Amazónia éjjel és nappal is csoda. Kérdés, hogy meddig

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.10.11. 08:14

Az Amazonast a keresztapa Francisco de Orellana hajózta először végig, a kaucsukláz végzetes folyamatokat indított el, a kolumbiai és a perui részen jobb a helyzet, mint Bolsonaro Brazíliájában. Rózsaszín delfinek, sokszáz éves famonstrumok, tarantulák, óriáshangyák, Amazónia éjjel és nappal is csoda. Kérdés, hogy meddig.

Amazónia éjjel és nappal is csoda. Kérdés, hogy meddig

A kilenc országhoz és 3344 őslakos közösséghez tartozó Amazónia régió az Amazonas folyó hétmillió négyzetkilométeres medencéjét fedi le, amelyből öt és félmillió esőerdő, a földkerekség fennmaradt esőerdőinek több mint fele. A legváltozatosabb trópusi dzsungel tizenhatezer fafajtával. Legnagyobb része, hatvan százaléka Brazília, tizenhárom Peru, tíz Kolumbia, a maradék tizenhét Bolívia, Ecuador, Franciaország tengerentúli megyéje, Francia Guyana, Guyana, Suriname és Venezuela területén található.

A világ hét természeti csodájának egyike (a hivatalos listát 2011. november 11-én tették közzé) a fülöp-szigeteki Puerto Princessa, a dél-koreai Jeju sziget, az Iguazú vízesés, kedvencem, a „sárkányos” Komodói Nemzeti Park (Indonézia), a vietnámi Ha-Long öböl és a Fokváros fölé tornyosodó Táblahegység a másik hat.

A világ tüdeje nem is a világ tüdeje

A régió lakosainak száma meghaladja a harmincmilliót, háromszázötven etnikai csoport él Amazóniában, közülük hatvan a külvilágtól teljesen elzártan. A medence tizenkétezer éve kezdett benépesedni, az európai hódítók érkezésekor is lakták.

A folyót elsőként az Inka Birodalmat meghódító Francisco Pizarro rokona, a nyüzsgő ecuadori kikötőváros, a tavaly a koronavírusjárvány első hulláma által letarolt Guayaquil alapítója, Francisco de Orellana (1511-1546) hajózta végig 1542-ben. Eredetileg róla nevezték el (Rio de Orellana), aztán ő változtatta meg,

tőle származik az Amazonas név, a Tapuyas indiánok férfiak oldalán hősiesen harcoló és a görög mitológia amazonjaira emlékeztető asszonyaira utalva vele, hadakozás közben őket látta viszont az őslakoshölgyekben.

A konkvisztádor viszontagságos második amazonasi felfedezőútja közben halt meg. Utazásai során a folyó menti fejlett, később valószínűleg a himlő és az európaiak által behurcolt más betegségek miatt letűnt és teljes feledésbe veszett civilizációra is felfigyelt. A virágzó civilizáció létezését elvileg a környéken felfedezett hatalmas talajrajzok, a kései 20. századi tájművészet, a land art közvetett elődjeinek is tekinthető geoglifák hivatottak bizonyítani. Ebben a kategóriában a perui Nazca-vonalak – méltán – a legismertebbek. Sok hipotézis látott napvilágot a geoglifák rendeltetéséről, érdemi bizonyítékok híján viszont mind feltételezés maradt; fogalmunk sincs, milyen célt szolgáltak.

A nagyvilág figyelme az 1879 és 1912 közötti „kaucsuk-robbanás”, a gumiipar fellendülésének éveiben fordult Amazónia felé. A gumi legfontosabb alapanyaga természetes és mesterséges is lehet, és a sok területen felhasználható természetes változat előnyeit, valamint a gumi iránti brutális keresletet az esőerdő kárára maximálisan kihasználó 19. századvégi brazil ültetvények mesés vagyonokat, technológiai fejlődést, vendégmunkás-beáramlást, az őslakosok rabszolgamunkáját – a korai spanyol hódítások óta soha nem bántak ennyire kegyetlenül velük –, mély gazdasági-társadalmi változásokat alapoztak meg.

Eközben a mellékfolyó Rio Negro partján fekvő, a gyémántkereskedésben is világelsővé vált Manausban, a dzsungel Párizsában, Amazónia fővárosában felépült a korszak újgazdagságát legplasztikusabban jelképező, hivalkodó operaház.

A luxuséveknek az a tény vetett véget, hogy Amazóniából kicsempészett magvakkal, a Brit Birodalom Malajziában, Ceylonon (ma Sri Lankán) és Afrika egyes trópusi részein olcsóbb, de minőségileg ugyanolyan jó kaucsukalternatívát kínált, és fokozatosan átvette a gumivilágpiac feletti ellenőrzést. Amazónia monopóliuma megszűnt.

Szerencselovagok azóta is igyekeznek kihasználni a különleges fauna és flóra, a föld biológiailag egyik legváltozatosabb térségének lehetőségeit, pusztítják a fákat, folyamatosan érkeznek az iparosító, legálisan és illegálisan bányászó telepesek, hanyatlik az őslakoskultúra.

Az erdőtüzek sem kerülik el Amazóniát, Dél-Amerika Donald Trumpja, a példaképe bukása óta nemzetközileg egyre elszigeteltebb brazil elnök, Jair Bolsonaro regnálása alatt soha nem látott mértéket öltött a jól jövedelmező illegális erdőirtás. A populista politikus próbálja is zsarolni a fél világot, az ENSZ-t, az USA-t, bárkit, az egyébként tévesen a „világ tüdejének” kikiáltott Amazóniával – az az állítás egyszerűen nem igaz, hogy a Föld felhasznált oxigénjének húsz százalékát az ottani esőerdő termeli (a bolygó tüdejét valójában az óceánok adják).

Az amazóniai oxigént szinte teljes egészében Amazónia éli fel, de ami eljut az atmoszférába, abból az évmilliók során tényleg összejött a húsz százalék, csakhogy az óceánok miatt nincs igazán szükségünk rá.

Kérdés, hogy az elnök túléli-e a 2022-es választásokat; most úgy tűnik, nem, de addig bőven változhat a szerencséje. Bolsonaro pokoli szívós és a hatalomért mindenre, akár polgárháborúra is képes politikus. Az országot sokáig a környezetvédelem egyik eminenseként dicsőítették, de a 2012-ben kezdődött, Bolsonaro alatt csúcsra járatott pusztítás miatt ma a zöld ügy sereghajtói között kullog. A számok objektívek, és sajnos árulkodók: 2020-ban 11088 négyzetkilométer erdőt, a 2019-esnél 9,5 százalékkal többet vágtak ki.

Annak ellenére, hogy nap mint nap halljuk az inkább figyelemfelhívó, semmint tényleges cselekvést elindító „mentsük meg az esőerdőket” mantrát, Amazónia valóban pusztul, de

a pusztulás oka nem elsősorban, és nem is másodsorban a klímaváltozás, hanem a lehető legprózaibb: az emberi kapzsiság.

A gazdasági növekedést minden fölé helyező Bolsonaro fokozza a bajt, mert ott tesz be a környezetvédőknek, ahol csak lehet. A sok természetvédelmi terület, zöld kezdeményezés, nemzetközi szerződés ellenére a korrupció és a nyereségvágy nagyurak, a fakitermeléssel növénytermesztésre és állattenyésztésre néhány évig alkalmas földterületek alakulnak ki, aztán újabbak és még újabbak kellenek. Közben épülnek az utak – a kaucsukidőkben vasutat is építettek –, dübörög az urbanizáció. Nem tudni, visszafordítható-e mindez, s ha igen, mennyire. Peru és Kolumbia Brazíliánál jobban áll, valamivel környezettudatosabb a mostani politika (nem nehéz), és kisebb területekről is van szó.

Kannibál Leticia, patyolatzöld Puerto Nariño

Most csak a kolumbiai részre, a gyéren lakott, alig nyolcvanezres lélekszámú Amazonas megyébe mentem – a perui Iquitosba decemberben, Manausba pedig január végén, február elején készülök.

Szeptember huszonnegyedikén, a kétórás repülőutat követően megint úgy éreztem magam, mintha másik országban lennék, és nemcsak a bogotái plusz tíz utáni leticiai harminc fok és az iszonyatosan párás levegő miatt. Az 1867-ben, San Antonio néven alapított és a perui Loretto megyéhez tartozott, 1929-től egy kisebb harcos intermezzo kivételével Kolumbia részét képező Leticia hármas határ, Kolumbia, Peru és Brazília találkozása. Sokkal több köze van a másik két ország amazóniai területeihez, a vele összenőtt rosszhírű brazil Tabatingához és csak a folyó által elválasztott perui Santa Rosahoz, mint mondjuk, Medellinhez vagy Boyacához.

Az Amazonas megye annyira izolált az országon belül, hogy még a narcos, avagy a kokainkartellek sem foglalkoztak vele, sem nekik, sem más bűnbandáknak nem fűződött érdekük hozzá.

Ki is maradt a harcokból, általában fejlesztésekből is, vagy ha mégis csurran-csöppen valamilyen központi pénz, a helyi hatalmasságok gondosan lenyúlják. Ezért pusztulnak az egészségügyi intézmények, mondott csődöt járvány közben a kórház, szakad le az oktatás.

A folyó határoz meg mindent, a gazdasági-kereskedelmi tevékenységek, a szállítás mind vízen történnek. Ütőér. Egyetlen kolumbiai nagyvárosból nem vezet út a Peru és Brazília közé fura nyúlványként beékelődő, mélyen az Egyenlítő alatti Leticiába, repülővel csak Bogotából (és Iquitosból stb.) közelíthető meg, és persze hajóval, csónakkal, bárkával, bármilyen vízi alkalmatossággal a folyón keresztül.

A csatolt részekkel együtt bő negyvenezres (a fél megyét kitevő, főként őslakosok lakta) városka főutcája az Amazonas egyik mellékágánál ér véget, onnan viszik a hordárok az utasok csomagjait, vagy motoros bárkák utast és csomagot is a hajók nyíltvízi indulási pontjához. Más kisvárosban pénzváltónak se híre, se hamva, itt a fél utca az. Egyébként borzasztóan ricsajos, rengeteg a motor, fütyülnek a szabályokra, jelzőlámpa alig, mindig nagy a nyüzsgés és a hőség, csak az a kérdés, lesz-e délutáni eső, vagy nem.

Leticia cseppet sem szép, viszont érdekes, kicsit olyan világvégés, halálfaszás, feltűnően sok katonával: a járvány nehezebb időszakaiban ők igyekeztek betartatni a szigorú szabályokat, lezárni azokat a határokat, ahol békeidőben senkitől semmilyen papírt nem kérnek.

Mint az EU-ban, szintén békeidőben. A trópusi kertnek beillő főtéren áll egy izgalmas modern templom, építészetileg ezzel (és a repülőtérrel) el is mondtam mindent. Gasztronómiailag sincs semmi meglepő: sok a halétel, rögtön ettem is egy ízletes piranhás cevichét. Annál meglepőbb viszont, hogy a város bekerült a filmtörténelembe: az olasz Ruggero Deodato itt és nagyrészt az amazóniai őserdőben forgatta a több országban, köztük Olaszországban is betiltott, ellentmondásos megítélésű Kannibál holokausztot (1980) – egyesek szerint trash-remeket, mások szerint hatásvadász ócska bóvlit.

Leticia senkinek sem végállomás, mert ha látni akarunk valamit Amazónia kolumbiai részéből, a napi három folyami gyorsjárat egyikével el kell menni a másfél-két órára és nyolcvanhét (Bogotától ezerkétszáz-negyven) kilométerre lévő, főként tikunák által lakott, köztéri erotikus delfin- és majomszobrairól is ismert, hatezres Puerto Nariñoba. Még otthonról lefoglaltam két félnapos túrát, egy hatórás törzslátogatást és egy kétórás éjszakai állatlest a dzsungelben. A kolumbiai Amazónia előnye, hogy jóval olcsóbb az ismertebb brazil és perui résznél, Manausnál és Iquitosnál. Egyik túra sem került többe huszonöt dollárnál, vezetővel, kajával, tokkal-vonóval együtt.

A megye 1961-ben alapított második legnagyobb települése Leticia antitézise: ökológiakísérlet. Teljesen gyalogos, az autót és a motort, motorkerékpárt kitiltották, wifi elvileg van az önkormányzat előtt, gyakorlatilag annyira lassú, hogy használhatatlan, tehát nincs, viszont van egy lestrapált traktor, azzal végzik az olyan közfeladatokat, mint például a szemét elvitele.

A környező közösségekkel és a megyeközponttal kizárólag vízi úton zajlik az áru- és személyszállítás, bonyolódik óráról órára a kereskedés. Piaca hamisítatlan Amazónia, csak őslakosok árulnak; finom zöldséges empanadákat és hallevest ettem reggelire. Puerto Nariño pont olyan, amilyennek egy, a szó szoros értelmében is teljesen zöld esőerdei települést elképzelünk.

Szeptember huszonötödikén, szombaton délután érkeztem, vasárnapra és hétfőre szerveztem le a túrákat, kedd estére már Leticiában foglaltam szállást. Sebastiannal, a vezetőmmel vasárnap reggel az utcán összefutottam, sőt, előző délután a speed boatról ő segített vinni a hiába húzható-kerekes, homokon-földön kevésbé mozdítható nagycsomagomat. Bogotái, programozóként kezdte és dolgozott évekig, de elege lett abból, hogy munka közben szinte senkivel nem érintkezik, nem kommunikál. Kitanulta az idegenforgalmat, és elment Patagóniába guide-nak. Sok időt töltött a tűzföldi Ushuaiában is, csak jókat mesélt a kontinens (részemről márciusra tervezett) déli végeiről, megmosolyogtatták a nagyvárosi létben elkényelmesedett amerikai turisták, akik nem tudtak mit kezdeni a patagóniai magasságokkal. Szó szerint fel kellett őket támogatnia a hegyekre.

Aztán szép argentin szokás szerint jött egy gazdasági krach, leértékelődött a peso, és nemcsak a beígért Antarktiszból nem lett semmi, de a munkáját is elveszítette. Két lehetőségben, Európában és Amazóniában gondolkozott, az utóbbit választotta, amit élete egyik legjobb döntésének tart. Évek óta él Puerto Nariñoban, egyre jobban ismeri a dzsungelt, a növény- és állatvilágot, az őslakos közösségeket. Több felzárkóztató, környezetvédő szervezet tagja, humanitárius programokban vesz részt, de mint mondta, Amazonas megyében szinte mindent a nulláról kellett és kell most is elkezdeni.

Az őserdőnek lelke van

Az első túrán motoros bárkával átmentünk az Amazonas perui túlpartjára, helyi idegenvezető bácsi csapódott hozzánk, megmutatta szűkebb közösségét, egy parányi falut, majd a dzsungel felé vettük az irányt, szigorúan hosszú túranadrágban, hosszúujjú túrafelsőben, gumicsizmában (ami jár a túrákhoz).

Az egészből egy több mint négyszáz éves, különleges faóriás és az egyes fákat megfojtó, velük szimbiózisban élő parazita növények maradtak meg legplasztikusabban az emlékezetemben, és persze a mocsaras flóra, a zöld változatos árnyalatai, különleges békákkal, rovarokkal, termeszekkel, hatalmasra nőtt hangyákkal, az őserdő semmihez nem hasonlítható hangorgiájával. Meg néhány színpompás virág és az irdatlan pára – imádom a párás meleget, Délkelet-Ázsiában az esős évszak a kedvencem, Amazónia viszont mindent ver páraügyileg. Szétfőttem, és közben csorgott rólam a víz, de legalább a szúnyogok békén hagytak. És ez csak az augusztustól novemberig tartó száraz évszak volt, az esősben az alkalmi szigeteket és az őserdő jelentős részét víz borítja.

A kolumbiai oldalra visszatérve, a három-négy étterem egyikében ettem egy sült piranhát, aztán különleges csónaktúrára indultunk: először a rózsaszín folyami delfineket lestük az Amazonasban – Kolumbiában itt él belőlük a legtöbb, és nem mind rózsaszínű, vannak szürkék is –, majd miután láttunk eleget belőlük, megindultunk a négyszáz négyzetkilométeres lápos-vizenyős Tarapoto tórendszer felé.

A történetmesélés fontos eleme a helyi tikuna indiánok kultúrájának, és ezekben a történetekben kulcsszereplők a rózsaszín delfinek. Az egyik emberi formát ölt magára, és elmegy a törzs hagyományos ünnepeire, ahol elvarázsolja a nőket, többen beleszeretnek a magas és különleges ismeretlen férfiba. A legszebbet viszi magával a folyóba, delfinné varázsolja.

A tórendszer már nem a delfinek igazi otthona, ez a fajta a folyamokat szereti, az Orinocoban ugyanúgy megtalálható, mint az Amazonasban. A legnagyobb tavat a folyó látja el vízzel, és több kicsi tóval, patakkal áll össze kilencszáz növény-, háromszáz madár-, százhetvenhat hal-, ötbenhat hüllő-, negyvenhat emlős- és harminc kétéltű fajnak otthont adó komplex hálózattá.

Távolodva a folyamtól, az irdatlan vízfelülettől, egyre nagyobb a nyugalom, festőibb a táj, kozmikusak a távlatok és a dimenziók, megyünk bele az éteri amazonasi naplementébe. Sebastian kezembe nyom egy hosszúkás növényt, azt mondja gyümölcs, legutoljára a Húsvét-szigeten ettem hasonlót, kellemes és alig édes fehér massza a nagyra nőtt magok között. Megeszem a bő félméteres szálat, és jól is laktam tőle, mert annyira tápláló, olyan, mint egy természetes vitaminbomba.

Közben elcsendesedik a táj, lemegy a nap, Amazónia estébe borul, mi meg visszatértünk Puerto Nariñoba. Másnap délelőtt egy darabig az Amazonason, majd az egyik mellékfolyóján csónakázva látogattunk el San Martinba, a körülbelül hétszáz fős tikuna településre. Az iskola a covid miatt zárva, pedig már mind túlestek rajta, tavaly nyáron egyszerre kapta el az egész falu, de szerencsére senki sem hunyt el. Maszkot itt is, Puerto Nariñoban is elvétve hordanak, viszont volt wifi, a srácok pedig önfeledten fociztak.

Sebastian mondta, hogy legszívesebben odaköltözne hozzájuk, de nem őslakosként ez nem olyan egyszerű, feleségül kellene vennie valakit a törzsből, csak ezért viszont nincs kedve megházasodni. San Martinban két holland is él, beházasodtak, az egyiket pont most utálja ki a falu, mert a közösségi szabályokat megszegve, a köz hozzájárulása nélkül, autentikus amazonasi létet kínálva turistáknak nyitott drága hotelt, családján kívül lassan senki nem áll már szóba vele.

Megint szenvedés a reptéren

Ebéd előtt erjesztett jukkát ittunk, fura, de ízletes ital, viszont a nagy melegben és párában nem árt visszafogottan fogyasztani, mert ha nem, akkor bármi is lehet. Újabb halétel, aztán irány vissza, s némi pihenőt követően, az egyenlítői átlag hatos sötétedés után, fél hétkor egy helyi vadász társaságában állatlesre indultunk.

Nem kell félni, nyugtat meg, mert a vadak még jobban tartanak az embertől, mint mi tőlük, s csak akkor támadnak, ha veszélyben érzik magukat. Ha tiszteljük a dzsungelt, semmi bajunk nem lesz, ha nem, bármi megtörténhet, mert az őserdőnek lelke van, és érzi a negatív vibrációkat.

És tényleg nem lett semmi bajunk, pedig láttunk tarantulát, skorpiót, többféle békát, mérges rovart, gyíkot, veszélyes férgeket, csak kígyót nem. A dzsungel nappal is zajos, de az éjszakai hangkavalkád elképesztő. Őslakos vezetőnk a távolból Amazónia emblematikus nagymacskája, a jaguár üvöltését is vélte hallani. Apoteózis.

Kedden elbúcsúztam Sebastiantól – a következő hetekben valószínűleg lesz vele interjú –, majd tizenegykor vissza gyorscsónakáztam Leticiába, ejtőztem egy nagyot, vártam a másnap háromnegyed kettes repülőt Bogotába. Már fél egykor a kicsi, gyér forgalmú, de modern és meglepően jól karbantartott reptéren voltam, hamar becsekkoltam, csupán egy órát kell még várni – hittük, és tévedtünk. Latam-járatra szólt a jegy, háromnegyed kettőkor indulás helyett jött a meglepetésszerű értesítés, hogy a rossz időjárás (vihar) miatt fél négyre áttették az indulást. Rossz időjárás ide, rossz időjárás oda, közben az Avianca (Kolumbia adózási okokból Panamaváros-székhelyű nemzeti légitársaságának) járata menetrend szerint elrepült Bogotába, aztán fél négy körül befutott Iquitosból egy Latam-gép, tapsvihar fogadta, de sajnos kiderült, hogy korai az öröm, másnap reggel lesz csak indulás.

A váróban se ételhez, se italhoz nem lehetett hozzájutni, órákig ücsörögtünk étlen-szomjan, végül kikecmeregtünk, a (chilei) légitársaság két (!) emberének nem kevés logisztikájába tellett, és az utasok nem kevés – jogos – gyalázkodását kellett végighallgatniuk, mire este kilencre mindegyikőnket elszállásolták valahova. A szállással szűkös kaja is járt, vacsorára és reggelire is befaltam a csirkés arepát, hajnalban a Latam kiskamionjai gondosan összegyűjtötték az utasokat, irány a reptér, ahol ezúttal nem volt fennakadás, délelőtt tizenegyre Bogotába értünk.

Halleluja. De azért a jövőben inkább Avianca, mint Latam.

A járvány miatt egyébként most egyik belföldi járaton sincs felszolgálás. Pedig egyre jobban állnak, augusztus végén beállt a napi ezerkétszáz-kétezer, főként ezerötszáz körüli új esetszám, csökkennek a halálozási és a lélegeztetőgépes számok, a lakosság ötvenhárom százaléka megkapta az első, harmincnégy a második oltást is, igaz, a Sinovac a legelterjedtebb.

KÉPEK: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek