Paraguay Dél-Amerika közepe, mégis a világ vége

Szerző: Kömlődi Ferenc
2022.01.20. 19:19

Dél-Amerika az 1989 óta tartó nyitás és demokratizálódás ellenére máig legelszigeteltebb és legbezárkózóbb országa furcsa képződmény, szinte több a német, mint a spanyol hatás, a lakosság nagy része őslakos, a terület kétharmada, a Chaco alig lakott, Asunción gyorsan feledhető lepusztulás, Filadelfia tökéletesen szervezett, a hőség miatt mégis elviselhetetlen, az Encarnación környéki jezsuita romok viszont mindenért kárpótoltak.

Paraguay Dél-Amerika közepe, mégis a világ vége

Santiago de Chiléből január negyedikén, kedd délután érkeztem a forró Asunciónba. A közel hétmilliós Paraguay Dél-Amerika két tenger/óceán nélküli országának egyike (a másik a nyitottabb, szomszédos Bolívia), így a klíma is száraz, évszakokkal, komoly kilengésekkel. Két hivatalos nyelve van: a spanyol és az őslakos guarani.

A nyárba futottam bele, harmincötnél sehol sem ment lejjebb, sőt, időnként a negyvenötöt is súrolta a hőmérő sokat emlegetett higanyszála.

Furamód a fővárosban volt a „legenyhébb”, míg a Paraguay folyótól az Andokig húzódó, félsivatagos Chaco szívében, Filadelfiában – igen, ez a neve, így kell írni – és a Paraná-parti, Argentínával határos Encarnaciónban (a sok közeli víz, fátlan műbeach és parti sétányok ellenére) az elviselhetetlent súrolta. Igazi trópusokra a pálmafákon kívül semmi, a félsivatagi-sivatagi időjárás pedig végképp nem emlékeztetett.

Paraguay nagyon furcsa ország. Nemcsak a területe bő kétharmadát adó, kvázi lakatlan Chacón, de a fővárosban és a kontinens „szellemi ütőeréhez” közelebbi keleti részeken, például Encarnacionban is úgy éreztem, hogy ez a világ vége,

egyedüli külföldi utazóként, a halál faszán vagyok, visszautaztam huszonöt-harminc esztendőt az időben, mert annyira nyugodtan csordogál, és annyira idejétmúlt minden. Mintha egy másik, magába- és elzárkózóbb, a külvilágtól sokkal jobban elszigetelt Dél-Amerikában járnék, hihetetlenül kedves és őszinte emberekkel: például Theóval, a szállásom mindenesével.

Szeptember eleje óta, egész eddigi utam alatt nem láttam annyi szőke, kékszemű nőt, férfit, mint a repülőn, aztán a reptérről a szállásra menet, például a Paraguay folyó menti ütött-kopott sétányokon. Köztudott az ország német kötődése, a mennonita bevándorlókkal, a második világháború utáni náci menekülőkkel – az 1954 és 1989 közötti véreskezű diktátor, Alfredo Stroessner története viszont a határokon kívül ma már egyre kevésbé az.

Már a Santiago-Asunción járaton egyből rájuk asszociáltam, mindenféle képzettársításokkal, hogy aztán Filadelfiában rám is cáfoljanak – német felmenők ide, német felmenők oda, manapság a kutya sem nácul közülük.

Ezzel szemben elviselhetetlen körülmények között kiválóan működtetnek mezőgazdaságokat. A mennonita telepek hibátlanul szervezettek, tökéletes az orvosi és minden más ellátásuk, összetartanak, az összetartás azonban bőven súrolja a belterjesség határát. Minden este filadelfiai szállásom, a jól felszerelt Florida hotel kerthelységes éttermében vacsoráztak, és teljesen egyedi érzés volt Dél-Amerika közepén csak német szót hallani (Plattdeutschot beszélnek), ennyire nem latin, kreol, afrroamerikai, őslakos, mesztic vagy mulatt kinézetű arcokat látni.

Sajnos az ételeket is a német gasztronómia és kisember ízlése szerint alakították, tehát megbízhatóan semmilyen, viszont irdatlan nagy adagokat szolgáltak fel a forró estéken is fehéringes-nyakkendős pincérek. A hotel recepcióján szerencsére spanyolul, de az irodában, egymás között már németül beszélgettek. (Azon kívül, hogy nem beszélem, az égadta világon semmi bajom nincs a német nyelvvel.)

Asunción olyan, mintha a terhelt múlt összes örökségét viselné

Maga Asunción felejthető és lepusztult hely, nincsenek gyarmati időkből fennmaradt emlékei, várostervezésről elég nehéz beszélni – ha a múltban volt is, mára semmi nyoma nem maradt –, a központban is éktelenkednek favella-szerű bódék, szinte minden falon málladozik a vakolat, felújításra nyilván nincs pénz, és mint ahogy ilyenkor lenni szokott, a street art, graffitik és murales ezúttal is érdekességet csempésznek egy teljesen érdektelen, Isten háta mögötti település összképébe. Miattuk van mit néznünk.

Graffiti Asunciónban.

Graffiti Asunciónban.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Asunción magán hordja az országtörténet meghatározó alakjai, az 1814 és 1840 közötti első elnök-diktátor, José Gaspar Rodriguez de Francia, az 1862 és 1870 között regnáló, magát Napóleonnak képzelő, Paraguayt a világtörténelem egyik legértelmetlenebb háborújába és a teljes megsemmisülésbe hajszoló, kvázi gyakorló őrült Francisco Solano Lopez, majd a nemzetiszocializmussal kokettáló, nácikat bújtató Stroessner generális kézjegyét. (Az apai ágon német, anyain kreol származású Stroessner ugyanolyan kényes téma, mint Kolumbiában Pablo Escobar – szégyellik, de nehezen tudnak szabadulni tőle, mintha megbillogozta volna az egész országot.)

Omladozó belváros Asunciónban.

Omladozó belváros Asunciónban.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Paraguay 1814 óta független. Első diktátora, a rousseau-i utópiákon nevelkedett Rodriguez de Francia a Társadalmi szerződést akarta a valóságba ültetni, de igencsak megkérdőjelezhető eredményeket ért el. A katolikus egyház hatalmát folyamatosan csökkentő intézkedéseket hozott, törvényileg tiltotta meg, hogy a spanyol, portugál és más gyarmatosító múltú állampolgárok egymás között házasodjanak, helyette az afrikai rabszolga-leszármazottakkal, mulattokkal és az őslakos indiánokkal, főként (a mai lakosság többségét kitevő) guaranikkal kötendő frigyet, a társadalom meszticesedését engedélyezte és támogatta gőzerővel.

Önellátásra törekedve megszakította Paraguay és a többi dél-amerikai ország közötti kapcsolatokat, és rendre nyirbálta az állampolgárok szabadságjogait.

A függetlenség kivívásában részt vett vezetők jó része El Supremo ellen fordult, 1820-ban meg akarták puccsolni, de nem sikerült, a vezetőket vagy kivégeztette, vagy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, aztán még további két évtizedig igazgatta az országot. Az őt követő rokon, Carlos Antonio Lopez huszonkét évig elnökösködött, Paraguay modernizálása, a külföldi kapcsolatok felélesztése, a yerba mate és a fatermékek exportjának felpörgése, a gazdaság és a társadalom viszonylagos felvirágzása az ő nevéhez fűződött.

A Paraná és a Paraguay folyók medencéjében, a déli szélesség tizedik és harmincadik foka között termő yerba matét, a magyalféle növényből készült teaszerű főzetet Paraguayban, Uruguayban, Argentínában és Brazíliában fogyasztják. Jellegzetes italhordóban viszik mindenhova, és nagyon kellemes, enyhén nyugtat, pihenteti az idegeket, remek szer a forróság ellen.

Carlos Antonio fia, Francisco Solano korábban bejárta Európát, a szintén csodált III. Napóleonnal is megismerkedett, majd egy ír-francia elitkurvával (akkor szóhasználatban: kurtizánnal) tért haza – nem házasodtak össze –, és

apja halála után két évvel, 1864-ben megindította az 1870-ig elhúzódó háborút a szövetségbe szerveződő két nagyhatalom: Brazília és Argentína, valamint Uruguay ellen.

Ürügy volt rá, de a hatalom más megszállottjainak, Hitlernek és Sztálinnak is mindig akadt – Lopez egyszerűen napóleoni ambícióit akarta megvalósítani, Dél-Amerika nagyfőnökévé kívánt válni. A kezdeti meglepetés miatti sikereket keserves agónia, vereséget vereség követte, a végén már gyerekeket is besoroztak, bajuszokat ragasztottak rájuk, hogy idősebbnek tűnjenek. A diktátort 1869-ben meg akarták buktatni, és az ellenséges seregekben is ténykedtek Lopez-ellenes paraguayiak, de a terv kitudódott, az őrjöngő tirannus boldog-boldogtalant, köztük saját anyját és testvérét is kivégeztette, majd a totális vereséget követően átment gerillába, a háború utolsó csatája közben – mert büszkén nem adta meg magát – végeztek vele.

Azt hinnénk, hogy egy ekkora cezaromán történelmi megítélése teljesen egyértelmű, de nem: Paraguayban hősnek számít, a nemzet nagyjainak egyike, mert megadás helyett a halált választotta, életét adta Paraguayért. De mások életét is odadobta – az ország ötszázezer-egymilliós lakossággal vágott bele a háborúba, a végére kétszázhúszezren maradtak.

A férfilakosság nyolcvan százaléka odaveszett a harcokban, éhínségben halt meg, vagy kivégezték, csak aggastyánok és gyerekek élték túl a holdkóros elnök világhódító álmait, nyolc nőre maradt egy férfi. Az államigazgatás megszűnt, a vezető réteg kipusztult, de a győztesek mégsem szüntették meg az országot, nyilván ütközőállamot láttak benne. Területe jelentős részét Argentína és Brazília felosztotta egymás között, Uruguay végleg függetlenné vált, Paraguay pedig csak 1948-ra érte el az 1864-es lakosságszámot.

Sokak, például a jezsuita romokhoz kalauzoló idegenvezetőnőm szerint a hatásokat máig nem heverték ki. Loco – mondta a „nemzeti hősről”, és teljesen igaza van, én meg egyáltalán nem értem, hogy miért emlékeznek népek könnyes szemmel a felmenőiket pusztulásba kergető hatalommániás őrültekről. Mert nyertek két csatát egy teljesen felesleges és súlyos katasztrófába torkolló háborúban?

Asunción kicsit olyan, mint Francisco Solano Lopez lehetett, és mintha a Costa Rica-i csúfság, San José kisöccsét kellene tisztelnünk benne, gyorsan felejtsük is el. Másnap délután meg is vettem a közel ötszáz kilométerre északnyugatra, Bolívia felé, majdnem a Baktérítőnél fekvő Filadelfiába a reggel hatos buszra a jegyet, a cuccaim zömét a szálláson hagytam (négy nappal később ugyanoda tértem vissza egy éjszakára), csütörtökön kilenc órát döcögtem légkondi nélkül, csomóan álltak rajta, végül szállásfoglalás nélkül befutottam a vadnyugati hangulatú, nagyjából ötezer laskosú porfészekbe.

Utcakép Filadelfiából.

Utcakép Filadelfiából.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Tudtam, melyik szállodába megyek, csak online nem lehetett intézkedni, szerencsére röpke tíz perc séta után negyven fokos melegben, tűző napsütésben, a városka egyetlen aszfaltozott, de árnyat adó fák nélküli útján, a főutcán, az avenida Hindenburgon eljutottam a Florida hotelbe, és további öt perc múlva a szobámban szusszantam egyet.

A paraguayi német kultúra szívében

Félóra szieszta után a hotellel szemközti turisztikai hivatalba ballagtam, elbeszélgettem az azt vezető kedves harmincas hölggyel, Sandrával, felhívta a figyelmem a helytörténeti Heimat, az ipari és a Chaco faunája előtt tisztelgő múzeumokra, és megadta egy Chaco-túrákat szervező idegenvezető, Marilyn telefonszámát.

Másnap délután múzeumokat néztem, mindhárom jelesre vizsgázott. A kétszintes Heimat érdekes történeti visszatekintést adott a mennonita közösség múltjáról, korabeli fényképekkel, vasalóktól az abakuszon keresztül a távíróközpontig, a legváltozatosabb tárgyakkal. Az ipari az 1930-as évek legelejétől napjainkig, a Fernheim közösség mezőgazdasági tevékenységének – állattenyésztésének és növénytermesztésének, finom tejtermékeinek – több korszakát tekintette át, a harmadik kitömött pumától tapírig, jaguártól mérgeskígyókig a régió állatvilágába kalauzolt el.

Heimat múzeum Filadelfiában.

Heimat múzeum Filadelfiában.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A településen nemcsak német eredetű mennoniták, hanem természetesen guaranik, meszticek és kreolok is élnek nagy harmóniában, de gazdaságilag-kulturálisan egyértelműen a németeké a vezető szerep.

A Filadelfia-központú Fernheim közösség huszonhat településből, nagyjából háromszáz farmból áll. A Chaco paraguayi részén – van argentin, brazil és bolíviai része is, az 1930-as években Bolíviával háborúztak miatta, végül Paraguay győzött – az összlakosság nem egész tíz százaléka, köztük ötezer mennonita él.

Történetük a tizenhatodik századi újrakeresztelő (anabaptista) mozgalommal indult, elnevezésük az ezeket a törekvéseket szinkronba hozó, holland, de főként a mai Észak-Németország területén tevékeny lelkipásztor, Menno Simons (1496-1561) előtti tisztelgés. Menno és a követők tanainak lényege visszatérés a Bibliához, a krisztusi igéhez, a felnőttkori újrakeresztelés, állam és egyház szétválasztása, pacifizmus, a katonai szolgálat megtagadása. Ma másfélmillióan vannak, a legtöbben Kanadában és az Egyesült Államokban, de Németországban, egyes afrikai országokban és Paraguayban is élnek.

A hivatalos – katolikus – egyháztól való elszakadásuk, majd pacifizmusuk miatt a tizenhatodik századtól gyakran üldözték őket, előbb Poroszország területére, majd a vallásilag toleránsabb Oroszországhoz tartozó Ukrajnába menekültek, aztán jött 1917, a bolsevik forradalom vallásellenességével, a magántulajdon eltörlésével. Az ottani mennonitáknak ismét menekülniük kellett, jelentős részüket Hindenburg elnök Németországa fogadta be az 1920-as évek végén – ezért és nem bármiféle porosz vagy nemzetiszocialista nosztalgiából, szimpátiából nevezték el az első világháborús hadvezérről, későbbi elnökként, Hitler agg szálláscsinálójáról a település főutcáját.

Paraguay Lopez dicstelen háborúja óta folyamatosan bevándorló telepeseket keresett, földeket is kínált nekik, igyekeztek elhitetni mindenkivel, hogy például a Gran Chaco az ígéret földje – minden, csak az nem –, a kanadai hittársak anyagi segítségével így keveredett oda több mint ezer ukrajnai német, és hozott létre gazdaságokat.

Abszolút megsüvegelendő teljesítmény. A nácikkal valószínűleg azért hozzák – igazságtalanul – kapcsolatba őket, mert a második világháború után sok kétes múltú német kötött ki Paraguayban, illetve 1887 augusztus huszonharmadikán egy bizonyos Dr. Bernhard Förster (Nietzsche húgának, Elisabethnek a férje) Nueva Germania (Neues Deutschland) néven „színtiszta árja” telepet alapított San Pedro megyében, a dzsungelben, Asuncióntól közel háromszáz kilométerre. Tizennégy családot győzött meg, hogy kövesse, de 1890-ben öngyilkos lett, felesége visszament Németországba, a többi telepes pedig fütyült Förster rasszizmusára. (Maga Nietzsche elveik miatt, Elizabeth-tel és a szintén antiszemita Richard Wagnerrel is megszakított mindenféle kapcsolatot. Elisabeth 1935-ben hunyt el, temetésén Adolf Hitler is megjelent.)

Nueva Germania ma is létezik, de nem vált prefasiszta mintateleppé, és semmi köze a chacói mennonitákhoz – az ő másik „nagy” településük a Filadelfiától húsz kilométerre keletre fekvő álmos és poros Loma Plata ugyanolyan világvégi hely, keresztülmegy rajta a busz.

Vasárnap az ötvenes éveinek közepén járó Marilynnel túráztunk pár órát, kértem, hogy ne az Uyuni Salarhoz hasonló holdbéli tájakra vigyen el, mert van olyan is a Chacóban, de az eredeti után nem érdekelnek az utánérzések, ezért ezek kimaradtak, és csak mintha a nagy magyar alföld legszárazabb részein jártunk volna, puma és jaguár persze nem jött velünk szembe, állítólag tavaly hétszer fagyott is, de most negyven felett róttuk a dzsungeles, fás félpusztaságot, majd elmentünk a ranchára ebédelni. Kukoricából, krumpliból, tojásból stb. készült lepényfélét, sopát is ettem, ami minden csak nem leves, viszont a gasztronómiailag siralmas Paraguay egyik valódi csemegéje – a másik a sajttal, hússal, zöldségekkel, szinte bármivel tölthető kelt tészta, a chipa.

Talaj Chacóban.

Talaj Chacóban.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Délután kisebb csoda történt: esett az eső, a húsz kilométerre lakó Marilyn pedig visszafuvarozott Filadelfiába. Közben elmesélte, hogy az iskolában Németországot úgy tanították nekik, mint a földi paradicsomot, aztán, amikor ellátogatott Bielefeld környékén lakó távoli rokonaihoz, nagyot csalódott az országban, és azóta sem kívánkozik oda. Kanadában és az USA-ban is élt keveset, mindkettőre pozitívan emlékezett vissza. Stroessner imádta a mennonitákat – mondta, ő meg nem igazán tudta, ki is valójában a tábornok.

Kanadai barátai figyelmeztették, hogy annyira ne dicsérje a Paraná folyó melletti egykori jezsuita misszió, Itapúa megye székhelye, Encarnación egyik legismertebb szülöttét. Az ország mai területén található másik három missziórommal (Santisima Trinidad de Paraná, Jesús de Tavarangue, San Cosme és Damián) ellentétben, semmi nem maradt fenn belőle. A százhúszezres város mostani főterén, a Fegyverek terén (Plaza de Armas) állt – miért hívják így a latin-amerikai főterek felét? –, ám az égadta világon semmi nem emlékeztet rá.

Hétfő reggel Asunciónba, kedd délben a fővárosból a háromszáz kilométerre lévő, az argentin Posadasszal szomszédos Encarnaciónba buszoztam.

A jezsuiták nyomában

A spanyol konkvisztádorok 1524-ben jutottak el a mostani Paraguayig, és bármennyire hihetetlen, Rio de la Plata kormányzóság első székhelyét, Asunciónt már 1537-ben megalapították. A tizenhetedik században ez a térség vált a jezsuita missziók központjává (romjaik Argentína, Brazília, Bolívia és Uruguay területén is megtalálhatók).

Az őslakos guarani lakosságot megtérítették, és az inkákkal vagy az aztékokkal ellentétben nem alsóbbrendű lényekként kezelték, hanem megtanították őket az európai kultúrára és művészetekre, a két világ találkozásából kialakult a jellegzetes spanyol-guarani mesztic-barokk stílus.

A tizennyolcadik század közepi fényponton közel százötvenezren éltek a missziókban, amelyek virágzó telepekké, a spanyol koronához tartozó önellátó teokratikus államokká fejlődtek, történetük a keresztény história legszebb lapjaira kívánkozik, Montesquieu és a vallást elutasító Rousseau is elragadtatással írt róluk. A szerzetesek árgus szemekkel ellenőrizték, hogy az indiánok által termelt javakkal ne éljenek vissza, mindenki igazság szerint kapja meg a maga jussát. Sikerük kulcsa egyértelműen az oktatás volt, az őslakosokat zsenge gyerekkoruktól az általuk működtetett iskolákba járatták, tanításuk nagy része a saját nyelvükön történt, de a spanyolt is elsajátították.

A missziók virágzása, gazdasági önállóságuk sem a világi hatóságoknak, sem a környék rabszolgakerekedőinek nem tetszett, félelmet és bizonytalanságot keltett, és valószínűleg kisebbségi érzés is lehetett bennük a műveltebb jezsuitákkal szemben. Kapóra jött nekik, hogy a tizennyolcadik század eleji Európában egyre több támadás érte a rendet. Az okok bizonytalanok, a folyamatok mindenesetre az 1767-es spanyolországi kiűzetésig és annak egyenes következményeként a paranái missziók elhalásáig, helyenként erőszakos megszüntetéséig vezettek. Ezt a periódust dolgozta fel Roland Joffe az 1986-os Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma-díjat nyert, egyébként felejthető The Mission című filmje, Ennio Morricone zenéjével, Robert de Niro és Jeremy Irons zseniális színészi játékával.

Filadelfiához és Asunciónhoz hasonlóan, Encarnaciónban is tökéletes, bár a központtól jó messzire volt a szállás. Paraguay ezen a téren, ár-érték viszonylatban meg pláne ráver a legtöbb latin-amerikai országra, elég csak a santiagói közös fürdőszobás, egy ágynál alig többre elegendő, de drágább cellámra gondolni. Itt szoba, fürdőszoba és külön előszoba volt mindegyikben, jégszekrénnyel, még a világvégi Chacóban is jól működő wifivel, hat-hétezer forinttal per éjszaka.

Encarnación (teljes nevén: Nuestra Señora de la Encarnación de Itapúa) egy délutáni sétát megér, de nem többet. Pechemre ezt úgy időzítettem, hogy a főtéren árnyékban volt negyvenháromban, és alig lézengett valaki az utcákon.

Láttam ukrán és más ortodox templomot, állítólag mecset is van, a város multikulti, németektől portugálokig, lengyelektől libanoniakig, oroszoktól szírekig és 1947 óta ázsiaiakig, számos náció utódai élnek itt. 1947 előtt ázsiaiak nem vándorolhattak be Paraguayba, mert az országvezetés kifejezetten ellenezte a „sárgák” betelepülését, aztán 1947-ben jött egy törvénymódosítás, majd első hullámban japánok. A város legérdekesebb része a folyó túlpartján található, az alapítás négyszázadik évére állított, 2015-ös mozaik emlékmű.

Mozaik Encarnaciónban.

Mozaik Encarnaciónban.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Csütörtökön PCR-tesztet csináltattam, mert szombaton Brazíliába, vasárnap pedig az Iguazú vízesés miatt Argentínába is készültem (a paraguayi-brazil szárazföldi határnál nem kérték), egyébként döglöttem a hőségben. Három óra alatt elkészült, negatív lett, hurrá, mehetek Isten hírével, a következő csak február tizenkettedike körül, Uruguay előtt kell majd.

Asunción nagyon nem tetszett, Filadelfia érdekes és fura volt, a Chaco izgi, de nem különleges, Paraguay meg lassan csordogáló unalom, egészen péntekig, amikor teljes napos túrára mentem a jezsuita missziók romjaihoz, San Cosme és Damián kivételével UNESCO Világörökség helyszínekhez. A segítőkész túravezető hölggyel és a szintén nagyon tájékozott sofőrrel előző este megismerkedtem, kijöttek a szállásra, mert akadt egy kis malőr az előzetes foglalásommal, de megoldották, és még olcsóbban is kijött a reggel héttől fél egyig, majd délután fél négytől este tizenegyig tartó túra.

Először a negyven kilométerre Asunción felé fekvő San Cosme és Damiánba mentünk. Útközben megálltunk sajtos chipát enni, és folyamatosan ittuk a yerba matét (Encarnación és környéke a chipa és a mate hazája), a Paraná érdekesebb részeit, gátakat és csatornákat is megnéztünk a Chacóhoz képest buja vegetációjú, egyébként alföldszerű tájon.

A misszió viszonylag épen fennmaradt, ami meg nem, azt kiegészítették. A templomban színpompás faszobrok díszelegtek a két szentről, Jézusról, Máriáról, jezsuitákról. A hely különlegessége, hogy itt tevékenykedett a déli félteke első csillagásza, az asztronómiában autodidakta Buenaventura Suarez atya (1679-1750).

Teleszkópokat, napórát készített, könyvet írt, a planéták és az égbolt titkaiba avatta be az érdeklődő guarani nebulókat. Mivel Cordobában tanult, de a misszióban alkotott, Argentína és Paraguay is a sajátjának tartja. Egy napóra és az eget figyelő szerzetes-szobor máig őrzi emlékét. A szobor előtt marcona lovas húzott el, ő is mintha egy másik időből és térből, az argentin gauchók múlt századi valóságából érkezett volna. Nagy nehezen állt csak meg egy fényképre.

A főattrakciók – a másik irányba, Ciudad del Este felé vezető úthoz közeli, Encarnacióntól harminc, illetve negyven kilométerre fekvő Trinidad és Jésus – délutánra maradtak, addigra két asuncióni lány is csatlakozott hozzánk.

Jezsuita romok.

Jezsuita romok.

Fotó: Kömlődi Ferenc

San Cosme és Damián ugyan történelem, de valamiért mégis sokkal inkább jelennek éreztem, mint a másik kettőt. A legnagyobb alapterületű Trinidad és a lényegesen kisebb Jésus viszont látványos 3D-előadásokon, hang- és fényjátékokon ugyan felélesztett, de mindenképpen múlt, egy soha vissza nem térő unikális és gyönyörű (mert mélységesen humánus) valóság mementói.

A romok egész jó állapotban megmaradtak, az első templom, mint egy őrtorony, a főtemplom homlokzata pedig méltósággal viseli a természet szeszélyeit. Ez a misszió számított a központnak, a befejezetlenül maradt legkésőbbit pedig Jésusban építették.

Naplemente után romokra vetített 3D-animáció mesélte el a guaranik és a jezsuiták történetét, majd visszatértünk Trinidadba, ahol a kivilágított kőépület-maradványok előtti fények a csillagos eget jelképezték, míg a háttérben barokk és őslakos muzsikák szóltak. Imádom a barokkot, Purcell, Charpentier és a reneszánszból való átmenetet jelképező Monteverdi a kedvenc klasszikus zeneszerzőim és bár nem az ő műveik, hanem „csak” hasonlók csendültek fel, tökéletessé tették az estét, nagyon sokáig emlékezni fogok rá.

Jésus romjai.

Jésus romjai.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Szombaton busszal az Iguazú vízeséshez közeli Ciudad del Estébe, Dél-Amerika legnagyobb vámmentes, illegális árukban hemzsegő bevásárló-paradicsomába utaztam, a szomszédos brazil állam, Paraná fele oda jár csempészcuccokat venni. A buszpályaudvaron taxiba pattantam, százezer guaraniban (az ország pénze) állapodtunk meg a határ túloldalán, a Paraná folyón átívelő Barátság hídtól húsz kilométerre fekvő Foz de Iguacúi fuvarban egy szimpatikusabb sofőrrel. Három óra – mondta, és annyi is lett, mert a brazil oldalon mindösszesen két nő adminisztrálta a kb. háromszáz fős sort.

Kömlődi Ferenc tavalyelőtt hónapokat töltött lockdownban Dél-Amerikában, amelyről útinaplóban számolt be az Azonnalin, tavaly pedig visszatért, hogy végre tényleg bejárja a térséget. A korábbi részekért ide kell kattintani.

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek