közel 880 ezres közösséget alkottak, Riohacha mellett legtöbben Uribiában, „Kolumbia indián fővárosában”, a tengerisó-feldolgozásáról ismert Manauréban és a venezuelai határhoz közeli Maicaóban élnek. (Uribiának most csak a vonzónak egyáltalán nem nevezhető külvárosáig lehetett elmenni, mert a wayúk jelentős része oltásellenes, és közösségeikben folyamatosan sok a fertőzött.)

Uribia után lényegében az út is elfogyott, Cabo de la Vela és Punta Galinas csak négykerék-meghajtású járművekkel közelíthető meg. A sivatagon és a szintén Isten háta mögötti ausztrál Outback bozótjaira emlékeztető tájon átvezető útféleséget időnként wayú gyerekek, nők, családok zárják le kifeszített kötelekkel, az autós vagy keresztülmegy rajtuk, vagy kifizeti a mindkét részről adományként felfogott útdíjat: édességeket, párszáz pesót, vizet (ma is gyakori a régebben krónikus vízhiány), bármit.

„Útonállók.”

„Útonállók.”

Fotó: Kömlődi Ferenc

A kis „útonállókon” mindenkinek megesik a szíve, jobb bele sem gondolni, hogy vajon hol alszanak, milyen körülmények között élnek. Minden az arcukra volt írva, a mélyszegénységnek ez a szintje tényleg egészen sokkoló látvány. A sivatagi hőség, az infrastruktúra hiánya, a földrajzi izoláltság és a kivitelezhetetlen felzárkóztatási stratégiák miatt a jövő sajnos ugyanolyan reménytelen, mint a jelen.

Rögtön láttam két karibi naplementét is

A táj itt teljesen egyedi, és végre karibi naplementét is láttam, rögtön kettőt is. A Punta Galinas Dél-Amerika legészakibb pontja, a közeli homokdűnék az apoteózis, tenger és sivatag találkozása, teljes absztrakció, ennél minimalistább táj nem létezik, vagy ha mégis, csak sivatag lehet. Az Atacama, a szintén homokdűnés namíbiai (az évszázadok óta halott fáival, a Deadvlei a nagy kedvenc) és az ausztrál Red Center emlékképei cikáztak az agyamban, olyan volt az egész, mintha Kazimir Malevics szuprematista festményeit nézegettem volna.

Közben kipróbáltam a környéken bevett függőágyban alvást – kényelmes és nem fáztam benne. A tenger, mint ébredés utáni első látvány pedig minden koszért, piszokért, porért kárpótol, mert bizony előfordult, hogy zuhany sem volt a szálláson,

helyette kannából kellett magunkra önteni a vizet. A kaja egyébként – nekünk, európai, amerikai és bogotái utazóknak – elképesztően olcsó (languszta kétezer forintért), a 4x4-ban összegyűlt csapat (Bogotában élő bolíviai orvos-fogorvos pár, szintén bogotái katasztrófa- és rendszertervező mérnök, plusz előbbi barátnője, utóbbi nővére, egy hivatásos történetmesélő, valamint a sofőr) szenzációs volt, és lassan fel sem tűnik már, hogy szinte mindig dél-amerikaiak között vagyok.

Homokdűnék.

Homokdűnék.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Életemben először venezuelai rendszámú kocsit is láttam, egyenesen Caracasból. Ha nem lett volna Chávez, és ha nem lenne Maduro, biztos arrafelé vettem volna most az irányt, de az országban uralkodó állapotok miatt ez sajnos lehetetlen, szárazföldön a lezárt határok miatt be sem lehet jutni, viszont mindezek ellenére iszonyúan vágyom a tiltott gyümölcsöt. Venezuela a bakancslistán.

Helyette vasárnap délután Riohachába, majd hétfőn, nyolcórás buszozást, barranquillai átszállást követően, ismét Cartagenába mentem. Fura érzés – mintha egy másik időből, másik kultúrából, és igen, egy másik kontinensről érkeztem volna. Lépésről lépésre történt, minden egyes kilométerrel közelebb kerültem a mához, 2021 valóságához, és végül Cartagenában tértem teljesen vissza a jelenbe.

November tizenegyedikén, csütörtökön ötnapos ünnep kezdődik: a Fiestas Novembrinas, Cartagena függetlenségének ünnepe.

Kömlődi Ferenc tavaly hónapokat töltött lockdownban Dél-Amerikában, amelyről útinaplóban számolt be az Azonnalin, most pedig visszatért, hogy végre tényleg bejárja a térséget. A korábbi részekért ide kell kattintani.

FOTÓK: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek