Fehér falak és gazemberek: időutazás Kolumbia gyarmati múltjában

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.10.24. 18:10

Másfél hetet megint megunhatatlan koloniális városokban töltöttem, hogy aztán végre befussak Cartagenába. Fehér házak, sok-sok Botero, egy szédítő kanyon, egy nem kevésbé lenyűgöző szoborcsoport. A későbarokk Baricharában hiába akartam hangyát enni, nem most van a szezonja, de MZP-re biztos, ami biztos, másodszorra is leszavaztam. Szerelem a koronavírus idején, második évad, ötödik rész.

Fehér falak és gazemberek: időutazás Kolumbia gyarmati múltjában

Amazónia után az „elmaradhatatlan” Bogotán keresztül a délnyugati Cauca megye székhelye, Popayán, a „fehér város” felé vettem az irányt, amit Cartagena koloniális kistestvérének is nevezhetünk. A sok túra, természetjárás, hőségben túraruhás izzadás után gondoltam, rám fér a pihenés, ejtőzöm négy napot: lightos városnézés, plusz henyélés: semmi más nem lesz a program.

Ahol tavaly joggal döntöttek szobrot

Legyen falu (Mongui), kisváros (Villa de Leiva), városrész (La Candelaria, Bogotá), közepes (Popayán) és nagyobb város (Cartagena), a spanyol gyarmati idők építészete (nem csak Kolumbiában, hanem mindenhol az Amerikákon) lenyűgöző.

Egyik legékesebb, de a nemzetközi utazóközönség által alig ismert, így a tömegturizmustól is megkímélt példáját, a 320 ezer lakosú, 1760 méter magasan fekvő, kellemes klímájú, Medellinhez hasonlóan „örök tavasz”-szerű Popayánt, Latin-Amerika kalandoroktól hemzsegő 16. századi történelmének a „veretes gazember”–kategóriában is kimagasló figurája, az andalúz Sebastián de Belalcázar (1479/1480-1551) alapította 1537-ben, nem egész egy évvel a ma semmiféle látványosságot nem nyújtó, állítólag még egy fotóra sem érdemes szalsza-főváros Santiago de Cali után.

Popayán fehér falai.
Popayán fehér falai. Fotó: Kömlődi Ferenc

Szerethetett településeket alapítani: korábban, Pizarro és Almagro oldalán az Inka Birodalom porig égetett legészakibb városa helyén felhúzta San Francisco de Quitót; így rombolásban, építésben egyaránt bőven volt tapasztalata, amikor az inkáknál fejletlenebb, El Doradonak képzelt északibb területekre ért. Popayánt csak pár évig, 1540-ig kormányozta, a kor szokásaihoz hűen gyilkolászott, rabolt, intrikált; akit tudott, ha kellett és ha anyagi-hatalmi hasznot látott benne, elárult; bárkivel bárki ellen összeesküdött, börtönbe is vetették, fejvesztésre ítélték, de megúszta, nem csapták le sekélyes gondolatainak fészkét.

Spanyolországba sem hajózott vissza, mert a végleges döntés előtt, Cartagenában meghalt. Az ilyen tömeggyilkosokra mondják, hogy „lehunyta szemét a szemét.”

Hírhedt indiánirtásai viszont cseppet sem zavarták a korai 20. századi Popayán vezetőit abban, hogy szoborral tisztelegjenek az alapító előtt, amit aztán tavaly szeptember 16-án a környező falvak misak őslakosai döntöttek le teljes joggal, pontosan úgy, ahogy kell. Kormányellenes attitűdjük indokolt: az országot vasszigorral vezető egykori elnök, Álvaro Uribe nyomdokaiban járó, de tehetségtelen mostani number one, Iván Duque 2018-tól tartó regnálása alatt mindent megtett azért, hogy őket is alaposan elidegenítse a kolumbiai államtól.

A tavaly őszi spontán megmozdulások központjainak egyike Bogotá és Cali mellett Popayán volt. A két délnyugati megyét, az ecuadori határtól nem túl messzi Caucát és a Cauca-völgyet rossz közbiztonságú, hőzöngő helynek tartják, a vidéket régebben gerillák és paramilitáris alakulatok uralták, állítólag ma is kockázatos arrafelé utazgatni. Legalábbis az útikönyvek, a Wikitravel helyismertetők „stay safe” szekciói és a hivatásos – általában lakóhelyéről soha ki nem mozduló, de távoli országok közállapotairól (is) „tökéletesen informált”, például a harmincöt-negyven évvel ezelőtti Kolumbiára talán érvényes szöveget a jelenre száz százalék bizonyossággal rávetítve, bármikor felmondó – riogatók szerint. Cauca esetében nyilván van benne részigazság, mindenesetre Popayán belvárosa tökbiztonságos, vadember és vadállat sem harap. A környéken nem jártam, nincs tapasztalatom, mert repülővel érkeztem, távoztam.

A tavalyi megmozdulások emlékét rengeteg graffiti, egyszerű street art-alkotás őrzi. „Cauca ellenáll” – hirdeti egyik-másik, de a nők, a kisebbségek és az állatok jogaiért is kiállnak.

Még egy FARC-os is szemet szúrt, igaz csak egyetlenegy, de az sem sejtet sok jót. Ha a szélbalos gerillák valahol megjelölik a falat, és az napokig, hetekig úgy áll – nem törlik le, nem írják át –, akkor saját felségterületüknek tekintik, övék az utca. Feltéve persze, ha ők firkantották oda, és nem mások, csak úgy poénból, bár Kolumbiában nem szokás ilyenekkel poénkodni.

Az ellenállás mementói
Az ellenállás mementói Fotó: Kömlődi Ferenc

Popayán a gyarmati időkből ottragadt kicsi óvárosa gyönyörű, káprázatos (parkos) főtérrel, ódon köz- és lakóépületekkel, templomokkal, és valóban (majdnem teljesen) fehér. A település stratégiailag kitüntetett helyen áll, az egykori inka birodalom területén bányászott és lopott javakat, a temérdek aranyat errefelé vitték az északi Cartagenába, ott tették hajóra a szajrét. Popayán meghatározó és megkerülhetetlen állomásnak számított, és az alapítóhoz hasonló szellemiségű rablólovagok nyilván ki is használták ezt a státuszt, jóízűen megdézsmálták a rakományokat.

A belvárosban mindig nagy és álmatag a nyüzsi, minden full emberi, a boltok is mintha a múltból maradtak volna itt, mintha három-négy évtizedet ugrottunk volna vissza az időben.

Az országos átlaghoz képest felülreprezentált az őslakosok száma, mutatóba és a gyerekek szórakoztatására akad néhány láma is, a gasztronómia viszont sajna nem nagy szám, ezért minden nap egy olasz étteremben ettem, egész jól elkészített – olasz – kajákat (amúgy nem a szívem csücskei, európai kulináriában a franciákhoz képest a kanyarban sincsenek), és jó kolumbiai szokás szerint orbitális nagy adagokat adtak, át is álltam a napi kétszeri evésre. Egyébként tényleg jól főztek.

Ezután jött a meglepetés, amikor megtudtam, hogy Popayán konyhája változatossága és a kolumbiai kulturális örökségben betöltött szerepe miatt 2005 óta az UNESCO Gasztronómia Városa, jelentsen ez akármit is. Századok óta őrzik az eleinte kizárólag szájról szájra továbbörökített hagyományokat.

Popayán után – március végéig majdnem utoljára (egyszer még át fogok ott szállni) – visszarepültem három napra Bogotába. Szeptember elseje és október nyolc között hatszor jártam ugyanabban a chapineroi Ibis Budget Marly hotelben, nagyjából 7500 forint volt egy éjszaka, tökéletesen felszerelték, és a célnak is teljesen megfelelt, a harmadik jelenés után már hazajáró vendégként fogadtak.

Botero és a gyarmati idők

Október hatodikán, szerdán, végre valahára a városon belülre is kimozdultam Chapineroból: a földrajzi központban, a hegyoldalhoz még közelebb lévő történelmi városrészbe (La Candelaria) mentem. Dimenziók, terek: méretét tekintve Észak-Amerika metropoliszai közül csak New York City és Mexikóváros terebélyesebb Kolumbia dinamikusan fejlődő, de óriási kontrasztokkal (régi kontra új, nyugalom kontra őrület, szuperbiztonság kontra ultragáz, luxus kontra mélyszegénység alatti lét stb.) jellemezhető fővárosánál.

A ma szimultán a Distrito Capital (D. C.) és Cundinamarca megye székhelyét, Santafé de Bogotát a folyamatosan El Doradót kereső, közben Cartagenában is kormányzóskodó, előzetes katonai tapasztalatokkal nem rendelkező andalúz konkvisztádor, Gonzalo Jiménez de Quesada y Rivera (1509-1579) alapította 1538-ban. Képzett ügyvédként és entellektüelként unikumnak számított a sok műveletlen, írástudatlan, rabolni és gyilkolni viszont kifejezetten kedvelő kalandor között. Cervantes állítólag róla mintázta Don Quixote alakját, legalábbis ő lehetett az egyik modell.

A Plaza Bolivar Bogotában.
A Plaza Bolivar Bogotában. Fotó: Kömlődi Ferenc

1539-ben néhány sarokkal odébb, a főtemplomnak, az Igazságügyi Palotának és a Kapitóliumnak otthont adó mai Plaza de Bolivaron újraalapították a később a Candelaria körül északra és nyugatra terjeszkedő várost. A legtöbb önkormányzati és állami épület most is ott áll, ebben a negyedben követtek el merényletet Simón Bolivar ellen (sikeresen elmenekült), és a spanyolok ugyanitt végezték ki a szabadságharcos Policarpa Salavarrietát (1795-1817), a történelmi tényeknél azonban sokkal fontosabb, hogy a szinte mindig szemetelő esőben, ódon templomok és Popayánnal ellentétben mindig színpompás, de legalább sárga – részben csak egyszintes – házak között, hosszasan barangolhatunk a hangulatos és jellegzetes dél-amerikai utcákon, s még órák után is találunk valami meglepőt.

Évekkel korábban jártam ott, és nagyon az emlékezetembe vésődött az egész Candelaria. Most sem tudom megmondani, miért, mert nincs meg benne Cartagena monumentális és mégis ember szépsége, Popayán fehérsége, főtere meg sem közelíti Villa de Leivaét, komorságában talán csak Monguihoz hasonlítható, de abban a kategóriában a boyacái városka az abszolút befutó, és a spanyolok se tekintettek úgy rá, mint az Újvilág két fővárosára, Mexikóvárosra és Limára. Valamiért mégis nagyon hat.

Aranymúzeuma elképesztő, a Kolumbusz előtti időkre emlékező múzeumok közül csak a quitói prekolumbiánus művészeteké azonos minőség és élmény.

A Candelaria másik nevezetessége az ország legendás képzőművésze, az 1932-es születésű, medellini Fernando Botero nevét viseli. A múzeum Latin-Amerika egyik legjelentősebb modern és részben kortárs gyűjteménye: 2000-ben nyílt, az Antioquia Múzeum (Medellin) mellett a művész – akit persze lehet imádni és rühellni is, sokan túl olcsónak és egysíkúnak, mások zseninek tartják, egyediségét viszont senki nem vitatja – alkotásainak másik top lelőhelye. Rubensi idomok egy, a korai barokkra csak nyomokban emlékeztető korból: ember és állat, mindenki és minden döbbenetesen felnagyítva, az óriásgyerekek olyan koravének és annyira abszurd látványt nyújtanak ultradagadt és bájosan bumfordi anyjuk-apjuk ölében, szerető karjaiban, mint a középkor vagy a reneszánsz – Máriánál jóval idősebbnek látszó – egyik-másik komor csecsemő-Jézusa. A mesternek arra is maradt ideje és humora, hogy jellegzetes eszköztárával, kicsit naiv, kicsit abszurd stílusban, vizuálisan feldolgozza Medellin másik szuperismert arca, Pablo Escobar 1993. december másodikai meggyilkolását, amivel aztán vége is lett a rettegett kartellnek (a festmény Medellinben látható).

Botero.
Botero. Fotó: Kömlődi Ferenc

A múzeumban persze nemcsak Botero, hanem a tizenkilencedik-huszadik század több más jeles művészének alkotásain is elmozizhatunk. Az egyik teremben az impresszionisták, közvetlen elődeik és utódaik (Renoir, Monet, Pissarro vagy éppen Corot, illetve Toulouse-Lautrec) képei, posztimpresszionistából sajna nincs sok, csak egy Toulouse-Lautrec, maga a múzeumalapító és nemcsak saját munkáiból adományozó Botero is elismerte, hogy Van Gogh, Cézanne vagy Seurat képeket kvázi-lehetetlen beszerezni. Aztán a hol a kubizmusig, hol az expresszionizmusig, hol a szürrealizmusig vagy éppen az új objektivitásig visszavezethető kortársak következnek, de akadnak szép számmal kolumbiai klasszikusok is – még a gyarmati időkből is.

Egy másik teremben, általában egy-egy alkotással, mutatóba díszelegnek a huszadik század klasszikusai: Grosz, Léger, Balthus, Picasso, satöbbi, satöbbi. Kicsiben – de csak kicsiben – olyan, mintha valamelyik nevezetes New Yorki múzeumban járnánk. NYC, különösen Manhattan ezért (is) a földkerekség legeurópaibb városa. Tematikában szintén idekapcsolódik egy sokadik terem – Max Ernsttel, Henry Moore-ral, Alexander Calderrel és másokkal. Pont annyi, hogy ne vesszünk el bennük, a múzeum egyediségét viszont tényleg Botero és más kolumbiaiak, például a különféle régiók kortárs művészeinek vagy modern sajtó és képzőművészet kapcsolatát feldolgozó időszaki kiállításai adják.

Egy újabb teremben latin-amerikai avantgarde alkotók mellett Rauschenberg, Willem de Kooning, Robert Motherwell és megint mások munkái díszelegnek, viszont egy halovány Kitaj és a jellegzetes Coca-Colombia tipográfiával eljátszadozó abszolút képi közhely mellett a kurátorok teljesen ignorálták a pop artot, mert sehol egy Warhol, egy Liechtenstein, sőt, a ma vitatott megítélésű, egyes véleményvezérek szerint baloldali felforgató absztrakt expresszionizmust, Jackson Pollockot és társait pedig még annyi sem fémjelzi. Nulla, zéró. Talán azért, mert maga Botero mindig kritikusan viszonyult az absztrakt vonalhoz.

Pop-art klisé.
Pop-art klisé. Fotó: Kömlődi Ferenc

Egy Francis Bacon ugrik még be – csak hogy ne feledkezzem meg róla sem –, egyébként pedig szédelegve estem ki az emlékeimben teljesen másként élő múzeumból. Utána jártam be a Candelariát, véletlen bementem az arany- és drágakőkereskedők többszintes, labirintus-szerű shop-utcájába is.

Kolumbia smaragdban világvezető nagyhatalom, volt is miatta rendesen megvesztegetés, lenyúlás, gyilkolászás, rivális bűnbandák meg hasonlók, mert a kokain előtti időkben a legtöbb kétes figura ebben a bizniszben nyomult. A séta után egy 2015-ből ismert és most felismert paella-étteremben ettem egyet – minden pont úgy nézett ki, mint hat éve, talán ugyanaz a pincér is szolgált ki –, aztán visszataxiztam Chapineroba, másnap pedig Santander megyébe, az országos extrémsport-főváros San Gilen keresztül, a pár éve legszebb kolumbiai kistelepülésnek választott hétezres Baricharába buszoztam. Online források hét-nyolc órás útról írtak, a valóságban fél kilenckor elindultam, este hétre San Gilbe, onnan egy kisbusszal fél kilencre Barcicharába értem. Jegyvásárlásnál a pénztárosnő váltig állította, hogy nem adtam neki semmit, szó szót követett, mondta, hogy rendben, akkor nézzük meg a biztonsági kamera videóját, megnéztük, és leesett az álla, amikor látta, hogy mégis fizettem.

Francisco de Paula Santander és MZP

Cundinamarca, Boyacá és Santander megye „a” történelmi Kolumbia. A három közül legészakibb, 2,3 milliós és nagyjából Belgium-méretű Santander klímája sokkal kellemesebb, mint a másik kettőé, tavasz és nyár átmenete, nevével a „Törvények embere”, az 1810 és 1819 közötti függetlenségi harcok második legemblematikusabb szereplője, Francisco de Paula Santander (1792-1840), Nagy-Kolumbia alelnöke, majd utódállama, az Új-granadai Köztársaság első elnöke előtt tiszteleg az utókor. A történelmi hűség kedvéért: a mai Észak-Santander megyében született, spanyol arisztokrata felmenőkkel rendelkezett, szabadkőművesként is tevékenykedett, katonai karrierje tizennyolc éves joghallgatóként kezdődött. Bolivarral szövetségesek és közeli barátok voltak, de az évek múltával politikai-ideológiai okok miatt elhidegültek egymástól. A joguraloma és az alkotmányos kormányzás híveként Santander többször került ellentétbe Bolivarral, 1828. szeptember 25-én az utóbbi ellen elkövetett merénylet miatt Santandert is gyanúba fogták, egy katonai törvényszék gyorsan halálra ítélte, de az akkorra már magát diktátorrá kikiáltó Nagy Felszabadító megkegyelmezett neki, kivégzőosztag helyett száműzték.

A ma legelfogadottabb történész-álláspont szerint tudhatott a merényletről, nem ellenezte, aktívan azonban nem vett részt az előkészületekben. Elvbarátaival viszont maximálisan egyetértett, hogy Bolivar megtagadta a felvilágosodás eszméit, többen Napóleonhoz és Julius Caesarhoz hasonlították. A kettejük világképe közötti különbség meg is ágyazott a kolumbiai belpolitikát egészen az ezredfordulóig meghatározó markáns liberális-konzervatív törésvonalának. A hagyományos kétpártrendszer rengeteg borzalmas polgárháború után – a megye már a fekvése miatt sem maradhatott ki egyikből sem –, Uribe és utóda, a 2016-os történelmi békét megkötő Juan Manuel Santos (2010-2018) regnálása alatt, a sok alternatív csoport színrelépésével vált anakronizmussá és történelmi relikviává.

Santander megye imádnivaló, Bogotánál, Cundinamarcánál és Boyacánál is hangulatosabb, jobb a klíma, gyönyörűek a tájak, mint például a Chicamocha folyó kétezer méter mély és 227 kilométer hosszú – a világ második legnagyobb – kanyonja.

Tényleg impozáns látvány, San Gilből buszoztam a nemzeti parkba, ott előbb a kilátóhoz bandukoltam fel, majd jött az egyórás libegő, a látvány egészen brutál. Akárcsak a kilátóhoz közeli, az Új-Granada függetlenségéhez vezető tizennyolcadik századi népfelkelés-sorozatnak emléket állító gigászi szoborcsoport (Monumento de la Santandereanidad) – dohánylevélen. Az alkotás Socorro városa felé „mutat”, ott indult el a mozgalom, a harmincöt szobor valószínűleg mindent visszaad, hihetetlenül dinamikus az összkép, középen robbanás, két szélén két egyházi méltóság, a mozgalmat segítő Ciriaco de Archila és a fűt-fát beígérő, egyik kezében hetyke kis guillotine-t, a másikban maszkot tartó áruló, Antonio Cabellero de Góngora érsek.

Az emlékmű.
Az emlékmű. Fotó: Kömlődi Ferenc

San Giltől két kilométerre patakparti, hegyoldalra néző, paradicsomi szállásról érkeztem, oda meg Baricharából, ahol október tizedikén, vasárnap délelőtt annak rendje és módja szerint, félóra várakozás után online megint leszavaztam MZP-re, hadd boruljon a gondosan felépített és szokásosan debil kormányzati gyűlöletpropaganda, na meg azért is, mert a Dobrev-Gyurcsány kettősre csak akkor húznám be, ha Orbán az ellenfél, ellene kutyára, csótányra, bárkire, de dékára akkor is befogott orral, Klára például alanyi jogon ellenszenves, és Feri hiába egyre szórakoztatóbb bohóc, mégiscsak neki „köszönhetjük” ezt az átkozott tizenegy és fél évet. A végeredményt már a legjobb helyen, Cartagenában tudtam meg, a morális dilemmáktól megmenekültem, hál’ istennek nem kell Klárára, mármint általa vezetett listára szavazni jövőre.

Elég volt egyszer Bauer Tamásra, ráadásul első szavazóként, mert korábban úgy álltam hozzá, hogy annyira a magyar politikusok, Viktorok és Ferik felett állok, hogy méltóságon aluli – lásd Barcs Miki aka Dr. Flash örökzöldjét: „Kuss, politikus, meg leszöl baszva” –, és csak akkor mocskolom be magam szavazással, ha itt a diktatúraveszély – most még „csak” autokráciánál tartunk –, vagy ha valaki annyira szimpatikus, ami politikusoknál azért elég unikális eset, például egy Libertariánus Párt lehetne ilyen. De nem az „egyetlen igaz jobboldali” Ecsenyi Áron-féle, hanem mondjuk egy Chomskyból kiinduló változat kellene a vokshoz. Ez kiesett, maradt a megdöntendő autokrácia, bár MZP véletlenül még hitelesnek is tűnik, plusz bejönnek az anti-establishment arcok.

A kanyon.
A kanyon. Fotó: Kömlődi Ferenc

A honi belpolitikai kitérő után vissza: Barichara, ahol például nem ettem a helyi specialitás óriáshangyát. Sajnos tavasszal van a szezonja, pedig készültem rá, de hiába.

A települést Monguinál, Villa de Leivanál és a karibi Mompoxnál is később, 1701-ben alapították. Egy helyi parasztnak megjelent a Szent Szűz is, a jelenés helyszínén, helyi kövekből gyönyörű katedrálist építettek. Csodálatos későbarokk, kiforrott kolonializmus. A temető külön élmény, a parkos főtér nem kevésbé, a hegyre menő szűk utcák, a kilátás, a santanderi végtelen – mi más kellene még? Barichara a pillanat tökélye volt.

Katedrális helyi kövekből.
Katedrális helyi kövekből. Fotó: Kömlődi Ferenc

Múlt csütörtökön pedig taxi-busz-taxi menetben a megye közel milliós fővárosába, a jellegtelen Bucaramangába utaztam, ahonnan délután négy előtt indult a gépem a szűk egy órára lévő Cartagenába. Tavaly ott ért utol a világjárvány, a lezárás, összesen kilencvenkilenc napot töltöttem ott, karneválból jött a kijárási tilalom, de most megint a karneválba tartottam.

Mintha hazatértem volna.

Kömlődi Ferenc tavaly hónapokat töltött lockdownban Dél-Amerikában, amelyről útinaplóban számolt be az Azonnalin, most pedig visszatért, hogy végre tényleg bejárja a térséget. A korábbi részekért ide kell kattintani.

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek