Minas Gerais műemlékvárosai: a gyarmati barokk apoteózisa

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.02.21. 20:32

A bányavidéken szembesültem Brazília koloniális múltjával, az aranyon és drágaköveken alapuló gazdagság mementóival, portugál és afrobrazil későbarokkal, templomokkal minden mennyiségben és egy elgondolkodtató szoborcsoporttal tizenkét ószövetségi prófétáról. De mi köze Napóleonnak a Brazil Császársághoz?

Minas Gerais műemlékvárosai: a gyarmati barokk apoteózisa

Rio de Janeiroból február negyedikén északnyugatra, Brazília második legnépesebb, GDP-ben harmadik, területileg negyedik szövetségi államába utaztam. Azon belül is a koloniális műemlékvárosoktól hemzsegő hegyes-völgyes Minas Gerais egyik ékkövébe, az egykori fővárosba – ma Belo Horizonte az –, Ouro Pretoba buszoztam kilenc kemény órán át.

A nevek árulkodnak: Minas Gerais általános bányákat, Ouro Preto fekete aranyat jelent. A térség történelmét meghatározta a bányászat, történelmi városainak gazdagsága aranyon és drágaköveken alapult.

Február tizenharmadikáig tartózkodtam ott, Ouro Pretoból Congonhasba, onnan Diamantinába, Diamantinából Belo Horizonteba utaztam, hogy a legdélebbi brazil nagyvároson, a kulturálisan brazil-uruguayi/argentin Porto Alegre-n keresztül Montevideóba repüljek. Az időjárás mostoha arcát mutatta: a folyamatos húsz-huszonkét fokban szinte végig esett, vagy ha pont nem esett, nem szemetelt, akkor szakadt az eső. Szubtrópusi hegyi klíma – áll a tömör ismertetőkben. Aha.

Diamantinai utca.

Diamantinai utca.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Belo Horizonteban kétszer szálltam át, harmadszor a negyven percre lévő reptérre siettem a buszpályaudvarról. Nem egy csábító város, semmi késztetést nem éreztem arra, hogy megnézzem. Buszból, taxiból is ridegnek, semlegesnek tűnt, pedig több irányból is keresztülmentünk rajta, de semmi vonzót nem mutatott magából.

Az úthálózattal egyébként semmi gond nincs, majdnem mindenhol négy sáv, abszolút korrekt, eddig a legjobb Latin-Amerikában – Rio de Janeiro és Minas Gerais államokban mindenképpen, máshol nem távolságibuszoztam. A járatok kevesebbet késnek, mint máshol, egy óra volt a maximum. Megsüvegelendő az is, hogy még a legkisebb városokban is teljesen bevett a kártyás fizetés, nem kell készpénzzel, bankautomatákkal szenvedni.

Reptereken, buszpályaudvarokon, szállásokon, mindenhol van ingyenes és jó wifi, és ez nem mondható el minden latin-amerikai országról. Szegényebb vidékeken, favellákban nem jártam, ahol viszont megfordultam, mindenhol működő gazdaságot láttam. Mivel jól kigondolt utazóútvonalat futottam be, Rióhoz hasonlóan ez is csak egy szűk, de masszív keresztmetszet. Brazília a szívembe lopta magát, képzeletbeli dobogómon Peruval holtversenyben a második kedvenc latin-amerikai országom. Felejtsük is el gyorsan, hogy Bolsonaroval azonosítjuk, mert Dél-Amerika Donald Trumpja méltatlan hozzá.

Történelemlecke gyarmatosítókról, őslakosokról, afrikai rabszolgákról

Kolumbusz – évszázadokkal a vikingek után – 1492-ben ugyan felfedezte Amerikát, és a hír Európa-szerte elterjedt, a portugálok viszont tőle függetlenül, teljesen véletlenül keveredtek 1500-ban a mai Brazília területére.

Vasco da Gama 1498-ban Afrikát körbehajózva  jutott el Indiába, megvalósítva Kolumbusz álmát: vízi utat talált Európa és Ázsia között. 1500-ban Pedro Alvares Cabral Gama útját akarta megismételni, de túlzottan nyugatra navigált, és a brazil partoknál kötött ki. Csak néhány napot töltöttek ott, utána folytatták India felé, a portugál királynak viszont írt a felfedezésről és a nyíllal vadászó, amúgy barátságos, függőagyban alvó meztelen bennszülöttekről.

A spanyolok és a portugálok az 1494-es tordesillasi szerződésben felosztották egymás között az újonnan felfedezett területeket: nagyobbik részük a spanyol koronának, míg a portugáloknak a legkeletibb földek jutottak. A két ország teljesen más módszerekkel gyarmatosított: a spanyolok Közép- és Dél-Amerikában is hatalmas és ellenálló birodalmakat hódítottak meg vérrel és vassal, a nyugati szomszéd hittérítéssel és kereskedelemmel – rabszolgákéval is – ért el sikereket a kővárosok helyett falvakban élő őslakosoknál.

Mihelyst megszűnnek a nyelvi korlátok, könnyen áttérnek a katolicizmusra – jósolták, és a jóslat beigazolódott.

A telepesek saját falvaikban és városaikban laktak, a ferences és jezsuita hittérítők viszont a megkeresztelt indiánokkal éltek együtt. Egy 1537-es pápai rendelet megtiltotta az őslakosok rabszolgasorba taszítását, de a zavarosban halászó felfedezők – bandeirantes – nem sokat törődtek a távoli Vatikán döntéseivel, vígan űzték az emberkereskedelmet, mások pedig maximálisan kihasználták az indiánok munkáját. Misszionáriusok a spanyol és a portugál területeken egyaránt védték őket, de a paraguayi jezsuita telepek kivételével csak kisebb eredményeket értek el.

Két templom bemegy a kocsmába...

Két templom bemegy a kocsmába...

Fotó: Kömlődi Ferenc

A gyarmat nevét elsőszámú exportjáról, a brazilfáról (börzsönyfa) kapta. Később a hollandok és a franciák is próbálkoztak területek megszerzésével, de csak ideig-óráig értek el sikereket. Addigra a brazilfát háttérbe szorította a nádcukor, az európaiak afrikai rabszolgákat vittek az ültetvényekre, amelyek urai mesés vagyonokra tettek szert. A hollandok kiűzése után a portugálok az Atlanti-óceántól távolabbi területeket is kezdték megismerni, és azok egyikében,

Minas Geraisban 1690-ben aranyat, később pedig gyémántot és más drágaköveket találtak.

Beindult és a kitermelhető arany tizennyolcadik század végi kifulladásáig tartott a brazil aranyláz. Bányamunkára kényszerített afrikai rabszolgák vére és verejtéke alapozta meg az óriási gazdagságot, lendítette fel a kereskedelmet, biztosította a művészetek és a portugál birodalom újabb, sokadik felvirágzását. Mivel Rio de Janeiro volt a legközelebbi kikötő, 1763-ban a gyarmat fővárosává vált.

Minas Gerais nemcsak azért számított különleges helynek, mert mindentől messze volt, hanem azért is, mert speciális óvintézkedésekkel védték a bányászati érdekeket: száműzték a külföldieket, megtiltották az ipari és a nem létszükségletű mezőgazdasági termelőtevékenységet.

A bányavidék ezer méter felett elterülő, emelkedős-lejtős – gyalogosan bejárni néha kínszenvedés – legfontosabb települése, „a fekete arany gazdag városa”, Villa Rica de Ouro Preto hamar meggazdagodott, épült-szépült, cseperedett, gyarapodott. A vasércet is tartalmazó aranyrögök feketének tűntek, innen jön az Ouro Preto név. Találtak belőle épp eleget, mert a tizennyolcadik században hivatalosan nyolcszáz tonna aranyat küldtek Portugáliába, illegálisan viszont sokkal többel kereskedtek, a templomokhoz például elképesztő mennyiséget használtak fel.

A város Latin-Amerika legnépesebb településévé vált, 1730-ban negyven-, évtizedekkel később nyolcvanezren lakták (ma hetvenezren). New Yorkban feleannyian, São Paulóban mindössze nyolcezren éltek akkoriban.

Hiába számított földrajzilag és kulturálisan világvégi helynek, minden szép és jó eljutott a portugál gyarmati barokk legkáprázatosabb emlékművébe, Ouro Pretoba, és a gazdagság Portugáliából is odacsábított művészeket, építészeket, kalandorokat. Brazília Minas Gerais jóvoltából végérvényesen az anyaország legfontosabb gyarmatává vált.

Fényűző paloták, középületek (például a városháza), túldíszített emlékművek épültek, és amerre a szem ellát, ma is mindenhol állnak templomok. Egymás hegyén-hátán ennyit egyetlen más városban, például Jeruzsálemben sem láttam még. Ouro Preto tényleg élő múzeum, mert bármerre nézünk, csak műemléket látunk. Az ódon macskaköves utcákat róva, hegynek fel, dombnak le, majd megint fel, lógó nyelvvel a kifulladásig: tárulnak elénk percenként a csodák.

Panoráma.

Panoráma.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A „zeneváros” Diamantina, Congonhas és az 1696. július tizenhatodikán alapított első Minas Gerais-i főváros, Mariana nevezetességei a történelmi központban összpontosulnak, ezzel szemben egész Ouro Preto egy nagy történelmi központ.

Csak az első nap bírtam szusszal, másnap befizettem buszos városnézésre.

A többit is fárasztó bejárni, de a látnivalók kisebb térben koncentrálódnak, így azokban csak egyszer kell hegyet mászni az emberpróbáló macskaköveken.

A tizennyolcadik században a sok találmány és fejlettebb mérnöki módszerek hatására a katonai építészet szintén fellendült, de a koloniális polgári remekművek háttérbe szorították. Az észak-portugáliai barokk, Porto és Braga szolgált mintául, a barna, szürke vagy – leginkább – fehérre mosott falakon az ajtók, ablakok tompa sárga-, zöld-, barna-, sötétbordó-, kékárnyalataiból képződnek az egyenesek – a gyönyörű mértani rend –, míg a portálokat szabálytalan díszítőelemek, a kor jellegzetes mintázatai, örök mozgásban lévő kusza vonalak és a katolicizmusból, görög-római mitológiából ellesett figurák ékesítik. Annyira beindultak ezek az alakok, hogy azt sugallják: az alkotók is folyamatosan pöröghettek.

Legmaradandóbbat azonban nem a katonáknak, nem a polgári lakosságnak, hanem az égieknek alkottak. Ouro Preto – plusz a szomszédos Mariana, meg Congonhas és kisebb mértékben Diamantina – az egyházi művészet megismételhetetlen csúcsteljesítménye. A templomok nem olyan monumentálisak, mint Mexikóváros vagy Lima katedrálisa, de annyi van belőlük, hogy minden száz hívőre juthatott legalább egy.

Brazília aranybányász régiója a nemesfém mellett a portugál birodalmon belül is egyedi templomépítészetével vált világhírűvé.

Egyik legszebb példája a Szent Ferenc székesegyház: a portugál és brazil művészek a „hazai” mellett a kortárs európai építészetet is ismerhették, tisztában lehettek a különféle irányzatokkal, mert szemben a téglalap-alapú, külső díszítésben visszafogott, egyértelműen portugál hatású többi brazil templommal, a köralakú kettős kupola, a mívesen, anyaggal nem spórolva kidolgozott homlokzat, a dinamikus architektúra inkább a korabeli olasz és közép-európai egyházi építészettel rokonítható.

Ouro Preto, Szent Ferenc templom.

Ouro Preto, Szent Ferenc templom.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Afrobrazil későbarokk

A Szent Ferenc templom másért is különleges. Az alkotógárda illusztris tagját, az Aleijadinho („kicsi nyomorék”) néven ismert szobrász-építész Antonio Francisco Lisboát (1730/1738-1814) az egyik legzseniálisabb barokk alkotóként tartja számon a művészettörténet.

Brazíliába több afrikai rabszolgát szállítottak, mint Amerika bármelyik másik régiójába. Az ország gazdasága, az épített környezet és kultúra jelentős mértékben hozzájuk fűződik. A legtöbb koloniális építészeti projekten dolgoztak, borzalmas körülmények között, maximálisan kizsigerelve; másrészt a kor leghíresebb művészei közül sokan – például a riói építész, Valentim de Fonseca e Silva (Mestre Valentim) és maga Aleijadinho is – rendelkeztek afrikai felmenőkkel. Harmadrészt gazdagabb afrobrazilok már akkoriban is bőkezűen támogatták a művészeteket.

Aleijadinho a portugál ács, Manuel Fransisco da Costa Lisboa és egy Isabel nevű afrikai rabszolga gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja már korábban kivándorolt Brazíliába, ahol sokra értékelték ácsmesterségét, szerteágazó tehetségét. Valahogy továbbképezte magát, és a későbbiekben építészként tevékenykedett. Antonio zsenge éveiben feleségül vett egy fehér nőt, több gyereke született. Az elsőszülöttet ugyan zabigyerekként kezelték, mégis féltestvéreivel együtt nevelkedett. Apja mellett tanult bele szobrászatba, építészetbe és a kettő kombinációjába. Először napszámosként dolgozott a Manuel Francisco által tervezett egyik templom építési munkálatainál, utána fokozatosan önállósodott.

Feltételezések szerint ő tervezte a Szent Ferenc templomot, az pedig nem feltételezés, hanem bizonyosság, hogy a külső díszítőelemek jelentős része az ő műve.

A bányavidékről nemcsak a külföldieket, hanem a szerzetesrendeket is kitiltották, így azok, például a ferencesek semmiféle építészeti munkát nem rendelhettek meg. A megrendelést a világiakból álló helyi Szent Ferenc testvériség vállalta magára: a projektet ők finanszírozták, ők bízták meg az építészeket és más művészeket, ők hagyták jóvá a tervet. A testvériségbe csak fehéreket fogadtak be, de ez sem változtatott azon a tényen, hogy az épületet fekete rabszolgák húzták fel, és a tervet is nagy valószínűséggel félig fekete művész dolgozta ki. Viszont a törvények annyira diszkriminatívak voltak, hogy ezt hivatalosan nem ismerhették el. Helyette két portugál építészt viszont igen. Árulkodó, hogy Aleijadinho fizetést kapott a kész szerkezetet leellenőrzéséért – ebben a privilégiumban csak a mindenkori főépítészek részesültek, senki más.

Templombelső Ouro Pretóban.

Templombelső Ouro Pretóban.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A rabszolgaság intézménye az amerikai kontinensen Brazíliában és Kubában állt fenn legtovább. Valamelyest árnyalja a brazil összképet, hogy a fehér világi katolikus testvériségek mintájára feketék is alakultak. Ezek a szervezetek szintén adakoztak, mecénáskodtak, támogatták a beteg és a szegényebb tagokat. Kiszámíthatatlan korban és közegben nyújtottak biztonsági hálót az afrobraziloknak.

Az Aleijadinho gúnynév azért ragadt rajta a művészen, mert 1777-től krónikus betegség (talán lepra, de valószínűbb, hogy az autoimmun scleroderma) fokozatosan eltorzította. A baj annyira elhatalmasodott, hogy a közhiedelem szerint kezére kötött vésővel és kalapáccsal formálta szobrait. Egyre visszahúzódóbbá vált, idővel pedig kizárólag éjszaka dolgozott.

Amikor nappal ki kellett mennie az utcára, rabszolgái vagy a segédjei hurcolták egy fedett hintófélében.

Főműve a Congonhas dombtetőjéről a kisvárosra meredő Matosinhosi Jézus-szentély előtti tizenkét prófétaszobor, egy mértanilag tökéletesen elrendezett szoborcsoport. A néhány utcából álló óváros a domboldalon található, lent völgy, a völgy másik oldalán a szedett-vedett, jellegtelen nem történelmi központ, feljebb egy másik régi templom, ahonnan tökéletes a rálátás a bazilikaként emlegetett épületegyüttesre – előtte jobbról és balról is kisebb kápolnák állnak.

Congonhas óvárosa.

Congonhas óvárosa.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az óváros kivételével Congonhas nem nagy szám négy nap Ouro Preto után, és az első délután kivételével végig szakadó esőben meg pláne nem az. A négy napból két órát Marianában töltöttem, amit, ki hinné, szintén három templom dob fel. Az első dombtetőn áll, onnan bandukoltam le az egymás melletti másik kettőhöz. Láttam más templomokat is, de különösebben nem fogtak meg, néhány épület és egy park viszont annál inkább. Összhatásban Mariana jobban magával ragadna, emlékezetesebb lenne, mint Congonhas.

Lenne, ha a Matosinhosi Jézus-szentély nem verne mindent.

Ouro Preto és Diamantina óvárosa mellett szintén UNESCO Világörökség Helyszín, amellyel a művész előtt tisztelegtek a cím adományozói. Az épületegyüttes a szobrokkal a portugál koloniális barokk megkoronázása, de közben teljesen egyedi – brazil – is. A szentély európai szemmel nagyon-nagyon késői, a rokokón is túlívelő barokk. A reménytelen betegség közben fogadalmat tevő, majd csodával határos módon felépülő gazdag üzletember, Feliciano Mendes megrendelésére készült a sem barokk, sem rokokó kornak nem nevezhető 1800 és 1805 között. Európa addigra túl volt a régi világot a későbbi restauráció ellenére is elsöprő francia forradalmon.

Aleijadinhonak az 1800-as évek elejére az ujjait is elveztette, és kézfejéből is alig maradt valami. Térdtől lefelé a lába is hiányzott, nem volt min állnia, ezért térdére párnákat rögzítettek, azokkal mászott fel valahogy a létrán.

A szentélytervhez bragai templom adta a mintát, csakhogy Bragát mindenki ismerte Portugáliában, Congonhas viszont egy Isten háta mögötti, az aranylázzal valamelyest begyorsult porfészek volt, gyönyörű domboldallal, de semmi több. A domboldal annyira meredek, hogy a zarándoki fantázia Jézus szenvedéseihez és megdicsőüléséhez hasonlította a szentélyhez vezető utat.

A szentély.

A szentély.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A legapróbb részletekig kimunkált épületkomplexum, a hat kápolna – mindegyikben a passió egy-egy faszobor-csoportban megörökített jelenete áll – és a föléjük tornyosuló bazilika, a bazilika lépcsőinél álló kőszobrok, a falfestmények hihetetlen érzelmi reakciókat váltottak ki az elcsigázott zarándokokból. Eleve azzal a céllal készültek, a szentély ma is népszerű zarándokhely.

2022 és egy megfásult, lelkileg kiürült utazó valósága: szenvedni ugyan nem szenvedtem, meg sem dicsőültem, de a felmenetel valóban nem pihentető séta. A macskakövek valószínűleg mit sem változtak Aleijadinho óta, esőben pedig akkor sem lehetett hiány.

A dombtetőre érve körzővel szerkesztett kanyargós lépcsők vezetnek a templomhoz. Felettük a tizenkét ótestamentumi próféta majdnem életnagyságú és teljesen élethű – „fotorealisztikus” –, szuggesztív szobra magasodik. Közös bennük, hogy mind megjövendölte Jézus Krisztus eljövetelét. Kezükben tekercset tartanak, a tekercseken latinul olvasható a próféciájuk. Aleijadinho úgy torzította a formájukat és a méretüket, hogy lentről még elementárisabban hassanak a zarándokokra.

Prófétafej.

Prófétafej.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A művész megosztja kései kritikusait. Népszerű elmélet, hogy nem is létezett, munkáit alkotóközösség jegyzi. Mások szerint ugyan élt és alkotott, de csak közepes talentum, viszont ügyes üzletember volt, betegségek sem gyötörték, és az ő karaktere pont kapóra jött, hogy a „bennszülött” brazil kultúra jelképes alapítóját ünnepeljék benne. A mai álláspont szerint létezett, máskülönben ki a fene tudott volna ennyire homogén, mégis egyedi karakterekből álló szoborcsoportot alkotni?

Gyémántváros

Congonhasból csütörtök hajnali hatkor indult a buszom Belo Horizonteba, onnan pedig negyed tízkor a szövetségi állam (mostani) fővárosától közel háromszáz kilométerre, nyílegyenesen északra fekvő Diamantinába. (Az egymáshoz közeli – közvetlen buszjárat mégsincs köztük – Ouro Preto és Congonhas keletre, illetve délkeletre van tőle.)

Adódott viszont némi logisztikai probléma, ami boríthatta volna a tervet: a vendégház (pousada) rikító szőkére festett vezetőnője és recepciósa szerda este ugyan foglalt nekem taxit másnap öt óra húszra, de a lefixált időpontban egy darab jármű nem tűnt fel a környéken. Az alkalmi recepciós takarítónéni hívogatott más cégeket, de mindenhol üzenetrögzítő volt a vonal túlvégén. Ilyenkor alszanak még, nincs mit tenni – mondta.

Aztán a semmiből megjelent egy autó, leintettem, a sofőr megállt és közölte, hogy rendben, harminc rialért (valamivel több mint öt dollárért, a normál ár duplájáért, de kit érdekel az ilyen helyzetben) kivisz a brazil szokás szerint a kisváros szélén, tehát gyalog megközelíthetetlen, mindentől messzi buszpályaudvarra. Öt ötvenötre kiértünk, onnantól aztán sima volt az út: a két nappal korábbról ismert, abszolút kulturált Belo Horizonte-i terminálon reggelizem egy tonhalas szendvicset, a másik busz délután háromra futott be Diamantinába, kivételesen nem völgybe, hanem hegytetőre.

Az ötvenezres lakosú város ugyanúgy koloniális ékkő, mint Ouro Preto, de mégis más. A hangulata is. 1713-ban Padovai Szent Antal tiszteletére épített kápolnával alapították, nevéből pedig lángelme nélkül kitalálható, hogy nem az arany, hanem a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi gyémántbányászattal vonult be a történelembe.

Kompaktabb és talán rendezettebb, mint az egykori főváros. A házak alapján mintha pár évtizeddel később épült volna, kiforrottabb, áttekinthetőbb, persze ez a fekvéséből is adódik, mert nincs annyi hegy, domb, völgy, mint Ouro Pretoban. A mai geológiai intézet Dicsőség Házának két oldala közötti, utca feletti, egyszerűen díszített átjáró pedig teljesen unikális, olyan – és olyan kék – Ouro Pretoban sincs.

Ilyen kék Ouro Pretoban nincs is.

Ilyen kék Ouro Pretoban nincs is.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Diamantina összhatása világosabb, több és fehérebb a fehér, amiből persze a fekete arany városában sincs hiány. Gyémántvárosban láttam először étterem-könyvesboltot is, üde színfoltként hatott, és ugyan kicsit drágán adták a kajákat, de nem tudok belekötni a konyhába – kétszer ettem a könyvek között, először brie sajtos ausztrál füstölt lazac szendvicset, másodszor garnélarákos rizottót, sok parmezánnal.

Ouro Pretohoz hasonlóan – ahol az arany kifújta után pörög a nemeskövek kitermelése – Diamantinaban szintén sok a drágakő-árus, a szakboltokban egyedire kidolgozott, gyönyörű ékszerek vásárolhatók.

A környéken 1729-ben találtak először gyémántot, gyorsan híre ment, elindult és felpörgött a kitermelés, Diamantina a nyugati világ legfontosabb gyémántbányász helyévé és Minas Gerais harmadik legnépesebb városává vált. A portugál korona viszont – ellentétben az arannyal – egész 1945-ig (akkor már korona sem volt) full kontrollal, teljes monopóliummal rendelkezett a drágakő felett. 1754-től külön intendáns, kíméletlen és autoriter intézmény foglalkozott vele, és bőven akadt mit lenyúlniuk.

Órákat időztem a város sallangmentes főtemplomában, nyugtatóan hatott az üres belső tér, a kevés, de gyönyörű szobor, a minimális ornamentika. Február harmadika óta rengeteget töprengek Leókámon, még most sem tudom felfogni, hogy megtörtént a tragédia. A templomok ideális helyek ezekhez a gondolatokhoz…

Főtemplom, Diamantina.

Főtemplom, Diamantina.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Még egy összehasonlítás: Diamantina egyházi létesítményei szegényesebbek, visszafogottabbak, mint a hivalkodó Ouro Pretoé. Amott tombolt, emitt lecsengőben volt a barokk, és az odavalósi Aleijadinho sem vetődött el a gyémántok városába. Ez a kifutó barokk azonban még nem jelentette a rokokóba való átmenetet, az mintha kimaradt volna itt.

Nehéz eldönteni, hogy Ouro Preto vagy Diamantina, de nincs is értelme a méricskélésnek. A hozzájuk „csapott” Marianával és a congolhasi szentéllyel tökéletesen kiegészítik egymást. A városka a tizennyolcadik század mellett egyébként a közelmúlt brazil történelmére is komoly hatással volt: itt született a fővárost Rióból Brazíliavárosba áthelyező Juscelino Kubitschek de Oliveira (1902-1976) elnök, az építészzseni Oscar Niemeyer barátja.

Állítólag Diamantina környéke is izgalmas, remek túrahelyekkel, de szakadó esőben kevésbé csábított ez az opció.

Diamantinai ház

Diamantinai ház

Fotó: Kömlődi Ferenc

A végjáték: 1807-ben Napóleon serege megszállta Portugáliát, a királyi család Rio de Janeiroba menekült. Riót a Portugál Birodalom fővárosává nevezték ki, ami egyszer s mindenkorra megváltoztatta Brazília politikai, gazdasági és kulturális életét. A király és családja 1821-ben visszatért Portugáliába, de fia, I. Péter maradt, és a következő évben kikiáltotta az ország függetlenségét, magát pedig császárrá nevezte ki. Így múlt ki a koloniális barokk, így értek véget a portugál gyarmati idők.

Legközelebb Uruguayból jelentkezem. A kötelező PCR-teszt megvolt – negatív –, az online papírpaksamétát kitöltöttem, sajna, biztosítást is kellett megint kötnöm, harminc napra, mert Argentínára is muszáj, harminchétezer forintot dobtam ki vele az ablakon (soha nem szoktam kötni, ha baj van, úgyis találnak kifogást, hogy miért ne fizessenek), viszont szabad az út. Remélhetőleg az influenza-komolyságú omikronnal a járvány és a körülötte kialakult őrület is lecseng hamarosan, és még jobban kinyílnak, ideális esetben megszűnnek, s nem bezáródnak a határok.

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek